Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1888-04-15 / 9. szám

Fölgyülekezett a násznép is, feltették a koszoiut a menyasszony fejére. A ború lassanként szétoszlott az arczokról, midőn látták a vig vendégsereget. Mert bár nyomasztólag hatott is a kedélyekre a haza szomorú sorsa, de miért lettek volna most szomorúak r Ez a népr mely örömében sir, egyúttal bánatában is tud vigadni. Indulni akartak az esküvőre. Kün állt már a násznép az udvaron, karjukon tartották a nyoszolyók a sírdogáló menyasszonyt. A vőfély felpántlikázva áll a kapuban s hivatalos komolysággal tekint szét az utczában. De arczán a komolyságot csakhamar rémület váltja fel, midőn egy katona csapatot pillant meg, egy tiszt vezetése alatt a ház felé közeledni. Agyában egyszerre felvillámlik a gondolat, hogy ezek a volt honvéd tisztet keresik. Rémülten szalad az udvarra s a vőlegényhez csak annyit mondhat: „menekülj, itt a katonák." János előbb meglepetve néz a legényre, majd midőn a kerítésen át a katonák szuronyanak csillogását látja, gyorsan elmenekül a hátsó kapun. De már késő volt. A katonák egyike megpillantotta a menekülőt s a zsoldosok menten iizőbe veszik. A falu alatt van egy malom, arra tart az ifjú s üldözői nyomában. Látván, hogy igy soha be nem érik öt, a német tiszt utána lövet, a golyók füle mel" lett fütyölnek el, egy végre czélt talál s a daliás alak holtan rogy össze. A násznép rémülten szalad szét

á, a mint János holttestét vérbe fagyba vitték az udvarra s a szép menyasszony holt vőlegényét látva , szívszaggató sikoltással ájultan dőlne a földre, ha egy ott álló férfi karjai föl nem tartanák. A holtat eltemették, de menyasszonya mégcsak egy könnyet sem ejthetett hoporsójára. Hogy egyszer elájult, nem is ébredt öntudatra többé. Nehéz hagymáz betegségbe esett, s a betegség láz álmai között mindig kedveséről beszélt. — Azt hitte, hogy elment, de vissza fog térni, halála soha nem jutott eszébe. Testileg felépült aztán, de lelke mindig homályos maradt. Elméjét sötét fátyol boritá, soha másra nem gondolt, mint kedvesére, —várta azt, várta évekig, ü rá nézve nem volt tegnap, nem vette észre, hogy múlik az idő. Hiába mondták neki, hogy meghalt vőlegénye, ö nem értette, nem hitte azt. Kiment a malom mellé , ott várta kedvesét, ott ült napoken át, gyakran éjjel is ott virrasztott, csakhogy ö lássa meg legelösszor a visszatérőt. Néhány évre a most elmondottak után Mándfalu utczáin egy temetési menet vonult végig, vizbefultat temettek, ott találták a malom kerekei alatt. A kíváncsi tömeg nagy volt, de a koporsót csak egy agg férfi, az öreg Táczi Mihály kiséri. Letették a koporsót a földbe egy másik koporsó mellé s a mint betemették, az az öreg ember zokogva borul le a sírhalomra, ott sir, fájdalmasan s átölelve tartja a fagyos göröngyöket. Hisz a kik ott pihennek alattok, azokat az ö szivétől szakasztották el. Néhány nap múlva egy diszes sírkő állt a sir halomnál s rá írva : Itt nyugszik Táczy János volt honvéd-hadnagy és menyasszonya Hegyi Juliánná. BORSOS ISTVÁN. A magyar nemzeti költészet i Irodalmunknak azon korszaka, a melyet a munka és siker korszakának joggal mondhatunk, az 1772-ik évvel kezdődik. A nemzetéért lángoló lelkes Bessenyei György volt az, ki először a Bécsben felállitott magyar testőrség tagjait maga köré gyűjtvén, egy társaságba fűzte, hogy az elhagyatott s mind eddig parlagon hevert magyar nyelvnek mivelői s terjesztői, sőt még előbb megmentői legyenek. Ezen időtől fogva, ha nem is nagynevű, de buzgó iróink lelkesültek a hazafiság és nemzetiség mellett, azonban a már-már" csaknem kialudt nemzeti élet nem nyújtott elég anyagot s költőink idegen eszmekörhöz jáéledése és Kisfaludy Károly. fordultak s igy az ó- és uj-klassikai és a német romantikai irány fáradhatatlan munkásai nem tudták kijelelni az utat, melyen egyedül fejlődhetett volna költészetünk a szépnek tisztán nemzetiesen művészi megtestesitésére. A kor, mely a nemzeti költészet ujjáteremtetését megelőzte gyászos volt: a nemzetiség mély tespedésbe sülyedt, a közerkölcsiség, a szép s magasztos iránti eszmék alá hanyatlottak. Örökké kegyeletes hálára méltók tehát azon kegyesek, kik éjt s napot eggyé téve, küzdve nyomorúsággal és Ínséggel, irodalmi munkásságuk által kézzelfoghatólag