Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1889.

1889-01-20 / 3. szám

mondtuk, hogy „találkozunk Filippinél" de bizony bizony jobb volna nem ereszteni a dolgot Filippig! Csüggeteg abdikatióból tán ? mint a jő Trefortunk, vagy a Csákyék? no ezek nem ismerik a magyar karaktert — ugy se mint Grüne kusztozzánál mondá a molinári bakának „A ki magyar, az fönt les?: a hegyen félóra múlva! És fönt lett, — az ellenség pedig lent lett!... Hiszen fele kenyere a magyarnak a nemes önhiH Tápláld ezt — csudákat mivel, — vedd el ezt tőle: megbénul, mint magad. A magyar gyereket megvervén idősebb pajtása, — kérdé az apja, mi bajod te pufók ? Mi ám? Megvert a szomszédok Jóskája: mintha valaki félne tőle!... Verve se félt! Ilyen spirituszt élesztgetni, nem oltani kéne. Jó lenne majd, mire — tán nemsokára az „előre fiuk" riadóval kellend megvédenünk a szent oltárokat!.. De mint bakadalunk mondja: „Mondja meg c^ak magyarul, hogj mit akar: Meg is érti meg is teszi a magyar". De intézőink félnek — az az félnek megharagittani a „Dieust reglement* intézőit. Jólteszik ha haragot mutatnak, mikor látják: hogy féljük azt. — Pedig rég irva van, hogy „ha Mahumcd nem megy a hegyhez: a hegy menend Mahumedhez" — s itthon tán csak mégis mi vagyunk a Mahuraed?! Avagy magunk is okkupált tartománynak tartsuk magunkat? Soha! Többször megmentettük mi Ausztriát mint az minket. S mikor védelmezett is bennünket: azt gondolta (ha nem is mondá szája) amit Meszlényi 848-ban a Muraközi horvátnak, „ne félj szereszámtól — nem hagylak neki levágni, — inkább magam váglak le". De ki is mondá szája — mondván „faciemus hungariam pauperan germanicamet." Mária Therézia pláne a középrend ifjait (a főrendiek már akkor beadták derekukat s fejüket is a puderos Copf alá) — csábitá Bécsbe testőrökül — De rosz magot vetett: Nemezis kelt ki belőle: a magyar irodalom, épen Bécsből a jó Barkaczy és testőr társaitól. Ugy-e, hogy Géniusza van- fajunknak ? ! Tán mert 7 vezérrel 7 sátorral jővén: a szent hetes számon nem fog a lidércznyomás! — Megtéríteni e Hon válságos napjaira magának a proviventialis férfiakat. Csákyék alig ilyek?! Mikor még Steinrich és Sohnabel pestigermáu nevü tanárok is & professo is ugy elverték „szalmáját" hogy csak a szalmája maradt. Tisztelet az ily indigenáknak. H'gyjük is a jobb ít — ne abdikáljunk ! ^ Higjjük, hogy még Csákyék is -csak balhitből dajkálják a német nyelvet, azt a nagykamaszt. mely un is vénebb nálunknál, s régnyakunkra nőtt. — De éppen ezért se fér gyomrunkba — főleg ily muszájból — s beolvasztási tendentiából. Higyjük, hogy egy-egy renegát Y... helyett támad 10 — 10 jó indigena! Higyjük, hogy ha a német nyelv a (Budapesti Hirlap szerint) vizcseppként szivárog is be minden résbe: ugy jár mint a lukas csizmában: azaz ki is folyik. Higyjük, hogy feljön a magyarszó „divatja" nagyjaink és pénzembereinknél is — (mert a divatnak is divatja van manap) csak alkalmas kezdők legyenek, kiket utánoz a tömeg. Higyjünk nyelvünk műveltségében — bűbájában — szokiucsében — varázserejében! de azért ne hagyjuk terjedését önmagára. Dolgozzanak érte a hivatottak. Legyen kiki egyegy apostola nyelvünk terjesztésének — egész a fanatikusság határáig! Utalva vagyunk rá földrajzi fekvésünk, polyglott mozaikságunk, — magas és mély pressziók — s a múlt századok mulasztása miatt! Atalános a hadkötelezettség a Haza földjéért; ilyen legyen a Hazanyelvéért is. Közkatona mindenki lehet ebben is. Mert nyelvében él a nemzet — kétségtelenül ! És még ha jogunk nem volna is — miként van, — ha igazunk nem volna is — miként duplán van, — még ha kevés eredménye lenne is magyarositási apostolkodásunknak: még igy is tegyük, hadd lássák urbi & orbi, hogy élünk, hogy tudjuk létjogunkat — hogy a pihenő oroszlány nem beteg — még csak nem is alszik !.. . De ne abdikáljunk! Czigány Károly ügyvéd. Olvasóinkhoz. Immár második évfolyamát járja a „Pápai Hirlap." Akik lapunknak figyel ufes olvasói voltak annak megjelenése óta, tudják, hogy mennyi küzdelembe került hírlapunkat arra a színvonalra emelni, melyen jelenlrg áil. Nem szükséges ezt nekünk közönségünkre disputálni. Nincs ember Pápáü, aki be ne látta volna rég, hogy e városnak szüksége van egy szókimondó újságra. És mi bátran szeinbeszállunk mindenkor ellenségeinkkel. Mi sohasem riadunk vissza és ezután is bátran kimondjuk az igazat, mert bizunk abban a közönségben, kiknek kezében hírlapunk jövője van. Ezt a nemes közönséget — erősen hisszük, nem ingatja meg semmiféle ármány, avagy hivatalos pressió. Mi teljesen megfelelünk a hozzánk fűzött várakozásnak, de viszont reméljük, hogy a nagyérdemű közönség támogatni és terjeszteni fogja ezután is a „Pápai Hírlapot", mely a közrend részrehaj lati an őréül, az igazság kimondására van hivatva. Mi nem tömjénezünk magunknak öndicsérő himnuszszal, miként az olyan újságok szokták, melyeket nem olvas más, mint akik csinálják s akiknek az olvasás megparancsoltatik. Mig azok az öndicséret tömjénében úsznak, addig mi minden erőnkkel arra törekszünk, hogy a „Pápai Hirlap" függetlensége megóvása mellett a megkezdett uton haladjon, Vezérczikkeink mindig helyi, vagy legalább is megyei érdeküek. Argumentumaink meggyőzők, mert azok adatokon alapulnak s nem hintünk port a közönség szemébe. Tárczáink mindig irodalmi színvonalon állók és bátran el merjük mondani, mai is kidomborodtak, vasfekete-sznrkés baja kóczos volt hátul, de a zekczer fényeskedve simult a két oldalon, az orron kék-veres petytyek voltak, elől a nyakkendő helyén az ingbe egy melltü volt szúrva, jobb keze már megkérgesedett, de a bal még elég fehérségben pompázott. Katonatiszti kabátot hordott, pepita-nadrágja alul ki volt rojtosodva; egyszóval : valóságos ur volt! A kocsis igyekezett erősítgetni egy kulacs pálinkával, mire egészen magához jött, különben utóbb bevallotta, hogy ugy nézi, hogy a megmentett lélek igen szívós természetű. — Ejuye no! kár volt ezt a kötelet elvágni — persze, ha be lehett volna biztosítani, de nem szokás az Assicuranzi Operencziániüál: annak vagyok én t. i. a fővezérügynöke, én, Haramja Antal! general-agent. — Hanem hát üljön fel barátom! ne ácsorogjunk itt . . . — No tessék, sohse hittem volna, hogy ez a kötél biztosítson, hogy innét szekeren megyek Enyiczkéig. — Hát aztán micsoda kundschaftokat keresett maga a túlvilágon ? — Igaz a! . . . sohse hittem az assekurálásban! Hol találkozik olyan jó bolond, aki a leégett csűrömért igaz pénzzel fizet? Azért voltam ilyen Tamás, mert a „ csendes "-nél a kibiczem, a Brittyán Marczi, mindig garantirozott, hogy nyerni fogok, utoljára is addig garantirozott, mig csak ki nem rántották alólam a földet. Persze, az anyósom az éhenhalást emlegette folyton. Hopp! egy eszme villant meg az agyamba. A feleségemnek volt még egy kis protekcziója a szolgabírónál (fiatal korában kurizált neki), hát bejuttatott az „Assecuranzi Operencziáninál" fő . .. stbinek ! Kezdtem spekulálni: — Van az urnák nagynénije? - Volt! — No ! isten nyugasztalja ! csak azért kérdem, mert nékem is volt; ugy néztem ki belőle, hogy abba a kategóriába tartozik, akik a féllábukkal sirban vannak. Bebiztosítottam. Kérem, nem halt az meg még öt esztendő múlva se, sőt ha mindig assekuráltam volna, még tán ma is élne. De nem ugy volt. Öt év múlva kezdtem méregbe jönni, hogy még mindig él, nem biztosítottam. Kichtig! azt se mondta alászolgája! elpatkolt. Úszik utána százhúsz forint! Sohse assekurálja az ur a nagynénije életét. Kezdett az anyósom nem félni az éhenhalástól. hisz egygyel kevesebben voltunk. Apropos! hát anvósa van-e? - Még csaK kilátásban van! — Nem érnek egy batkát sem a biztosítási spekuláczióban ! Nékem anyósom is volt! Ugy jött vissza e világra, hogy mikor haldoklott, nagyot csavartam a lába ujján. Gondoltam, csak addig élj lelkem mamókám, mig beassekurállak. Ugy is volt. Vártam a kaszást, már vagy hét esztendő óta. Csak nem akart meghalni. Sőt uramfia! egy agglegényre vetette szemét, el is vétette véle magát s éppen lakodalma estéjén egy findsa kávéval többet ivott a rendesnél, reggelre meghalt. Élete biztositékát meg felvette a félje, mint hozzá leg| közelebb álló. Jó, hogy nem került akkorába

1* elém a vén csábító, tudom, hogy assekurálás nélkül küldtem volna a másvilágra. Még a feleségem is fordítgatta sírjában az anyját. Az anyósom százhetven forintba került. Ha anyósa nincs az urnák, hát felesége sincs? jobb kézre? bal kézre? — Sehogy sem barátom uram! — Na nékem az is van. Értse meg az ur, nem nálam van, hanem csak nékem is van, azért lehet másnál! igaz-e? Ha messziről reá néztem, nem láttam semmit; ha közel bámultam reá: átláttam rajta, egyszóval, hálni járt belé a lélek. Kurázsit vettem magamnak, eh ! háromszor szokott a magyar! bebiztosította::, őt is. Egyszer aztán lefekíidt az én jó feleségem, nyögött nagyokat, nátha meg a sóhajtását hallotta volna az ur, már-már kampecz volt. Igy szólt hozzám egyszer: „Eredj édes lelkem a patikábe, hozzál abból az életvizből!" Volt nékem eszem! most mikor már be akar ütni a szerencse, hozzak én neki életvizet, bah ! megmerítettem az üveget esővízzel, töltöttem bele egy kis sósborszeszt s haza vittem hát a hogy haz térek, üres volt a fészek, de még a bukszám is válópert indított önmaga ellen, mert eltűnt abból megtakarított liuszouöt forintocskám, csak az asztalra volt valami irva krétával: „Garantirozom neked Tónikám, hogy nem lesz semmi baja a feleségednek. Brittyán Marczi." Hát nem volt beteg a selma, csak tétette magát, hegy engem a patikába küldhessen. Bánatomban megittam s sósborszesz esővizet,