Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Második évfolyam - 1886-12-15 / 5. szám

S ha egyik hosszabb talán mint a másik: Vágd el! Javára vál* csak, hogyha vásik.— Törülj ki strófát egy hibás rímért, A metszetét is pontosan kimérd ! Nagy betű is kell minden sor elé, — Ezt egy tudós bölcsen felismeré! — S ha metszet, rithmus, rim mind megvagyon, Akármilyen bolond a tartalom: Megilleti bizonynyal a dicséret, Vagy még jobb, ha érdemkönyobe Ítéled! Szavalnak is, jól tudhat'd a tagok, S te mondasz rájok bölcs bírálatot. Itt már a külső semmi! Mert imé A hanggal győzött egykor Józsué. Igy hát a hang minden a mint kiróta Egy nagy tudós a bölcs szabályt azóta. A szavalóra soha rá' se' nézz, Mert hisz' figyelmed úgy is kárba vész. Csak azt vigyázd, miképen fest a hang: Tudja-e, hogy' turbékol a galamb? Vékony legyen, hogyha leány beszél, Sivítson, ha festése tárgya: szél. Az őrület susogjon nnnt a nád, — Mit sem tesz, ha szavát nem hallhatád — Majd törjön ki oly féktelen kaczajba, | Hogy rengjen a terem, mint tón a sajka. Ha honfi-bút fest sirjon mint a gyermek, Kit áztatott kötéllel apja ver meg. Legyen a gyilkos hangja véres és Hadarva szóljon a haszonlesés. Ha egy tag az „Elö szobor"-t szavalja: Fődolog, hogy szobor-hang-e a hangja. Orditson, hogyha harsog a harag, S ha már a szuszból semmi sem marad S egy bájos gixer jön ki ajkain: Ez a hang nem más, mint a néma kín. Ha fülig sáros, szutykos, meg ne ród, Es meg ne lásd rajt' a nyakravalót. Ha kézzel-lábbal hadonáz, ne bánd! S ha haja borzas sündisznó gyanánt. Hisz maga tudja legjobban, mi jó, S mitől növekszik az illúziói Ha szomorút szaval, aztán nevet, Ha komoly hőst ad, s ugrál mint evet, Ne törődj vele, mert a hang a fő, A többi semmi, mellékszámba jő.— S ha ezt jól tartva szem. előtt birálod: Hatást csinálsz, hogy magad is csodálod! — De elég is volt mára — ne további Később adom majd intésim sorát, DORONGHY THADDEUS. Esseghváry Ilona. (Beszély.) (Vége.) Majd a rabokhoz ment és utálatos vigyorgás rutitá el amúgy is rut arczát: kigúnyolása a szerencsétleneknek. E pillanatban több lovas közeledett felé, egy nőt vezetve, ki merészen, büszke testhordozással és ragyogó szemekkel jött, mint egy királyné. A vezér meglepetve nézett a nőre, — ő nem szokott ilyeneket látni. Sóvár szemei mohó vágygyal tapadtak a nő gyönyörű arczára s véringerlö idomaira s néhány perczig mintegy lebüvölve bámulta öt. Ekkor a rabok között halk, ijedt kiáltás hangzott fel, mire a nő arcza egy pillanatra elsápadt, de azután még pirosabbá vált és merészen a vezér elé lépve igy szólt : — En hozzád jöttem vezér ! — Ki vagy te ? kérdé a Murza növekedő bámulattal. (Hogy a tatár főbbek s többen a közemberek közül is megtanultak magyarul, az bizonyos; mig a magyarok közül kevés tudott tatár nyelven beszélni). — Hogy ki vagyok, az nem érdekel. Elég azt tudnod, hogy magyar nő vagyok és hozzád jöttem. A foglyok közt elszörnyedés moraja hangzott fel s mindenki feledte saját veszélyét, csak e nőére gondolt, ki igy beszélt a tatár vezér előtt. Karamán Murza mosolygott, azután megparancsolta, hogy vezessék e nőt sátrába. — De hozzá ne érjetek; mert megbánjátok ! Néhány perez múlva ott volt a nő a vezér sátrában a vezér előtt. — Mért jöttél hozzám ? — Férjemért ! — Hát miért nem könyörögsz ? — Én nem könyörögni, én követelni jöttem. Karamán Murza mindig jobban bámult, látván egy szép asszonyt, aki nem kéri, de követeli férjét a kegyetlen ellenségtől. — Szerelmes lett e nőbe és agyában pokoli gondolat keletkezett. — Jól van, én szabadon bocsátom férjedet, de te itt maradsz. S ezzel vágytól égve akarta átkarolni