Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1886-01-15 / 5. szám

Száz madár mond: »dá!Iok egyel* ! De ő nem hallgatja meg. Ilyen remény ilyen phantasia tartja hatalmában az ifjút is; mindent rózsás szinben lát, nincs helyes fogalma az életről. Törekszik kilépni a szülői védszárnyak alól, hisz oly csillogó a remény, oly szent a meggyőződés, hogy a való életnek is teljesen árnynélkülinek kell lenni I! »Csak midőn a tömkelegbe lépünk : Venni észre gyászos tévedésünk.« Mert a gondnélküli élet, felhőtlen ég, örök tavasz: mind csak ábrándok, melyeket az élet, a létérti küzdelem egy tollvonással megsemmisít; de ennek igy ! kell lenni, mert a hol nincs küzdés, de nyugalom, ott a halál országa van! A végetlen hatalomnak ezen in- I tézkedésében, a küzdésben keresztyéni megnyugvással kell megnyugodnunk, mert a megnyugvásból, boldogság származik, a boldogságból pedig megelégedés. De mi hát az az erő, mely a küzdelemben a csüggedő lelket felnyitja, mely az ember szivébe balzsamot csepegtet ? Nem más mint a vallásos hit, ama kedves angyal, melyről a költő, fejtégetésem tárgyát képező költeményében azt mondja, hogy »drága kincse a szegénynek.** Ezeknek előrebocsátása után tekintsük a költeményt. Keresztényi megnyugvást és buzgó vallásosságot fejeznek ki a kezdő sorok : »Hála Isten este van megin' Mával is fogyott a földi kin !« A költő lélekállapotánnk, a honfiúi féjdalom mi- j att lehangoltságnak megfelelő a következő szomorú < festés : Bent magános, árva gyertya ég, Kivül leslödkeik a sötét.« Ezután mintegy feles'.mélve fiára tekint, ki talán ábrándjait szővén még ébren van puha vetett ágyán, s a leggyengédebb apai érzelemtől és buzgó vallásos- j ságtói áthatott kebellel intézi szavait kedves gyerme- : kéhez: »Ily soká fiacskám mért vagy ébren ? Vetve ágyad puha melegen: Imádkozzál kedves gyermekem !« Atyai és vallásos érzés, e kettő elválaszthatat- | hatatlan; egyébiránt minden érzelem csak úgy lehet igazi, ha vallásosságban gyökerezik. Vallásra tanitja fiát a költő is, midőn tovább azt mondja : »Látod én szegény költő vagyok! Örökül hát nem sokat hagyok ! ' Legföllebb mocsoktalan nevet: A tömegnél hitvány érdemet, Ártatlan szived tavasz kertjében A vallást ezért öntózgetem : Kis kacsóid Összetéve szépen Imádkozzál, édes gyermekem!« Valóban egy szülő sem hagyhatna gyermekére a vallásnál, a hitnél becsesebb, maradandóbb örökséget ; mert a hit megtanít tűrni és remélni, pedig ezekre, különösen a szegénynek, a sirig nagy szüksége van, minthogy megőriz az elfásúlástól és buzdit kitartó küzdelemre. Első helyzet, melyre a költő- figyelmezteti gyermekét, ha szárnyat öltve kilép a világba: az idegenekkel való érintkezés. Mert hiában idegenek között nem érezheti magát úgy, mint szülői körében, a kik szeretetükkel környezték. A tömeg ugyanis haladásában keveset gondol egyik-másik emberre, süt az útjában állót el is tapossa. De ez esetben : oBalzsamúl a hit malasztja légyen Az elrejtett néma könnyeken !« Majd tovább az emberek között érezhető hidegségen kivül még keserűbb dolgokat is kell tapasztalni: »Megtiporva az erényt az észt, Mig a vétek irigységre készt S a butának sorsa földi éden« Vagy is gyakran megtörténik, hogy becsület, erény, ész letiportatnak, a bűn, a gonoszság pedig szerepelnek. De itt is*: »Álljon a vallás mérlegen* ; mert ez felemel bennünket, fel arra a magaslatra, a honnan meglátjuk az Istenség működését; meglátjuk és megértvén elhisszük azt, hogy a szellem, az ész működésének legbiztosabb és legédesebb jutalma önmagában van ; de erre ismét a vallásos hit segít bennünket. Végre a hazára figyelmezteti fiát a költő, ki a »kifáradt küzdelemnek hanyatló korszakán mereng" s a ki »leteszi a lantot« , mert éneke aszó, mely kiállt a pusztaságba«' — a bazíira figyelmezteti, melyre a jövőben egy kis reménysugár se derül szebb időt hirdetni. Előkészíti gyermekét a legborzasztóbb eshetőségre : «Es ha felnővén tapasztalod, Hógy apaid földje nem honod« De ekkor vigasztalásul, enyhitő balzsamul a vallást ajánlja: »Lelj vigasztalást a szent igében : Bujdosunk a földi téreken« Mert hiszen az Istenség rendelete, akarata az, hogy semmi sem állandó; ezért vallásosságtól felemelkedve : meg kell nyugodnunk, be kell látnunk, látnunk, hogy igy van jól. Ha tehát csakugyan csalódnia kell az emberekben, csalódnia az érdemek elismerésében és megkell érnie a haza sirba hanyatlásat: akkor minden csalódás dacára is a vallásos hit alapján, úgymond : »Oh remélj, remélj egy jobb hazát S benne az erény diadalát; Mert különben sorsod és a fold Isten ellen zúgolódni költJárj örömmel almaid egében Utravalóm e csókom legyen !« Csalódásoknak leggyakrabban a tündér-álmak szétfoszlása az oka, midőn az életbe lépünk, de ifjúság és álmok elválaszthatlanok, ezért mint láttuk előbb elkészíti gyermekét az életre, az élet küzdelmeinek elviselésére; végül pedig- buzdítja : »Járj örömmel álmaid egében« vagyis foglalkozzék eszményeivel. Itt láthatjuk, hogy a költő a való élet mellett az eszményiséget is felöleli; ezáltal eléri a művészi tökélyt: az eszmény és való egyesítését. űFülop Bóz&e^