Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Második évfolyam - 1887-04-30 / 10. szám

csak ugy észrevétlenül surranni be szobámba s ott várni a történendőket. Irodámnak a szobába nyiló ajtaját azonban ugy igazítottam, hogy az fekhelyemet egészen beárnyékolta, de én a szárny és a szálfa közti nyíláson egyenesen a varróasztalra láthattam, mely körül a csínra és tisztaságra valló lámpa élénk fényt árasztott. Éppen a nyolcat verte, mikor Juliska belépett, arczán a dacz és békülékenység sajátszerű vegyülékével. A varróasztalnál foglalt helyet. Homlokát kezeiben nyugtatva gondolkodni látszott. Hirtelen felemeli sürü szempilláktól árnyékolt borongós szemeit, mintha a mentő gondolatot meglelte volna. — Hanem hiszen ne is kerüljön ám mostanában a szemem elé, mert tudom Istenem ! . . . Ezután varráshoz kezdett, izgett-mozgott, sehogysem akart neki menni a munka. Eközben kilenczszer csendült meg a fali óra egyhangú ütése. Letette kezéből a varrást és tekintetét az órára szegezte. — Kilenc óra? . , . Jobb is ha oda marad! . . . De itt már olyan forma kézmozdulatot használt, mint mikor az ember valami nem tetsző gondolatot akar elűzni. — Legyezz csak, majd elrepül, gondoltam magamban. Az idő gyorsan haladt ; többet gondolkozott mint varrt; az óra pedig újra berregni kezdett. — Istenem! kiált meglepetve, már tiz óra volna!.. — Tobb is lesz, ha el nem alszol, ezt is csak ugy gondoltam. Ugy vettem észre, mintha most egyszerre megállt volna rá nézve az idő kereke, mert tőlem emlékbe kapott imakönyveit kezdte előszedegetni s hol egyiket, hol másikat lapozni, — majd meg varrásba kapott? egyszóval ugy viselte magát, mint a ki az időt akarja kergetni, vagy talán megállítani. De azért az óra szokott komolyságával csak eldarálta a tizenegyet is. — Jaj! ha valami baja esett! . . , Tizenegy óra és mégsincs itthonn ! . . . Hanem most már elkezdett izgatottan járni fel s alá és szemei fájdalmat tükrözve nyugtalanul tévedeztek idestova. Beh megvigasztalhattam volna ! hanem azért néma voltam mint a sir; gondoltam egy kis leczke nem árt, hogy ezután lakatot verjen a nyelvére. Kiszaladt, de csakhamar csüggedten tért vissza. — Oly sötét van még a kutyát sem kellene kiverni! — Testén gyenge reszketegség futott végig, kezét lihegő beblére nyomta s elkezdett könnyezni. — Jóskám! csak most ez egyszer jöjj haza f sohase szólok még tiszted ellen sem ! . . . — Hm! Akárcsak a czigány kamagyságu viaszgyertya Ígérete. Ugy is lett. Könnyei egyre sebesebben hullottak, lélegzete szakadozni kezdett s lassú zokogásba ment -át. Egy szekrénykéhez lépett s abból valami házisapkaformát vett elő s elkezdte hímezni. A hányat öltött, annyit csókolt rajta. — Névnapjára szántam; nem tudom teszi-e valaha fejére?! . . . Pedig de sok könnyem hull rá! — Igaz ; no majd édes csókkal viszonzom ! Eddig is szerettem, de most rajongtam e nőért, hogy lelkébe pillanthattam. Ezután sorba csókolt minden tárgyat, a melyhez tőlem valami emlék fűződött. En persze csak mosolyogtam az egész komédiát; de valami azt súgta bennem: imádd ezt a nőt, ez egy angyal! Az óra újra csilingelt. Ezt a jelenetet, a mi most következett sohasem feledem el. Konytöl ázott szemeit az égre emelte, kezeit összekulcsolta s folyton zokogva: Jóskám! Jóskám! rohant irodámba s reám vetette magát . . . — Jaj! . . . Segit . . . — No, ne ijedj meg, hisz én vagyok. Az arczvonásokat a félhomályban tisztán nem vehettem ki, de szavaiból s az ezerféle vegyületü hanghordozásból, melylyel azokat kiejtette — Ítélve, keblének gyors és erős átalakuláson kellett keresztül menni. — Te vagy gyönyörű mákvirág ? — Én ám, feleltem egész phlegmával, a mi öt méginkább boszantani látszott. — Megkerültél ? — Meg ám — Pedig jobb lett volna a Tekintetes urnák örökre oda maradni. — Nem is tudtam. — Azután hol voltál ? — Itthonn. — Mit csináltál ? — Gyönyörködtem az én egyetlen egy kedves aranyos kis Juliskámban. — Ühm! — Ühm? — Régen megjöttél ? — Nem is voltam el hazulról. Ezen szavak egészen váratlanul, mintegy meglepve érintették, mert a beszédet azonnal másfelé terelte s hangjából a legnagyobb kíváncsiság volt kivehető. — Azután mindent hallottál ? — Még a lélegzetedet is. — S mindent láttál ? — Még a sapkát is. — Azt is?! . . . — Igenis azt is. — Hogyan ? — Itt a nyíláson keresztül E pillanatban egy angyal állt előttem; szeme-