Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1889.
1889-03-10 / 10. szám
Pápa, 1889. Második évfolyam, tO-Ik szám. Vasárnap, márczius 10. Előfizetési árak: Egész érre . 6 frt — kr. Félévre . . . 8 „ - „ Negyedévre . . 1 „ 50 . Egyes száin ára ló kr. Kiadóhivatal: Pápa, Kőzép-utcta 91. sz. hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. PÁPAI HÍRLAP Megjelen minden vasárnap. 1848. ' március 15. rf. . . . Egy nemzet ébredése volt e nap, egy nemzeté, mely a szolgaság homályában aludta százados álmát . . . És jő egy ember, — ajkán istennek szavával, — felébreszté e nemzetet az álomból, megrázta a százéves bilincseket, melyeket az ádáz zsarnokság rakott fel a magyar kezekre . . . . És megzendült az ifjú költő lantja is, hogy láz futotta végig az ifjú szivét, hogy vérrózsákról, a szabadság pünkösdi rózsájáról álmodozott a férfiú, hogy hosszú életet reméltek az aggok és szebb jövőt a magyar hazának. És hallatszott a csataágyuk dörgésében, az esti szellő suttogásában, a kardok zörejében és a temető felett elsuhanó szellő lágy hangjában Kárpátoktól le az Adriáig: Talpra magyar, hí a haza, ^ Itt az idő, most vagy soha! És az iíju el hagyta jegyesét, a férj hitvesét, a gyermek anyját, az apa családját, hogy áldozzon piros vérével a közös édes anyának, a rab magyar hazának .... Megteltek a temetők véres halottakkal. És futott a magyar előtt két nagy birodalom hadserege és jegyzett fel a •ilág történelme nagy napokat, a melyek Kápolna, Isaszeg, Vácz, NagySarló, Piski, Szolnok, Komárom és Branyiszkó hőseiről emlékeznek . . . Oh, nagy napjaid voltak ezek, én édes nemzetem! Egy világ nézte a népet, mely harczolt százféle ellenséggel, hogy viszsza vívja Ősei szabadságát, idegen bitorlók által megfertőztetett, lánczbavert függetlenségét . . . És megsegitették az istenek dicső győzelemre. Nem hdllt hiába a szép fehér hóra az ifjú sziv piros vére, . . . és győzött a magyar mindaddig, mig saját fiai el nem árulák . . . Azután jöttek a szomorú napok, . . . a golyó, a kötél, a vérpad napjai. Omoljunk térdre lelkileg e véres zsámolyon. Szerkesztési iroda: Pápa, Közép-utcza 91. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések és nyiltterek a kiadóhivatalban vétetnek fel. Egy petit-sor 6 kr. Nyilttér petitsora 20 kr. Kincstári illeték külön 30 kr. Imádkozzunk .... Ma is márczius tizenötödike van. A férfiú, ki nyelvének istenerejével felkelté a nemzetet a rabság álmaiból, é . . ott kint van, idegen föld termi meg sótalan kenyerét; kiűzték, kitilták hazájából azok, akikért mindenét áldozá. A költő, aki hazája szabadságáról énekelt, ott fekszik a segesvári hant alatt némán, hidegen. Szivét átjárta az osztrák zsoldosok fegyvere . . . Az aradi tizenhárom félisten a bitófa alatt hallotta a halálharang kongását . . . Ma is márczius tizenötödike van! . .. negy ven évvel a győzelem, a nemzeti szent lelkesedés napjai után! A diadalmas seregek győzelemittas kiáltását a múltba vitte vissza a temetői szél ... és nem hallatszik más, mint a gyászbaborult nemzet fájó siráma . . . Ah, ma is márczius tizenötödike van ! . . . , . . Imádkozzunk . . . PÁPAI HÍRLAP" T ÁRCZÁJA. Márczius 15. Forgattam könyvét a történelemnek, jS felírva leltem tok szent, nagy napot, Minden betű magasító$ honszerelmet S fényes dicsőséget sugározott/ Itt mártír hull el győzelmes halálban, Ott diadalmat ül a hős tusa, — De szentebbet, nagyobbat nem találtam, Mint téged, márczius nak idusa! Hallottam dalt, mely sziveket igézett, Mely szenvedélyt, érzelmet felkavart, Az egyik, mintha szellők lenyenének, A másik, — túlharsogva a vihart, Egyikre lágy andalgás kelt szivemben, Másikon harczok büszke mámora, De egy se szólott hőbben, lelkesebben, Mint az, hogy ,rabok nem leszünk soha!* Eljártak hozzám hősi szellem-árnyak, Kiknek testére véres föld borul, — Évek jönnek és évek tova szállnak, De él emiékök halhatatlanul, — Kik ott hullottak síkján Marathonnak, Kiket Washington szabad földje fed, — Azok se voltak, hőstbbek, nagyobbak, Mint ők, a névtelen félistenek. És láttam gyászt. Az ég is elborulva Vigasz helyett csak könyet adhatott. A mi remény volt, mind a porba hulla, A mi valóság, köddé foszladott, Milliók sírtak Osztrolenka halmán, Mely egy hős nemzet temetője lett, — De az a gyász, még az se volt nagyobb tán, Mint a mely ránk hullt Világos felett. Oh márcziusnak fényes, büszke napja, Olyan vagy már, mint egy tündér-rege, Káprázó szemmel, könnyeit hullatva, Néz rád a satnya, kornak gyermeke. Porig alázva, száz sebbel tetézve Arczunkon a szégyennek lángja ég; De a magyarnak, — esküszünk az égre! — Lesz ilyen fényes, büszke napja még! 1NCZÉDI LÁSZLÓ. Azt hittem: virág vagy,., Azt hittem: virág vagy, Életem virága, Szomorú sorsomnak Egyetlen rózsája. Nem vagy virág, nem vagy, Tudom már, ismerlek — Fájdalmas tövise, te vagy a szivemnek. Alt hittem: sugár vagy, Életem napfénye, Szomorú sorsomnak Mosolygó reménye. Nem ragy sugár, nem vagy, Tudom már, ismerlek — Fekete felhője Te vagy a lelkemnek. Póta Lajos. Szegény Király Lidi. Magyar Gyula rajza. Halovány fényű gyertya ég kicsiny kis szobában, ott künn dúdol a téli szél, a jégvirágos ablakhoz sodorja a szárnyaira szedett havat, hideg van, csikorog, hogy csak ugy reszket bele ez a fagyos világ. Ugy lobog az a kis gyertyácska, egyet pattan a cserépkályhában hamvadó szikra, azután elalszik, elhamvad egészen, csak egy-egy szélroham rázza meg az ingó ablak keretet néha-néha... Bágyadt sóhaj hallatszik a félhomályban, a sóhajt zokogás váltja fel, ott kün az ablak alatt vigyorgó emberfők látszanak, kárörvendő arczczal susogják egymásnak, hogy nagy beteg van Királyéknál... Ott benn meg egyre erőeebb lesz a zokogás, fuldokolva emelkedik egy kebel, egy ránczos képű öreg asszony fölkel a sutból, meggyújtja a mécsest, és oda megy a betegágyához, azt kérdi attól a halavány arczu, hófehér némbertol: „Mi bajod van én kedves gyermekem?" Ott knnn ugy dudul az a fergetek, olyan siralmas dolgokat regél az a sivitó szól a szomorú ftlz, lehajló, levéltelen ágainak ott künn a temetőben, . . mintha azt susogná, mintha azt beszélné: Jönni fog,.... jönni fog. Ott ben az a holló fürtü, halovány ifjú némber pedig oda vonja két gömbölyű karjával magához azt a ránczosképü öreg asszonyt, megcs ókolj a azt a barázdált homlokot, azután
