Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1889.

1889-04-07 / 14. szám

Vegyétek kezetekbe a nagy missiót, lelkesedéssel, mert ez a haza és nemzet felvirágoztatását czélozza. A honleányi munkát dicsőség fogja koronázni és egy boldog nemzedék áldani fog ezért benneteket! Ne feledjétek, ezt Kossuth Lajos üzente a magyar nőknek! Óvodákat a megyének! Pápa, április 6. Egy ezred éve mult, mióta a magyar hazát alapított magának Európa népei között. Egy ezred évig tartotta fen magát diadalmasan Európa idegen ajkú népei között. Közdöttilnk létünkért, s megáliottuk helyünket. Most a magyar kulturát kell terjesztenünk, s vele együtt a magyar állam-eszmét megszilárdítanunk és föntartanunk. Bár nem vonjuk kétségbe, hogy sokoldalú és elterjedt a törekvés a nemzeti egység megszilárdítására: de ha tekintetbe veszszük az óriási teendőt, mely reánk vár, elmondhatjuk, hogy mind ez még olenyészőleg csekély. Ha figyelembe veszszük, milv mérveket öltenek a nemzeti törekvések, elmondhatjuk, hogy aránylag ezekhez képest keveset tettünk. És bizony-bizony ne igen dicsekedjünk hazafiságunkkal, hanem tegyünk néhány fillért a haza oltárára, mert még eddig keveset tettünk. Ne magyarázzák félre soraim, nem azoknak szól, kik nem tagjai valamely egyesületnek, hanem azért saját körükben kellő tevékenységet fejtenek ki. Nem azoknak, kik ha kell, nemcsak beszélni, hanem áldozni is tudnak; hanem igenis szól azoknak, akik nemcsak közömbösen nézik a társadalom törekvéseit, de sőt kicsinyes kiállhatatlan hangjával a vén asszonyság — a jeles Barbouillet urat? — Oh Istenem! -- kiáltottam fájdalmas arczkiíejezéssel — hiszen a szegény meghalt! — Meghalt?! Szent Isten! de hiszen ez irtózatosl Csak tegnap reggel láttam! — Tegnap délután, pont három órakor összeroskadt egy hirdetési oszlop előtt. A guta ütötte meg. Az öreg hölgy arcza hamuszínű lett, jelt adott a kocsisnak, hogy állítsa meg járművét. — Kedves barátom, — hebegett izgatottan — kérem, kísérjen el! Az ijedtség megfosztott minden erőmtől, nem vagyok képes egyedül kiszállni. Kiszálltam s karomat nyújtottam az öreg delnőnek. — Gyorsan, siessünk özvegyéhoz és vigasztaljuk meg a szegényt! — nyögött kisérő nőm. — Asszonyom! — Válaszoltam komoly arczkiíejezéssel — épen most jut eszembe . . . tévedtem; nem Barbouillet urat ütötte meg a guta . . . Más valaki volt az! — Ah! ez már sok! — kiáltott méltatlankodva a vén asszonyság — hogyan lehet valaki annyira szórakozott, hogy az eínbereket ily ostoba módon tévessze össze l szükkebliiségük által minduntalan gátat is vetnek a legszentebb törekvések elé. Pedig nagyon ideje, hogy tegyünk, s kétségtelenül itt áll előttünk az alkalom, midőn legtöbbet tehetünk. Küszöbön van az ovodák és gyermekmenhelyek országos szervezése. A legjobbkor! Mert a községek túlnyomó részének épen most lesz módjában az óvodák ós gyermekmenhelyeknek szükséges helyiséget csekély költséggel kiteremteni. Nem állítjuk, hogy a legnagyobb; de mindenesetre az volt egyik akadálya az óvoda ós gyermekmenhely létesítésének. — gyakorta ott is, hol különben az igyekezet és áldozatkészség nem hiányzott — hogy a község nem rendelkezett alkalmas helyiséggel, s nem volt képes azt előteremteni. A regále megváltása folytán számos korcsmahelyiség marad üresen, melyet a regáletulajdonos, a földesúr vagy a közbirtokosától a községek jutányos áron megszerezhetnek, sőt van számos község, hol azt megvennie sem kell, mert maga a regáletulajdonos, vagy övé a korcsmahelyiség. Ne mulaszsza el a községek értelmisége a népet ezen kedvező pillanatra figyelmeztetni, mely alkalmat nyújt arra, hogy az óvodák ós gyermekmenhelyeknek olcsó áron szerezzünk helyiséget, s igy azok felállítása által az égetővé vált magyarosodás kérdését közelebb vigyük a megvalósuláshoz. Kevesen vagyunk, s ezért meg kell tennünk minden lehetőt a nemzet erejének gyarapítására és nem szabad viszszariadnunk semmiféle áldozattól, nehogy az utódoknak a hazaszeretet hiányával legyen okuk vádolni bennünket. Segítsünk magunkon, s az Isten is megsegít. « fi

v A legnagyobb megvetéssel fordított nekem hátat, mire én gyorsan egy mellékutczába tértem. * — Ami velem történt, az még furcsább ! — mondá Jaques. — Meglehetős régen történt. Egy hölgyet imádtam s mivel észrevettem, hogy szivesen hallgatja kellemes csevegésemet, egyéb alkalom hiányában, egy hires fogorvos várótermében adtunk egymásnak légyottot. Kissé furcsán hangzik ugyan, de biztositalak benneteket, hogy nincs kellemesebb nely légyottra szerelmeseknek, mint egy sok klienssel biró fogorvos váróterme. Kellemesen lehet ott elcsevegni szerelemről és tavaszról, napsugárról és májusi illatról, mialatt a mellékszobában a fogfájósok ordítanak. Valóságos idyll! Mivel nagyon gyakran látogattuk meg különféle ürügy alatt a fogorvos szalónját, utóvégre házasoknak tartott minket s több<nyire együtt bocsátott be rideg műtermébe. Egy napon, amikor épen kedvesem csinos fogait vizsgálta, a cseléd magánkívül a szobába rohant és tudtára adta az orvosnak, hogy legfiatalabb gyermeke fejjel előre bukott egy csöbör forró vízbe. — Engedelmet kérek néhány pillanatra! kiáltott megrémülve az orvos és elsietett. Imádottam és én épen 'szerelmünkről akartunk beszélni, mikor a váróterem ajtaja kitárult s egy férfiú jelent meg, aki zsebkendőt szorított dagadt arczához. Magyar iparosok Kossuth Lajosnál. — Eredeti tudósitáa. — Hírlapunk mult számában emiitettük, hogy több iparos, köztük Kocz ka László és Valter Sándor pápai iparosok is, ellátogattak Kossuth Lajoshoz. E látogatásra vonatkozólag a következőkről értesülünk: Tizenkét iparos indult útnak Olaszországba. Bejárták Velenczét, Milánót, Genuát és aztán elrándultak Turinba, a hol fölkeresték Kossuthot. A ki.? társaság jó egészségben, bár a legutóbbi politikai események következtében látszólag lehangolva találta nagy hazánkfiát, ki a mélyen meghatott látogatókat rendkívül barátságos fogadtatásban réazesité. Ráth Károly rövid üdvözlő szavaira Magyarország volt kormányzója örömmel adott kifejezést, hogy a magyar ipar képviselői nem kíméltek időt és költséget, hogy a 87 éves száműzött iránti kegyeletükről ily módon tanúságot tegyenek, megemlékezve arról, hogy ő volt az, a ki egy félszázad előtt a magyar iparegyesületet megalapította, az első iparKiállításokat rendezte ós a védegylet által a nemzeti közszellemet a hazai iparügynek megnyerni törekedett. A küldöttség tagjainak a több mint egy órán át tartott beszélgetés közben bő alkalmuk volt meggyőződni arról, hogy Kossuth Lajos mily élénken érdeklődik minden hazai közügy iránt és hogy a napi események legcsekélyebb részletei sem kerülik ki figyelmét. Az iparviszonyok és az iparos mozgalmak felől tudakozódva különösen hangsúlyozta azt, hogy a magyar iparosságnak nem kellene társadalmi erejét kicsinységekre elfecsérelnie, hanem azt nagyobb közgazdasági és iparpolitikai czélok érdekében kellene latba vetnie. Nagy hazánkfia ezután könnyed társalgás formájában ugyan, de ékesszólásának még mindig páratlan varázsával nyilatkozott a legutóbbi parlamenti vitákról, a tüntetésekről, Budapest fejlődéséről stb. Bármennyire lehangolták is az események iuditó okai, mégis a közvéleménynek e rég nem tapasztalt felpezsdüléséből örömmel vél következtetni arra, hogy a leányzó nem halt meg, mint már-már hinnie kellett, hanem csak alszik. — Az ég szerelmére . . . férjem! — mondá halkan imádottam. Mielőtt még magamhoz térhettem volna, a dagadt arczu jövevény hozzám fordult: — Bocsásson meg orvos ur, hogy bejelentés nélkül rohantam be; de tudtam, hogy nőm önnél van s ez az átkozott fog sem engedett időt az udvarias formák megtartására. Gyorsan kedves orvos ur . . . rántsa ki. . . itt a baloldalon . . . különben még megbolondulok. Ez az ur fogorvosnak tartott. Kinek is tartotta volna azt, akit ily helyzetben talált nejével? Ez esdő tekintetet vetett rám. Nem volt vesztegetni való idő. A boldogtalan maga mutatta meg az utat a mi megmentésünkre. — Nagyon jól van, uram! — szóltam gyors elhatározással — tessék helyet foglalni! Leült a karosszékre. Odaálltam a háta mögé, megfogtam a legelső harapófogót, melyet az asztalon találtam, s alig másfél perez múlva ... egy egészséges fogát rántottam ki, azonfelül állkapcsát is megsértettem. Azt az ordítást, a mely operácziómat követte, soha sem fogom elfelejteni. Imádottam férje „gyilkost, tüzet" kiáltva, rohant ki a szobából. Mint később értesültem, pert indított a fogorvos ellen, idegen tulajdon megrongálása miatt. A fogorvos nagy összegben marasztaltatott el, elvesztette valamennyi kliensét és meghalt bánatában. Jelen voltam temetésén. Nagyon sajnáltam a boldogtalant, mert as