Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1890.

1890-02-09 / 6. szám

Ezúttal a falusi népélet egy sötét, árnyoldalára akarok rámutatni: a serdülő ifjúság dobzódó tánczmulatságaira. Eddig már négy vármegyében szerzett tapasztalataimra hivatkozhatom s elmondhatom, hogy ezekben a megyékben általánosan el van harapódzva azon szokás, hogy alig 13—15 éves fiuk és leányok, főleg a farsang idején, muzsikaszó mellett, nyilvános tánczmulatságokat rendeznek, rovására a Jó erkölcsöknek. És folyik öreg estétől kivilágos kivirradtig a tivornya minden felügyelet nélkül, ugyanannyira, hogy a bor és pálinkaszesztől a sárga földig lerészegedett gyerkőczöt, midőn haza vetődik ugy reggel felé még a saját édes anyja is alig ismeri meg s az elnyűtt, torz-alakra azt mondja: — Ez nem az ón fiam! Hogy a serdülő leánygyermekekre nézve szintén minő vészes következményekkel jár erkölcsi tekintetből az ilyen mulatozás, nem szükség bővebben megokolni. Az ártatlanság zománcza letörlődik arczaikról. Be sőt ismerek községeket, ahol a 12—15 éves gyermekek, fiuk ós leányok a farsang több napján, együtt tobzódnak a felnőtt legényekkel, sőt mi több, aszalók is végig cselekszik gyermekeikkel a tobzódásokat s ha valaki figyelmezteti őket a káros következményekre, azzal mentegetik magukat, hogy hiszen: eddig is igy volt. Különösen a németajkú községekben nagy e tekintetben az erkölcsi sülyedós. Szinte szeretném ökölnyi betűkkel ide nyomtatni a neveiket szógyen-szemre ország-világ előtt. Az ifjúság ezen romlásnak indult erkölcseiről a közoktatásügyi minisztérium is tudomást szerzett már, azért gróf Gsáky Albin még f. évi márczius hó 18-án 4795 — „A. király szava ez ?" — „Felség ! Hát ez a módja" — azzal megmodia neki. .. — „No jól van.' A király több izben elment és visszatért és végre meghozta az arany-narancsokat a palotába ós neki ajándékozta a földmivesnek. — .Felség a királykisasszony az enyém!" A király ismét elkomorodott. — „Ez a királyi palota kincse, vidd el, ha kell, hanem még csak ki se nyisd a szádat a király leányra nézve" ez után elment. Mig a madár fogva volt, addig a narancsok érintetlenül megmaradtak a fán, Egyszer a királykisasszony mondá a királynak : — „Felség! had legyen ez a madár az én szobámban " — „Fogd meg édes lányom és vidd be, csak arra vigyázz, hogy meg ne csípjen. A madár a királykisasszony szobájában nem énekelt többé. -- „Kis madárkám ! miért nem énekelsz?" „Mert van egy gazdám, a ki sir." — „Miért sir?* — „Mert nincs raeg neki az a mit kiván." — „Mit kivánna ?" — „A királykisasszonyt -- monda — annjit dolgoztam ez ügyben, de minden igyekezetem hiába lett." — „Ki a te gazdád ? talán ai a földmives ?" „Az a földmives! Sokkal gazdagabb király az mint a felség/ sz. a. kelt rendelettel ugy a kir. tanfelügyelőket, mint a vármegyék közigazgatási bizottságait saját hatáskörükben teljesítendő intézkedésekre hivta fel. A miniszteri rendelet igy hangzik: Nem ritkák azon esetek, hogy tanköteles gyermekek nyilvános tánczmulatságokat látogatnak, ott korhelykednek, éjjeleznek s esténkint és éjjelenkint csatangolnak. Minthogy pedig ezen kicsapongások az illető gyermekeknek nemcsak iskolalátogatására, de erkölcsi épségökre, ugy mint egészségökre fölötte káros hatással vannak, felhívom a vármegyei közigazgatási bizottságot, hogy azokat saját működési körében, a szülékre való hatása által, lehetőleg meggátolni igyekezzék. Igy szól a miniszteri rendelet. Erre támaszkodva most már meg van adva a lelkészeknek s tanítóknak is a mód, hogy ott, ahol az ilyen korhelykedések otthonosak, a község elöljáróságát, a vészes szokások meggátlására szorítsál: s kötelességeik elmulasztása esetében ellenük a szolgabiróságnál jelentést tehessenek. Ahol a szokás már gyökeret vett, nehezen lesz az egyhamar kiirtható. Lesz eleinte zaj és lárma. De hát hadd zsörtölődjék a majszter, csak jó sarut varrjon! A nép erkölcse mindenek előtt való! Mert ahol megromlanak az erkölcsök, ott nyomor és szolgaság kullog már a kertek alatt. Én pedig megírtam ezen sorokat okulás gyanánt azoknak, akiket illet. Akinek nem szűre, ne viselje. Vargyas Endre. A nőegyleti bálon. — Levél * iiarkeiztöhöi. — „Huzd rá czigány, ne lógasd alábodat hiába, Igyál s tölcs bort a rideg kupába!" És a Marczi gyerek végig fektette a vonót azon a száraz fán, hogy esek ugy sirtak a hurok a magjar kesergőn, majd fölzajlott a csárdás, a vig magyar ro— „Igaz volna ez ? Akkor hozzá mennék. Menj kérdezd meg tőle" — azzal kieresztette a madarat, de ez nem tért többé vissza. A király egyszer kérdezte a lányát: miért nem énekel a madár többé ? már jó ideje, hogy nem hallottam. — „Felség! kissé bágyadt a madár.

; A király jóhiszemüleg belenyugodott a válaszba. Máskor — ugy pár hó múlva — megint kérdó : — „Hát a madár nem énekel ? jó ideje már, hogy nem hallottam." — „Felség ! a madár beteg, azért nem énekel." Ezután a szegény királykisasszony szomorúságban tölté élotét. Hát egyszer egy követ jött a franczia királytól, hogy megkérje a királykisasszony kezét uralkodója számára. A király nagyon megörült s mindjárt rámondta, hogy ő odaadja a lányát, hanem a királyleány igy szólt: — „Felség ! Én nem akarok hozzá menni.

4 A király haragra lobbanva feddőzött. — „Micsoda? Te nem akarsz? Én pedig már megígértem, szavamat adtam, hogy hozzá mégy." — „Felség a szót elviszi a szól." Még inkább izgatott lett, mert a franczia király követétől megizente, hogy nyolcz nap múlva eljön. pogós, pattogós s jobban fényltttek a szemek, hevesebb dobogásba jött a sziv, rózsává pirult az arcz és emelkedett lázasan az édes fuvalomtól a kebel páros galambja. A kis Ilonkák, Malvinok, Mariskák bajos és elegáns egyszerűségükben háuy ifjúi szívnek zavarák meg csendes nyugalmát? arról csak azok a susogva kiejtett lázas szavak tudnának sokat mondani — meg én aki ha házas ember leltem volna, bizonyara megfeledkezem hitvestarsi hűségemről, Elnéztem ennek a bálnak a gyönyöreit és Azsin egy tünderkertjébe képzeltem magam éá mintha ereztem voína a szerényen nraybavunu 0 ínyosotis illatat, mintha fülembe zengett volna a bülbiii edes eiielu-, a tauezoló párok közt feltaláltam a kelet pazar virág szőnyegének minden kedves példányát, a tüzes szemű ! menyecskék közt pedig -ÍZ édes gyümölcsök, narancsok, ia'y csiklantató kedvességek egés>z sorozatai s elszomorodva éreztem, hogy én ezen menyországbol kivagyok zárva, az a virág nem nekem nyílik, ez a gyűmöles nem nekem érik . . . ekkor valaki hatalmasan a vállomra üt és rám kiált: — Ne busulj Öcsém, soha sem halunk meg, mulass, nem tetőled lopták el a teveli sonkákat! Meglepetve kérdeztem meg az öregtől, hogy kihez l

űgyen szerencsém? — Hát nem tsmersr öcsém? én vagyok a Dani bácsi, hiszen minden héten bent vagrok az ujsagbaa. — Ah, Dani bácsihoz van szerencsém! -- gondoltam, hogy raegtiitbrvivolom őt a közügyek iránt — hogy foly — szabad kérdenem az adminisztráttó ? —- Jól fiam, kutya bajunk, 08 kr. a pótaüónk, de ha az Isten segit — iesz nemsokára 80 is C3ak az a hiba, hogy véget ért a vadász seson, a közigazgatási ember halálra unja magát. — Más baj nincs ? — Nincs, csak az a baj, hogy nagyon nehezen jut az ember egy kis szűz dohányhoz. — Idejét láttam ezen bevezetés után magamat bemutatni a derék öreg urnák. — Én X. U. uiságiró vagyok. — Tyüh az áldóját, olyan jó képe van az urnák — fortyant Jel Dani bátyánk — azt gondoltam, hogy az ur is becsületes ember. — Hát üem vagyok az? — Az ur újságíró. Isten éltesse, hanem fogja be a száját! s azzal ott hagyott, mint Balázs Sándor a pápaiakat. S a zene szólt tovább, lágy rezgésinél, az akkordok édes összhangjánál elfeiedém az öreg urat s mire jött a hajnal hasadasa — mámoros fóvel az eget láttam magam előtt, melynek felhői közül egy-egy tündér, Allah rózsáinak egy-egy élő alakja ragyogott felém. Hát kik is voltak Allah tündéri kertjenek e bájos rózsái — mondja meg nekem szeike.sztő ur? Budapesti. Azonnal megfelelünk a kérdésre és kívánjuk, hogy e bájos virágok közül ön is fűzzön egyet mielőbb szivére : Lányok: Baranyai Ilona, Bíkky nővérek, Fleischner nővérek, Hary Vilma, Horváth nővérek, Koller Ilona, Lóskay nővérek, Makara Mariska, Oláh nővérek, Pfeifer Gábriella, Perlaky Laura, Szladoviti — „Hogyan fogok boldogulni — igy tünödött — ezzel a leánnyal?" Most valami jutott az eszébe. Összekötözte a leánynak keheit, lábait s beledobta egy tóba — mindig lejebb-lejebb nyomta a vizbe ugy annyira, hogy már csak a feje látszott ki. S eközben mindig kérdozte a király: — „Hozzá mégy-e vagy nem?" De a lány csak hallgatott. A mint látta a király,hogy igy sem boldogul vele, — becsukatta, — kenyérrel és vízzel tartotta. k hetedik nap reggelén nagy robaj volt a királyi palota körül . . . Hat gyönyörű hintón megérkezett a franczia király kíséretével. Mindjárt azt kérdezte király, hogy hol van a királykisasszony ? — „Beteges, fekszik" — volt a felelet. Ekkor elővett egy arany szelenczét ós beköldte neki. A leány elvette s letette az asztalra, még csak meg sem nézte, hogy mi van benne. Csak sirt, csak sirt, emlegette a madarat. Egyszer a szelenczében valami megszólal, — e szavekat hallatva : — „Ist vagyok én ós a gazdám, királyleány. A leány örömtől eltelve futott felnyitni a szelenczét ós benne találta a madarat! Majd kisietett a franczia királyhoz — megtörtént az eljegyzés — és csaptak hét or« szágra izóló lakodalmat.