Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1890.

1890-04-13 / 15. szám

nak. A főispán és az alispán egyenesen a pápai főszolgabíróra vonatkozólag kijelentették, a választás után, hogy elvárják hogy a megyei tisztviselők hivatásuknak a jövőben megfeleljenek. Kijelentették azt is, hogy ők a megyei főszolgabirák és jegyzők által képviselt raegjebizottsági szavazatoktól nem félnek, teljesittik kötelességüket, ellenérzésüket lelkük sugallata szerint. Nos, és? ... A pápai járásban folyik minden a régi nóta szerint. Az állapotok egy csöppöt sem javultak. A színházi intendáns, akarjuk mondani főszolgabíró működik tovább is a Culissák mögött ós nem azon a téren, ahol kellene legfölebb a szegény jegyzőkre jár rá az alispáni rud, akiknek legtöbbje úgyis megteszi kötelességót. Nagyságos kir. tanács és alispán ur! Van egy magyar példabeszéd, nem újságba való de igaz, hogy a fejétől szagosodik meg a hal. Épen azért mig nagyságos alispán ur a pápai jarásban a fején nem kezdi meg a dolgot; addig hiába tart dorgátoriumot a jegyzőknek, mert elfelejtik azok azt h főszolgabíróval játszandó tarokk és ferbli pártik alkalmával. És addig vándorolni fog e járás népe tovább is Amerikába. És addig akadni fognak Krammerek ! Amint Tisza Kálmán alatt akadtak Kokánok ! Egy társadalmi baj. — UjjonczozáBkor. — „Rövid pár hét alatt 6 — 7 magyar önkéntes lett öngyilkossá" mondá a képviselőház egy szónoka. Ha ehhez hozzáteszsziik ama szomorú tényt : hogy a világ egy hadseregében sincs annyi öngyikos, mint nálunk s azt, hogy az európai népcsaládban talán mi vagyunk a legkevesebben — lehetetlen a megdöbbenés és fájdalom érzetét elfojtani ; lehetetlen, hogy a baj okát is ne kutassuk. Sokan mondják, hogy a feljebbvalóik a leány tartózkodása. Hiszen mire való volna a Magyika ? Majd segit az azon ! Hanem inkább zavarta a Fruzinka mostoha anyjának egy hangosan kiejtett megjegyzése, melyet meghallott ; „Mit akar veled ez ix boszorkány-mester?" No, megálj, majd megkeserülöd te még ezt! Ebéd után, mikor szétmenőben voltak a vendégek ("sok nagyralátó família és előkelő persona) Hatvani meginvitálta őket másnapra magához vacsorára. — De mind eljöjjotek ám kegyelmetek, tóért különben megaptxhendálok í No iszen, van is hová hivni bennünket csóválgatták azok a fejüket. Abba az egyetlen füstös szobájába ? Köszönöm alásan az olyan Vendégséget, mint amiuő az lesz, Hanem azért ott legyünk egytől-egyig, lássuk a bolondos tréfát. Oh, hogy ezeknek a tudós embereknek mindnek hiányzik egy-egy kereke. Meg is jelentek egytől egyig, számszerint vagy nyolezvanan. S amint keresztül mentek a pitvaron, ott ugyan sovány bizlatás volt, a tűzhelyen játszadozó két macska, meg egy rósz fazék a melyben hamu főtt. Hatvani csodálkozni látszott, mikor a legelőbb jött vendégek benyitottak a konyhába. — Én még csak egy óra múlva vártam az urakat. De ha már itt vannak, csak tessék kérem besétálni. g udvariasan ereszté maga elöl a czelkegyetlnn bánásmódja kergeti halálbaifjainkat, mások, hogy a túlérzékenység. Ennek taglalásába nem bocsátkozunk. Legyen azonban szabad megjegyeznünk a következőt : A tudomány mai szinvonala a hadügy jelen állásába J, hogy valaki tiszt lehessen, nemhogy valami sokra vigye, de csakhogy helyén megálhasson — fegyelem, képzettség s mindenekelőtt tü elem kívántatik. Er. igy vau az egész világon. E felett vitatkozni nem lehet. Már most ki fajunkat, kivált annak intelligens osztályát ismeri és elfogulatlanul itéli meg : lehetetlen azt be nem látnia ; hogy a lovagiasság, bátorság és számtalan jó tulajdonai mellett, az engedelmesség, vagy jobban mondva a subordinátió, a tanulási vágy és a kitartás — nem tartozik személyes tulajdonaink közé. Ezt a velünk született észbeli tulajdonok ós könnyű felfogás mellett legtöbben legalább is feleslegesnek tartják. Hogy tjz igy volt hajdanában s hogy épen ezért azelőtt sem éreztünk valami nagy kedvet a katonáskodáshoz, hadviselésünk története lépésről lépésre igazolja. Tudjuk, hogy a nagy Hunyady idejében a török első beütésének hírére, senki nem ment a fenyegetett haza védelmére ; mi miaít törvényeink értelmében, fej- és jószágvesztésre lett volna ítélendő Erdély csaknem egész nemessége. A nagy hősnek magának kellett néhány ezer saját pénzén összeszedett sereggel küzdeni a túlnyomó erő ellen. Tudjuk, kétségtelen adatok igazolják, hogy a mohácsi vész azért következett be, mert — bár a veszély évekkel előbb fenyegetett — százezer helyett 22.000 ember állott ki, abban is 5000 cseh katona volt. Tudjuk, hogy Ős Buda várának a törököktoli vissza vétele alkalmával több spanyol tiszt volt, mint magyar. Ez a baj ma is meg van. Mig Németország, vagy Ausztriában minden jobb családnak legalább egy tagja katona és büszke rangjára, addig ifjaink jó része (aligha nem a nagyobb) ma is valósággal irtózik a katonáskodástól. Ez tisztán a fenti okokra vezethető vissza. Szívesen lesz megyei hivatalnok, diurnista, vagy bármi más, de katona nem, inkább eltűri a nélkülözést mint a disciplinát. Nem kell messze menni, tekintsünk szét megyénkben ; s ez igy vau országszerte. Ezt láthatja mindenki, aki látni akar, igazolja az: Iájába, mely nem lehetett nagyobb, az egykori följegyzések szerint, mint a pataki sétáló deáké. — Tessék helyet foglalni kérem . , . . Mindjárt jönnek a többiek is. — Hüm — felelt a városi pénztárnok — de vajon hová férnek el itt ? — Majd csak elférnek — mondá Hatvaui szerényen. — S amint jött csoport csoport után,egyre tágult a picziuy terem, ugy, hogy utoljára Olyannak látszott, mint teszem azt,a budapesti reduott nagyterme. A háttérben fejedelmi pompával megrakott asztalok görnyedeztek s ami jó és drága öt világrészben megterem, mind rajtok volt. Arany kanalak, sótartók, ezüst tányérak, kristály tálak. Mikor a bámuló vendégek letelepedtek, ki tudja honnan, honnan nem, minden személy háta mögött ott termett egy czifra libériás inas,aki felszolgálta. A királynál nincsen ilyen nagy parádé. A falak mellett köröskörül igazi élőfák nőttek s indák kúsztak fel a gerendákig, ott a dinnye, amott körte, a túlsó oldalon zöld uborka és őszi baraczk diszlett. A kinek kedve volt, szakithatott magának. Hozzá is nyúlt Ajtainé asszonyom az egyik uborkához, hogy leszakitsa, de megjárta vele, mert a föbiróné (a szép Fnrinka mostoha anyja) ijedten fölsikoltott. — Jaj az orrom , , , az orrom! hogy m!g a legalárendeltebb Írnoki állásra 50 pályázó is akad, addig a tisztikarban elenyésző csekély százalék a magyar, Az általános hadkötelezettség nagy terhet rak az egyesek vállaira, ez bizony nem mulatság, de nohéz kötelesség, Hiba pedig mindenütt van. Hogy a híres német mintahadseregben is mily brutalitások nyomára jöttek — a mi császári beavatkozást is vont maga után — nem rég olvastuk, Annyival inkább meg van ez nálunk a közös hadseregben, hol nem birtak még egészeu szakiténi a múlttal s o tekintetben egéspecziális viszonyok uralkodnak. De itt is más lehetne a szellem, ha elfoglalnák azt a helyet, a mi a magyarságot méltán megilleti. De ha vaiaki azért, mert valami nem tetszik, vagy mert megbüntették, megfelejtkezve Isten, haza, szülői és önmaga iránti kötelességről — öngyilkossá lesz, ez már nem túlérzékenység, de súlyos társadalmi betegség. A katonai intézmény mai alakjában nálunk sok kívánni való van, az bizonyos. De az okot ne mindig másban, de a legtöbb esetben önmagunkban keressük. Ezen nem a katonai intézmény, csak helyes nevelési rendszer által lehet segíteni.*) A királyi tábla Győrött Budapest, ápril 9. Bevégzett tény, hogy a decentrálisált kir. itélő tábla, melyhez Yeszpróm vármegye is tartozni fog, Győrben állíttatik fel. Pápa és Yeszprém már előre elestek a kir. táblától. Ez a két város elősször csinált nagy lármát — azután ? — hát azután lett a lángból füst és semmi egyéb. Yeszprémmegye természetes fekvése arra utalt bennünket, hogy ha már Pápa vagy Veszprém nem kaphatnak kir. táblát, akkor a hozzánk legközelebb eső Győr város kapjon és Yeszprémvármegye is e kir. táblához csatoltassók. A vármegye közigazgatási bizottsága azonban nem volt ezen a nézeten, hanem *) Helyet adtunk e közleménynek, bár teljesen nem osztjuk irója nézetét s ép eztírt észrevételünket megfogjuk rá tenni. SZERK. Lett bezzeg nagy nevetés, A hátsó szögletben a csodálatos mindenféle füvek és cserjék közt egy árvaleányhaj bokrocska nőtt. Hatvani kitépett belőle egyetlen egy szálat. Fruziuka a fejéhez kapott, de nem szólt semmit. Ugy érezte, mintha az Ő haját tépné valaki. Hatvani uram azonban legott kifutt fct i hajszállal a konyhába, ahol gy repedt kondórba volt a Magyika elrejtse, felnyitotta gyorsan s betette a hetvenhetedik lapra, csodálatos büvszavakat morogván. De volt is fonatja, mert ahogy visszasietett vendégeihez, kik épen akkor helyezkedtek el véglegesen, azóta a Fruzinka kisasszony nem birta levenni róla kék szemének édes te* kiutetét, A magyar ördögnek ez volt egyetlen ko* molyabb szerelme életében s a leány is ellenálhatatlanul vonzódott hozzá ezentúl. Cseresnyés Gábor uram a városi pro nótárius, aki „kunkapitánynak* ült az asztalhoz mindjárt az első pecsenyénél felszólalt, illőn, magyarosan : — Szállanék valamerre, de nem lehet, mert a magyar ember nem birja felemelni kezében a poharat, ha üres. Már pedig üres. Kegyelmed elfelejtette a bort, gazd uram ! — Ugyan ne okoskodjanak kegyelmetek. Igyanak friss vizet, legjobb az. Seneca is azt mondja . . . (Folyt, köv.)