Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1888-04-15 / 9. szám

90 annyi szorgalmat, mint bármely más testvérintézet; mondom — aránylag — mert kevesen vagyunk. De minő szorgalom, minő munkakedv ez? Tisztelet, és elismerés a kivételeknek; viselje a súlyát a ki méltó reá, midőn azt mondom, hogy — „bérért dolgozunk." Méltó a munkás a maga bérére. Ki merné tagadni, hogy ez örök igazság. De az meg örök gyalázat, midőn a munkabérét annak elvégzése után, mint a napszámos a nap lehunytával az ő napi diját — azonnal szeretnők kész-pénzben felszedni. Tudnia kell minden collegámnak, mert én is egy papnövendék volnék, — hogy mit akarok mondani, illetve mire akarok ezélozni. S kiáltsák reám, hogy a viszály, a harag, a gyűlölség magvát vetem el közöttünk: — csak azt felelem, hogy magunk szolgáltattunk reá okot, hogy ez igy legyen. És látni akarom, ki megczáfolja állításomat. —• Avagy nem igy van-e? Az egyik tanul, hogy első legyen; a másik nem, mert ugy sem lehet az. — Az egyik éj et-napot egy gye tesz, hogy legyen mit ennie, és mivel ruházkodnia, a másik nem törődik semmivel, mert nincs rászorulva az iskola anyai oltalmára. Folytassam-e? Nem; nem teszem, mert majd letalálnám leplezni a legveszélyesebb bajt. Hallgatok, mert leráznám talán a himport nem csak az egészről, vagy annak egy kisebb részéről, hanem egyesekről is. Istenem! lehet-e annál nagyobb kő a botránkozásra, mint midőn egy főiskolának egy tagja ugyanazon főiskola szellemi törekvése ellen agitál! S kérdi valaki, miért van ez igy! ? Ennek okai mi önmagunk vagyunk, kik nem elégszünk meg, nem vagyunk kibékülve magunkkal. Rágalom, irigység, gyalázás: — ezek forognak a mi fejünkben, ezeket tartjuk szem előtt beszédünkben. Bántjuk marjuk egymást; pedig nem erről híres a pápai főiskola, hanem ellenkezőleg a testvéri szeretetről. Örök gyalázat marad rajtunk — vérbe mártott tollal kell irnom, — hogy ennyire megtagadjuk, hogy ennyire elfelejtjük a mi példányképeinket szemünk előtt tartani. Nincs oly egyéni érdek által előhozható bün, mely egyik vagy másikunk kebelében gyökeret ne verne s alkalmas tápanyagot ne találna. Barátság!? Eszköz, hogy általa kicsikarjuk egymásnak titkát, felismerjük hibáját s követ dobjunk aztán nyíltan fejére, pedig igaz barátság nélkül az élet sivár. Ezért sivár a mi életünk is. Az ilyen életnek szomorú valója itt ól közöttünk. Leköti a lelket, dobbanásában megakadályozza a szivet, a föld sarába tipor minden nemesebb érzést, megakadályozza a szellemnek szabad szárnyalását. Szomorú a való, de igaz. Csak egy sóhaj lehet az, a mivel megnyugtathatom lelkemet. És ez a sóhaj, mint ima száll fel a mindenható zsámolyához: Lobbanjon fel a mi szivünkben a nemesebb érzések tisztán lobogó fáklyája; legyen igaz a barátság. Ne kovácsoljunk fegyvert kollegáink, s ezáltal önnönmagunk ellen az irigység, a rágalom, e nemtelen indulatok kohóján. S ha igy lesz, ha ezt tesszük, kölcsönösen szereztük meg egymás számára ez által a legdrágább kincset, a munkakedvet, mely nem hitvány bérért szolgál; fényt vetünk árny helyett főiskolánk falaira, kiérdemeljük tanáraink szeretetét. Oh barátság! Hadd áldozzak azért neked jó illatú tömjénekkel, mert Te nemesited meg az érzéseket, Te gyújtod meg a munkakedv oltárán a tüzet. A kinek fülé vagyon a hallásra: hallja. JAKAB ÁRON.