Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.
Második évfolyam - 1887-05-15 / 11. szám
Különösen ki-rí ezen költeményeiből az uralkodók, hatalmasok, köztünk élő vagy szomszédos idegenek — akkor ellenségeink — iránti ellenszenv, megvetéssel s utálattal párosulva: a féktelen, majdnem rajongásig menő újítási vágy. Alapeszme bennük: a szabadság; fő motívum : a hazaszer elet. Aligha találkozik ember ki nagyobb rajongással szereti vagy szerette volna hazáját! Y. Az eddig elmondottak alapján Petőfit a tökély eszményképének kellene kimondanunk: mert láttuk őt, szüleit, testvérjét, gyermekét gyöngéden, példányszerűen szeretni; jó barátokhoz hiven ragaszkodni; vig társaságban vig czimborának lenni; kedvesét, hazáját rajongásig szeretni; nejét imádni, mely tulajdonok ha együtt egy emberben meg vannak : kell, hogy bennünket csudálat- és hódolatra gerjesszenek. Azonban ember volt ő is, voltak hát benne emberi gvöngeségek. O ugyan csak egyet említ, a mit különben is nagyon hajlandók vagyunk iíju embernek beszámítani: „—-—bátran mondom: más hibám nincs A könnyelműségen kivül," az is igaz a mit erről mond: „S ez majd a maga idejében Az ifjúsággal elrepül!" De melyik ember is igazi birája magának?! Lássunk hát olyan hibákat, melyek mi előttünk is valóban gyengeségeknek látszanak. Igy mindjárt meglepi az olvasót a több költeményéből nagyon'is kirivó világgyűlölet mely itt-ott túlságosan van színezve az egyes kifejezések által s méltán ütközhetik meg az olvasó effélén: „Megvetésem és utálatomnak Hitvány tárgya ember a neved." Valamint feltűnő a büszkeség is, melylyel magáról, mint költőről beszél: „Jó költőnek tartanak, s hogy Az vagyok én is hiszem." S több ily eldobott megjegyzések, mind az elbizakodottságnak feltűnő árnyképei. Azonban mindkettőt lehet némileg menteni. A szülein és magán tapasztalt számos kedvezőtlen események, azután ama kornak vajúdása, a hazának rablánczon sinlődése, mikor ő szabadnak szerette volna látni: nem csuda, ha elkeserítették. Büszkeségét is menti önbecsének, utolér- hetlen zsenialitásának érzete; azután nem találunk-e Aranynál, Tompánál, sőt Jókainál és több jeleseinknél is, habár nem oly világosan és nagyhangon mondott, ambicziózus kifejezésre?! Mindkettőnél különösen mentő körülményül szolgál az, hogy szerette ós merte is az igazat kimondani; mert talán, talán ha nem akarunk elfogulatlanok lenni: némi részben igazat is kell neki adnunk; mentő körülmény továbbá exoticus természete, rakonczátlan szenvedélye, ha csak nem hajlandó valaki ezeket is hibául beszámítani. Egyébiránt hol találhatunk embert gyöngeség nélkül! * Ennyit óhajtottam mondani, ennyiben akartam Petőfit, mint pusztán embert jellemezni. -— Úgy hiszem, hogy állításaim, megjegyzéseim többé-kevésbé megfelelnek a valóságnak s ez nekem — szerény tehetségnek — elég! Ha róla, mint költőről is szólnék, elégnek tartanám-ezen fentebbi állításom bebizonyítására, hogy: „a valódi holló belát a mészsze jövendobe u felhozni azt, hogy ő ennek tökéletesen megfelelt. Véres napokról álmodott és énekelt már akkor, midőn még mindenki békének örvendett; előre megjövendölte : „Dicső neve költő fiadnak Anyám! soká, örökre ól!" azután: „Tudom azt az egyet, Hogy nem soká élek." tovább: „Hogyha ón majd meghalok, Nem leszen kő síromon."
