Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1890.

1890-01-26 / 4. szám

hogy ennek folytán a protekczi^ biztosítva legyen számára. Van ennél mép különösebb módja is a házasságnak. Ugyanis rendes házasságiközvetítő hivatalok vannak szervezve, melyek nem átalják hirdetni a közönségnek, hogy jó pénzért házasságokat közvetítenek. És akadnak elegen mindkét nemből, akik lépre mennek, akik az ilyen közvetítők lelkiismeretlenségére bizzák jövőjük elintézését De menjünk tovább. A lapok apró hirdetésének rovata csaknem egészen házassági ajánlatokkal van megtöltve. Ez már mégis sok, hogy egészen idáig kellett jutnunk, miszerint lapok utján hirdetteti valaki, hogy személye eladó, vevőt keres rá. Áruczikké aljasitja magát sok ember. Magasztalja külsejét, kérkedik erényeivel, jó tulajdonaival, vagyonával, hogy a siker biztos legyen, többet mond a valónál, nem törődik azzal, miszerint ígéretének teljesithetése miatt — házasság esetén — a legnagyobb kellemetlenségeknek lehet kitéve. Ha ez igy megy tovább, a házasság még jobban elveszti eredeti nagyszerűségét, vásárra aljasul, hol pénzért vagy pénzéért embert vásárolnak, hol áruezikként szerepel istennek legnemesebb teremtése az ember. Már az magába véve rosz szokás, hogy a házasulandó egyén nem tekinti jövendőbelijének azon ió tulajdonságait, melyek nélkül boldog házasélet nem képzelhető, hanem tekinti a vagyont olyannak, mely mindent pótol. Pedig sok családban tapasztaljuk, hogy van vagyon, de nincsen boldogság, mert a családi boldogság alapja nem a vagyon, hunem a szeretet és egyetértés. Szeretet és egyetértésről hogyan lehetne azon házasságnál szó, mely a köz vetitő hivatalok, lapok hirdetései utján történik. Ilyen viszonyok mellett a családos A nyitva felejtett ajtón látta, hogy felesége ott ült a Dani ölében, meztelen karjával átfogta annak nyakát, szőke fejét vállára hajtva. Elborult lelke előtt a világ, balkezével szivéhez kapott, jobbjában megvillant a bugyii s a sikoltva felugrott asszonyt csaknem agyon csapta a földre zuhant legény teste. Nyakába tövig szaladt a végzetes kusztora. Jaj a botránkozónak, de jajabb a botránkoztatónak! Babay Kálmán. A fonóban. (Rajz.) SUmegl Kálmántól. „Már a fonónak vau divatja S fenyőszövetnek fényinél Leánysereg fon, dall, meBél" Puskin. Titkos hangokon csendül meg lelkemben a költő dala. Fölveri képzeletemet, mely az emlékezet szárnyán visszaszál a múltba s el-elmulat a fölrajzó képeken, melyek sajátságukkal ugy vonzanak, ugy lekötnek, hogy 3zinte elmerengek rajtuk. Újra ott vagyok a fa[uban s az öreg János hajdú biztos felügyelete alatt megyünk a falu végére, a fonóba. Szállong a hó, a bágyadt holdfényben ezüstként csillog a zúzmara s mintha gyó« élet nem alapulhat kölcsönös megelégedésén, nem lehet forrása a szeretetnek, boldogságnak, nem lehet melegágya az erkölcsiségnek, a jónak. Bizony pedig a csdádban veszi eredetét minden, ami az életet gyönyörűségessé, a családokból álló társadalmat boldoggá teszi. Az ekként kötött házasságok csak mára köttetnek, csak addig tartanak, míg a hozomán) el nem fogy. Azután elkezdődik a békétlenség, a viszály, mely feldúlja a család kevés boldogságát is. Ezért van annyi különélés, folyamatba tett válóper. Ittt van a házasság kötések ideje, gcndolja meg azért minden házasulandó, hogy jó, boldog, üdvös házasság csak akkor ós ugy köthető, ha minden ember társadalmi állásához mérten, előzetes megfontolás után köt házasságot. Ha ez megtörtént, mindenik fél ismeri és akarja teljesíteni a családos életből kifolyó kötelességeket. A férjnek és feleségnek, az apának és anyának vannak nehéz, de kedves kötelességei, melyeket teljesíteni kell ha bnldog családi életet akarnak élni. Farsang. E/i a leányok évadja. Hajdanán ugy robogott be diadalmi szekéren a küzdtérre mint egy olympusi győző; manapsáp görnyedt megalázás, szánalomra méltó meghunyászkodás bélyege kaczérkodik homlokán. Carnevál herczeg bolondos országa rosz talajon áll; csak egy fuvalom, csak egy lehelet s ingó árnyképeivel együtt széthull mint a Kéve, melynek kötését megbontja a kéz. Hová szállt az idő, midőn még a nóta szerint szidva, szapulva lett a pap, amiért rövid farsangot adott? Repült a többi után, magával vivén a jókedv szinót, itt hagyva a salakot. A tiszteletre méltó papák dörmögése immár csak anachronis mus. Nem kell homlokot ránczolniok. A mántszilánkok hullanának, ugy rezegnek-villannak, ha a borzongató szél meg-meg csörrenti a száraz ágakat. Majd rohamosabb, majd sikoltozóbb lesz a szél, szilajabbul kezdt rázni a zörgő galyakat, vadul zug a förgeteg, tépi a rongyos háztetőt s fuvatokba sepri a finom szitáló havat . . . Be jó ilyenkor a fonóban ! . . . Márványkandalók mellett nem vigadnak úgy, mint a búbos kemencze árnyában. A szabad kedély, a fesztelen kedv milyen fékteleül csapong; az egyszerű népet nem korlátozzák a szigorú társasági szabályok ; kedvére mulathat,-kacaghat, dalának, hahótájának nem szegi szárnyát semmi! Milyen jól esik dévajkodni, hamis pillantásokat váltani, cziczázni, kötekedni kőzbeközbe mesélgetni a Tündér Ilonáról meg a hétfejű sárkányról, aztán pörgetni az orsót, ereszteni a finom kenderszálat s el-elénekdni a Balla János szomorú esetét, a miből sokat tanulhat a fiatal szív, mikor ugy bomlik a párja után s olyan bolondul szeret. Derengő lámpa csüng a mestergerendáról. Közős pénzen vették a mezővárosban a Mingyártkéri zsidónál, mert hát a mécses kiment a divatból, Nagy a füstje, kevés a lángja Olcsóbb a „petrom-olaj", meg több világosságot is ád, Aztán meg nem kell szüntelenül piszkálni-éleszteni, mint azt a pislogó mécset a mi csak akkor égett jól, ha egyik másik bálozás divatját multa, a piczikék egészsége meghűléstől óva vagyon s az nj ruha ára, ha került reá, zsebben marad. Pedig a kedves szépeknek, kik elöször röpülnek ki a fészekből, hogy hódítsanak s figyelmet, érdeklődést keltve mintegy átéljék az első bál izgalmas lámalázát több a farsang, mint kezdő irónak a gyönyör, melynek hatása alatt először olvassa nyomtatásban a nevét. Mert hát ez sem kis dolog! A másik szeretetre méltó gárdának, mely már nem a fészekből való első kirepülésre, hanem egy uj fészeknek occupálására számit, szintén váiva várt vendége Carnevál. Legtöbbnyire azután ez a várakozás meddőségben vész el. Házasulandó fiatalember úgynevezett jó párti, ezer közül ha egy akad; a többi elbotor. kál szép magánosan szivében az önváddal, amért nem tudott magának oly existentiát teremteni, melyre a nősülés nem koczka játék. így veszti lassudan nymbusát a farsang. A mulatni vágyást háttérbe szorítják az életgondok; kezd unalmasan komoly lenni a világ. Jó magyarom, ki mindig sírva ugyan, de azért vigadtál, te is megtanulod végre, hogy több nap mint kolbász. Jó kedvvel fukarkodsz s elved, hogy nem éppen a farsang az az időszak melyen mulatni lehet. Különösen az idei. Mikor nyavalyák csiráival van telítve a levegő s újnak jöttét hiába várva, csak elfogy a régi pénz. Majd jő az idő, nem késik már nagyon soká, midőn Carnevál trónvesztettó vál s uralkodásának emlékeit nem őrzi más, csak néhány elévült ócska kalendárium. A kedélyeskedő generátió kihal, s felváltja helyén a tulélet, a komoly. Himfy boldog szerelme regébe vész; a kesergő az lesz az igazi. Hanem azért a föld tovább forog. —th. anyámasszony minduntalan babrálta a hajtüjével. „Ég ez mind Noszlop !" — Bár ne égne — gondolja magába a szerelmes legény, a ki nem adná sokért, ha a szive választottját egv kissé megijeszthetné. Milyen jó volt az, mikor egy-egy reszkető nénémasszony eloltotta a világot. „Szabad a csók" — kiáltotta el az egyik s no hiszen sikoltozott-visitozott a megrémült leánysereg. Most ez uemjárja. Szépen sorjába ülnek a lányok, a hátuk mögött a legények, kiki a magáé mellett. Pörög a rokka, zörög az orsó szakad a szál . . . nem csoda, az a pajkos .Laczi már megint olyat súgott a Zsuzsi fülébe, hogy az menten olyan lett, mint a pipacs. — Sohse pironkodjál szép hugám ! — szólal meg a „szemes kályha" mellől a vén Csajla Vendel, a falu kofája, aki minden lében kanál s kivált a fiatalok dolgaiba szereti magát bele ártani. — Nem vetek neki két hetet, bekötjük a fejedet! . . . Hosszú pántlika helyett rövid konytyj! Aztán nia menyasszeny, holnap asszony, holnapután komámasszony ! — Jaj de a szivem szerint beszél Vendel bátyám! — kiált föl, szinte kurjantva a boldog Laczi gyerek s _ ugy csillog a s?eme, mint valami lidérezfény, a mig a Zsuzi arcza lángba borul, szemlesii^ve pironkodik s bizony kis hijja, hogy „el nem törik a mécses" a nagy szégyenkezésében riva nem fakad. Pedig hát nem hiába sug-bug az a kéi