Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Második évfolyam - 1887-05-15 / 11. szám

pogóst a máslis menyecskékkel , a hetyke leányokkal. H ejh pedig jobb lett volna, ha felesége ágyánál virrasztana, kit három teljes éve oda kötött a betegség. Egy kora tavaszi délután volt, a szorgalmas háziasszony tisztogatta a kertet, melynek zúzmarás földje a napsugár melegére engedni kezdett, gyakran hajolt le, még gyakrabban görnyesztette meg derekát s mikor az esteli harangszóra a ház felé tartott, hátgerincében fájdalmat, szúrást érzett, a mely napok, hetek folyásával nem hogy enyhült volna, de mindig jobban gyötörte. Most is hófehér ágyában fekszik, mellette egy 19—20 évesnek látszó fiu ül, magas, nyúlánk alak, fekete hajjal, széles homlokkal, mélytüzü szemekkel, melyek oly részvevöen tapadnak anyja sovány sápadt arcára, fájdalomtelt vonásaira. — Hol van fiam apád ? kérdé a beteg nö megtörye a csendet. — Ottbenn dolgozik, feleié Dani megnyugtatva anyját, de elpirult arcát az ágy szélére hajtva le, mert pirulnia kell önmaga előtt. Edes atyja egész nap nem volt otthon, pedig már napfelkeltekor távozott s már már nyugodni tér a nap. Halkan nyilik a fehér függönynyel eltakart ajtó, s egy fiatal leány lép a szobába. Arca a pirosságtól majd kicsattan, égszínkék szemei oly szeliden tekintenek Danira. — Zsuzska néném — kérdé a leány csengő hangon — ne hozzam be a levest, mit számára készítettem ? — Ne , hagyd , hagyd Ágnes — feleié a nö felemelkedve ágyából. Mig a leány szerényen eltávozik, Dani lángpiros arccal kel fel, fekete szemei csillognak, ajka, arca ég. Mert mióta e szegény leány a háznál van, mióta anyja magához vette, a mióta először meglátta, kebelében egy eddig nem érzett parányi test, a szív elkezdett mozogni. S valahányszor szemeik találkoznak, kéz kezet ért, mint villanyáram futott rajtuk valami érzés végig. De még ekkor nem tudta, nem ismerte azt, csak később, midőn terhes munka után holdvilágos estéken leültek a virágos kis kertbe s megfogva egymás kezét, hosszan elmerengve tekintettek egymás szemébe, melyből Ágnes azt olvasta ki: Lángolok érted! s Dani sokáig tekintve Ágnes égszínkék szemébe azt tudta meg, a mit az kifejezett: Remélj! csak remélj ! * * * Megszabadult már bilincsétől a természet. A hegyi patak lassan csergedez kavicsos medrében, az erdő madarak énekétől, a szántóföld emberek lármájától s leányok danájától hangzik. Csak Sugár István uram házába költözött be a szomorúság, a gyász, szegény Zsuzska nénit elvitte a hűvös márciusi szél. Harangzugás, csendes énekszó kiséri a halottat a temetőbe. A koporsó után két oldalról karonfogva támolyog sugár uram is. A rosz nyelvek azt mesélik, hogy a szesz ártott meg neki. Behantolták már a sirgödröt. Az esteli csendben a domb fölött Ágnes és Dani kesereg s könyeik, a mint Ágnns a fiu vállára dül, mint két patak együvé összefolynak. S midőn haza, a puszta, az elhagyott otthon felé indulnak, mikor utoljára, utolsó pillantást vetnek az uj sírdombra: tudják, érzik, mit nem rebeg az ajk, mit nem árul el a szó, csak a szempár beszél: Tied a shig ! * * * Sugár István uram bút felejteni Harangláb komájával az Icig zsidóhoz ment. »Abból az újból hallja kend« — szól oda mester uram a rács mögött álló ösz-szakállu zsidóhoz, s nem sokára kóstolgatják az idei szőlő nedvét. Egyet mondok komim— szólal meg Harangláb, kétfelé törülve bozontos bajuszát — szemre való vászonnép az az Ágnes ! Mi ? Fiatal is ám ! Jó volna a tüz körül settenkedni, a mondó vagyok, mert más kaparja ki a gesztenyét! Hm ! — Igaz, igaz — valaszolá mester uram szinig töltve a boros poharakat, — aztán nem is vagyok én olyan vén ! Mi ? Azért, hogy deres a hajam, ránczos a képem, helyre legény vagyok én ! Ugy-e ? Meg aztán megvallva az igazat — mondá Sugár uram közelebb ülve komájához — régóta gondoltam én arra, hanem .... na! Tudja komám az a fiu, az a fiu!« — Ejh mit! az a fiu, ne búslakodjék azon komám uram — folytatá Harangláb, oda vágva poharát a tölgyfa asztalhoz, — - katonaság, katonaság ! Be kell adni a ki áldója van. Be kell adni ! * » * Lakadalomra készülnek Sugár István uraméknál. Addig hajtotta a szót Harangláb, addig beszélt a mester uramnak, mig megérlelte abban tervét s megkérte Ágnest. Félve, reszketve mint a nyárfalevél, melyet alkonyi szellő lenget — szólt Ágnes s szemei előtt az eltávozott kedves kép Dani arca lebegett, de másrészt engedelmes szivében a hála érzése szólalt fel annak férje iránt, ki öt: elhagyott, árva leányt házához fogadta. S mig lelke elandalog, égszínkék szemébe harmatcsepp lopózik, reszkető hangon felel: »Várjunk mig Dani hazaérkezik !« Az öreg belenyugodott, fiát. ki távol délen katonáskodott haza hívta. Dani meg volt lepve, ily figyelmet ily előzékenységet atyja nemcsak ö, de még anyja iránt sem tanúsított s most mikor a kíváncsiság a vágy szerettét látni is ösztönözte, sietett apja hivásának eleget tenni.