Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1887-11-30 / 4. szám

valaki. De mégis észrevette valaki: Bicskey -- és szeméből könnyek peregtek. Karaffa félbeszakította a vallatást. Börtöneikbe kisértette az elfogottakat. Margit még mindig ott térdelt a tábornok lábainál s hevesen zokogott. Karaffa szivében feltámadt pillanatra a nemesebb érzés, — felemelte gyengéden a leányt. De azután vissza esett vadságába s kérlelhetetlen hangon monda: — »Nincs védelem atyád mellett, söt daczossága még bünosebbé teszi őt. Menthetlenül a halai fia. Mái- mindenki eltávozott a teremből, csak Karaffa és Kompolthi valának ott. Margit a kegyetlen feleletet hallván, felemelte fejét s mély tüzü, sötét szemei Kompoithyra estek. Heves nyilalást érzett most szivében, azután mintha mágnestől vonatnék, oda rohant az ifjúhoz. Leborult előtte, megfogta remegő kezét s egyet sem szólt, hanem feltekintett reá hosszan — némán, mintha lelkét akarta volna reá lehelni. De e tekintetben benne volt minden, — esdeklés, könyörgés, imádat, szerelmi vallomás. Kompolthy megbűvölve ült helyén, úgy érezte, mintha a menny és pokol egyszerre szakadt volna reá, amaz minden üdvösségével , emez kárhozatának súlyává'. Karaffa adott e jelenetnek más fordulatot. — „Eredj leányom — szólt Margithoz — megengedem, hogy mig az ügy befejezve lesz, atyádnál lehess," Azután elhagyták a termet. Kompolthy elfelejtette az elválásnál Karafiat üdvözölni. V. Leszállt az est Eperjes fölé. Elcsendesült a zaj a város utczáin. A házak ablak un barátságosan kisugárzó fény azt gondoltatná az emberrel , hogy talán mindenütt boldogság tanyázik. Pedig egy-egy szűk falnégyszog, de sok kinos szenvedést is zárhat magába. Margit atyja bortönében volt. Szemeinek megtört fénye tanusitá a sok könnyhullatást s reszkető teste a fájdalom mélységét. De most nem sirt, nem tudott talán, hanem fejét bánatosan oda hajtotta ősz atyja vállára s rebegé — „Oh, atyám ! ha nem kegyelmez az a dölyfös kegyetlen ember, mi lesz belőlem ? . . . . Sirva megyek utannad a koporsóba." — „Bizzunk gyermekem — válaszol Bicskey — bizzunk Istenben, ő nem hágy el, — nem engedi az ő igazsága, hogy az ártatlan elvesszék." „Ha csak ö nem könyörög a hatalmas Karaffának vagy ki nem szabadit börtönödből, -— nem ment meg senki, óh atyám, hiszen annak a kegyetlen embernek nincs szive. Bicskey arczán fajó mosoly vonult végig, sejtette, hogy ki lehet az az : o; de nem szólt. Agyát s szivét a remény egy sugára világította meg. Kompolthy ez alatt nyugtalanul járt-kelt fel s alá szobájaban. Agyában zavaros gondolatok forrtak, csatáztak. Ott látta maga előtt a szép, zokogó leányt, ki esdő szemekkel tekint reá, megmentésért esedezve s szive összeszorult annak meggondolásánál, hogy mily tátongo mélység válassztja el őket egymástól. Pillanatra meg állt s indulattól reszkető kezét égő homlokára nyomta, mintha gondolatokat keresne, azután egyszerre heves mozdulatot tett, hangosan kiáltva: •— ,,De ö neki az enyémnek kell lenni!" — Ekkor öntudatlanul keblébe nyúlt, hol az atyja levelét őrizte s újra olvasni kezdte az iszonyú átokkal végződő sorokat. — Nem atyám, nem teljesítheti be Isten az ilyen átkot, — Isten, ki a szivet alkotá, nem törheti össze azt, ha nemes érzés lángolt tel benne." Rendezni kezdte gondolatait, hogy mitévő legyen. — „Atyját megmentem, szólt, hisz ö ártatlan s ezzel csak is az Isten igazságosságának szolgálok." De ekkor elvesztheti Karaffa kegyét s magára vonhatja a büntetést. — ,,Hadd legyen" — gondolta. — .,Azután elmegyünk messze-messze együtt, eí Erdélybe s ott egymáséi leszünk." Arczára e gondolatnál a boldogság eloérzetének pírja szállott, szivét édes érzés töltötte el, — karjai önkénytelen ölelésre nyíltak, hogy magához szorítsa a megjelent kedvesnek alakját. Majd hirtelen birtoka jutott eszébe. Leült író asztalához. Azt irta a felügyelőnek hogy most legközelebb elutazik és sokáig nem fog haza menni. Ha pénzre lesz szüksége, azonnal küldjön, majd megírja hová. Azután egy hivatalos levél Írásához fogott, Karaffatól kért engedélyt, hogv birtokara utazhassék. Végre egy harmadikat irt, Margithoz czimezve, és a néhány sorban ez volt: „Tisztelt Kisasszony ! Egy igen fontos ügyben, atyja megmentése és az ön jövő boldogsága érdekében kérem, hogy még ez estve, rögtön szolgám kíséretében fáradjon ei hozzám", Kompolthy. Ekkor behivta szolgáját s miután utasitá őt a két előbbi levélre nézve, a Margithoz czimzettet kezébe ada, hogy vigye azt az elfogott lelkész börtönébe, adja át az ott levő kisasszonynak s ha vele jon, vigyázzon reá mint a szeme világára. Azután, midőn a szolga eltávozott, fogta az atyja levelét és elégette. VI. A börtönőr ismerte Kompolthy szolgáját, s midőn az a lelkész leányáról tett említést, hogy gazdaja azért küldi, habozás nélkül bocsátotta annak cellájába. Margit egy asztalnál ült, bánatosan lehajtva fejét,