Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1889.

1889-01-06 / 1. szám

s Ali kezei hosszúk... Ainbicziótól eltelt ifjúi erőnk összes hevével fogtunk a „Pápai Hírlap" alapításához. Nagy küzdelem között lemorzsoltunk immár egy évfolyamot és az igazság Istenének jóságából lapunk második évfolyamába lép. Nem hívatlanul jöttünk, szükség volt erre a hírlapra, mely a részrehajlatlanság utján haladva. Kérlelhetetlenül ostoroztuk bünt és őrei voltunk megmételyezett társadalmunknak. De azért senki sem foghatta reánk, hogy nem hivatásunk teljes magaslatáról tettük ezt. Midőn egy felől ostoroztunk, más felől minden válogatás, személy és politikai különbség nélkül ismertük el az érdemeket és méltattuk az érdemeseket. Nem forgattuk meg a közrendet, hrnem csak az igaz uton haladtunk. Elhatároztuk, hogy békét hagyunk az „öreg"-ségóvel dicsekvő másik újságnak s büszkén elmerjük mondani, hogy nem mi vagyunk az okai az ellenkezőnek. Mig a közönség semmit sem sejtve vette kezébe hirlapunkat és elismeréssel adózott munkásságunk iránt, addig a „Pápai Lapok" emberei tőlük kitelhető és nem válogatott eszközökkel iparkodtak lapunk alapját megingatni, de nem lehetett port hinteni az értelmes közönség szemébe. Hiába való volt minden akaródzásuk, nem hallgatott reájuk senki. Hátra volt a legutolsó fegyver, a pressió. Ali kinyújtotta hosszú kezét, és elhajította a bombát. A bomba szétpattant, de rajtunk hál' Isten nem ejtett sebet, de szégyent hozott -azokra, akik azt elhajították. Midőn pénteken hírlapunk szerkesztője megjelent a rendőrkapitányi hivatalban, hogy értesülést szerezzen a heti rendőri hírekről, azok kiadását Mészáros Károly rendőrkapitány minden indokolás néikül megtagadta. Az a rendőrkapitány tette azt, aki hírlapunkról nyilvános helyen, intelligens társaságban ugy nyilatkozott, hogy a „Pápai Ilirlap" kitűnően szerkesztett lap, mely kiválik a vidéki hírlapok közül, az a rendőrkapitány, aki minden alkalommal lapunk fenállása óta a legnagyobb előzékenységgel és készséggel adott informáeziót, aki a hét eseményeit mindenkor nyilvántartotta és azt bemondotta lapunknak is. Miért tette ezt? Nyilván való, hogy lojális szívességgel párosult hivatalos kötelességből. Mert tudja, hogy a sajtó és rendőrség kölcsönös őre a közrendnek és közügynek, mert tudta, hogy a hírek kiadását megtagadni annyit tesz, mint a rendőrség működését elzárni a nyilvánosság előtt. Midőn a fővárosi államrendőrség állandó sajtóirodát tart, szívesen tartja nyilván a rendőri híreket, sőt a lapok' számára időnkint külön jelentéseket is ad ki, magától értetődik, hogy a vidéki hírlapokkal a vidéki rendőrségnek szemben hasonló eljárást kell követni. Ez a kölcsönös viszony megbomlott. Nem rajtunk múlott, mert mi nem éltünk vissza a bizalommal. — Sajnálom, kénytelen vagyok a hírek kiadását megtagadni, mondá a rendőrkapitány, — tessék esetet mondani, akkor informálom. — E megtagadást mivel méltóztatik indokolni — kérdém én. — A „Papai Lapok" legutóbbi számában megjelent szerkesztői üzenettel — volt a válasz. Ez a tagadás, melylyel egy időre be kellett érnem. Ilyen kualifikálhatatlan eljárás még nem fordult elö sehol széles e magyarországon. A vér arczomba szaladt, idegzetem megfeszült. Mohamed tehát megmozdult! — gondoltam • magamban s az első perczben nem tudtam mitévő legyek. Bosszantott az arroganczia, de legkevésbé sem áltterált az, hogy nem lesznek híreim. Nem vagyok olyan élhetetlen újságíró, hogy a zavarban mégis ne konbinálhattam volna. E hallatlan eljárásnak híre nem rejlik egyébben, mint aknamunkában, melyet a „Pápai Lapok

u emberei hírlapunk fenállása óta ellenünk folytatnak. Látták, hogy a „Pápai Hírlap" mindinkább kedvelt újságja lesz a közönségnek, hogy jól van szerkesztve, hogy az ugyanazon forrásból merített rendőri hirek ugy vannak kidolgozva, hogy azok élvezhetőbbek a „Pápai Lapok"-énál, Mit tettek tehát? Oda hatottak, hogy a rendőrség tagadja meg a híreket s igy azok csak a „Pápai Lapok"-ban jelenvén meg, a közönség kénytelen lesz az ö száraz dolgozataikat megemészteni. Ez másként nem lehet, amit onnan következtetünk, hogy Horváth Lajos szolgabíró, aki állítólag az alispán tudtával szerkeszti tényleg a „Pápai Lapok"-at, a múltkoriban szintén azt mondta nekem, „tessék esetet mondani." Épen ezen összevágó nyilatkozatból következtetem, hogy e hallatlan eset ja rút kenyéririgység következménye. Horváttól nem vettem rosz néven, mert háladatlanság volna tőle, ha Fenyvessy jótéteményeit azzal fizetné meg, hogy lapomat dicséri, avagy támogatja. De az aknamunkának a nemét nem vártuk Horvátóktól. Mit akarnak önök én velem, uraim ? Elakarják tőlem venni a kenyeret. Jöjjenek el hozzám, ha éheznek, szívesen megosztom önökkel az utolsó falatot is, amit pedig nem a „Pápai Hírlap "-on szereztem. . t jam? Igaz, néhány napig bánkódtam, de azután nevettem, hogy más ne nevessen felültetésemért. De nevetséges is: nekem s Nellának ugyanazon levelet irta meg. Nellának: „Kedves Nellám! Izzó lelkem stb." nekem meg: „Kedves Malvin! Izzó lelkem stb." Ugy-e ti is nevettek ezen. Nem tagadom, kezdetben fájt, midőn nekem küldte anyádhoz irt lerelét .. . — Anyámhoz? — Igen . . . — Az nem igaz! pattant fel Lenke, kis kezeit ökölre szorítva állt meg barátnője előtt. Az eddigiek megindították, de az utolsó szavak megtántoritották. Tüzesen, rajongva szerető szivébe könynyen belopódzik a féltékenység, csak egy mo> soly, egy más nőre vetett tekintet elég arra : de a mélyen szeretőt csak az erkölcsi romlásnak kedvesében való felismerése ingatja meg. S Lenke mélyen szeretett, s vád megingatta, de reménytől még nem fosztotta meg. — Ugy-e Málvin, a mit mondtál nem igaz? mond csak! — Legyen meg az akaratod: mást akartam megnevezni. De hiszen mindegy: ez, vagy amaz; csak azt akartam mondani, hogy Szílasy . . . — Édes Málvin, kérlek ne mond tovább; nem szeretem hallani . , — Jó, jól Lenke néhány perez múlva fel volt öltözve s elment barátnőjéhez . özvegy Vésziné pedig elővette zsebjéből a levelet, szivéhez szorította 3 csak annyit mondott: — Még is eljön Szilasy. Jó hogy elment Lenke. Bényeiknél már várakoztak a leányok Lenkére, midőn ez belépett épen Szilasyról beszélgettek. — Jó, hogy jösz Lenke, — fogadta Bényei Emma; tudod-e kiről beszélgettünk? — Rólam. — S még? Azután eltaláld! — Szilasy úrról. Nem is kell látod találgatnom: valahányszor jövök rólam s a hadnagy úrról beszélgettek. — Pedig ugy-e Lenkém, a hadnagy nem igen érdemli meg, hogy szót vesztegessünk miatta. Lenke elcsodálkozott: — Már miért, nem? Szólj már, ne habozzál, Emma! -- Hát te nem is tudod, szegény leány ... — Már miért volna szegény, — szólt közbe egy idősebb szőke lány, Malvin, — Füith Ilka is igy járt: Szilassy ur levelezésben is állt vele s mégis ott hagyta, de azért . most boldog asszony ., . — Nem hiszem el, édes Málvin, szólt Lenke, — Nem hiszed el, hogy boldog Szilasy nélkül is, vagy talán azt, hugy ilkát ő bálványozta legalább látszólag? — Egyiket sem . . . — De hitetlen kezdesz lenni, Lenke, szakította csacsogásával félbe a felhevült leánykát. De sok bizalmat helyezel Szilasy urba. Részemről egy cseppjt sem biznék hűségében. Nem hallottad, hogy Steinwaldnét is megszöktette Fejérvárra, honnan azután vissza is hozta, miután a két napi szabadságideje letellett. Steinwald most vállópört is indított felesége ellen. Hát Pataki Nollának nem udvarolt?... S én nem-e egyike vagyok azoknak, kit elámított? de én . . . — Téged ? kérdezte alig hallhatóan Lenke. Arcza áttüzesedett, majd a vér arczából ismét szivébe szökött s csak halántékán maradt két veres folt, remegő ajka újra azt kérdezte: — Téged? — Igen engem, de azért ne légy oly izgatott. Ez már a mi átkunk; ép azért én ilyesmit csak olybó veszek, mintha egy üveg befőzöttem elromlik. Nevetnek bennünket, ha egy udvarlónk odább áll, vagy ha hátunk megett ugyanazon bókokat másnak is szórja; de még tovább nevetnek bennünket, ha ezért epesztjük magunkat, ha felelni nem tudunk. Elsírjam életemet, arezom üdeségét? Ne vigasztalód-