Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.
1888-12-09 / 31. szám
fagyát is föl fogja olvasztani a jó szellemnek eme áldásos parázstüze, amely a pogányság romjai fölött gyúlt ki először, hogy soha el nem hamvadó melegével világositsa be a sötétség üregeit. Legtöbb bűnös cselekedetek kútforrása a kényszerűség. S ha a törvény, hatóság, a társadalom üldözi a btint, miért nem igyekszik betömni a bün forrásait, bogy a bűzös kigőzölgés gyilkoló füstje meg ne rontsa az atmospherát! Mert a hatóság és társadalom közönynyel veszi a szegények sorsát. Azon kell lennünk, hogy a jobbra érdemeseknek ne csak pereznyi enyhülést, de legalább szegényes megélhetést teremtsünk. Aktuálissá vált, hogy a hatóságok és a társadalom előre gondoskodjék a nyomorultakról. Ha minden jómodu ember csak egy krajczárral is járul a jótékonyság perselyéhez, sok, nagyon sok koldust meglehetne menteni az éhségtől, a bűntől. A módos ember lelke pedig lelne megnyugvást és őt nem terhelné sem a mulasztás vétke, sem a ázivtelenség vádja. Mert kitérni az adakozás elől szivtelenség és vétek. Legtöbb városban van már jótékonysági egylet, mely áldásdus tevékenységével annyi enyhülést szerzett. Mindenfelé kövessük a jó példát. Tömöröljünk a szent búcsúra a jóság géniuszának lobogója köré és keressük föl magunk hideg viskójukban a szegényeket, lelkünkben a jóság melegével és kezünkben az áldás kenyerével, mint Jézus tette, s ne várjuk a koldust mig küszöbről-küszöbre járva hozzánk is benyit alamizsnáért. Enyhítsünk a szegények fájdalmain ! alább nem tévedhet el, mert a telegráfkarók mutatják az utat. Igy álltak a dolgok és ez sehogy sem tetszett a makói második azódagyár tulajdonosának. A fényes uj gépek munka nélkül álltak, a sok üveg mind tele vizzel, de nem vitte senki sem. A második gyár tulajdonosa komor gondolatokba sülyedt. S épen fél ötöt mutatott a városházán az óra, a mikor fölkiáltott ő is, miként a görög bölcs és az első szódagyáros: — Megvan! A második szódavizgyár másnap tudtára adta a „nagyérdemű" közönségnek, hogy nála egy üveg viznek az ára csak négy krajczár. Az emberek szájából kiesett a pipa és darabokra tört volna a kövezeten, ha Makón volna kövezet. Igy hát csak leesett és nem tört el. Az emberek aztán fölvették a fóldrol a pipájukat és visszatették a szájukba. Azután kivették a szájukból, hogy szabadon álmélkodhassanak tovább. És aztán boldogan mosolyogtak. És rohamlépésekben vonultak be a korcsmákba és pusztították a négykrajczáros szódavizeket. A Szuszogó borai elfogytak. Szomorúan szuszogva kiadták a lelküket. A korcsmárosok tuczatszámra vették Gaál és Gömöryuél a Szalay műborgyártás tanát. Az emberek szódalázba estek és itták a négykrajczárost hallatlan vehemencziával. A vidéki sajtó tisztessége. Nincsen könnyebb a pauaszkodásnál és nincs nehezebb valami, mint a bajok gyökeres orvoslása. A tisztességes vidéki sajtó emberoi magukba szálltak és keserves hangon panaszlauak bajaikról, és rápiritanak az ifjú irói nemzedékre, amiért azok idegenkednek a vidéki sajtótól és sokkal jobban látják ambicziójukat kielégitve, ha szárnypróbálgatásaiknak egy-egy sikerültebb terménye fővárosi nyomdafestéket kap és a központból bocsátják világgá dolgozataikat. E panasz, valljuk be őszintén, nem miuden alap nélküli. A fővárosi emberek idegenkednek a vidéki sajtótói, mely nem igen iparkodik azt bármi módon ellensúlyozni. De igen csalódunk, ha ebbeu keressük valódi okát a vidéki sajtó gyengeségének. Midőn pár évvel ezelőtt a vidéki sajtó emberei összejöttek az ország szivében, hogy kipanaszolják magukat ugy familiárisau, de mégis az ország szine előtt, akkor sok baj merült fel a tanácsasztal mellett. Fennen hangoztattuk, hogy a mizériákon segíteni kell, de ezúttal bizony legkevesebb foganatja sem lett a sok szóvirágnak. Mert hát értekezletekkel, szűkebb é3 tágabb bizottságok alakításával nem megyünk semmire. A vidék sajtójának egyenkint, külön kell fáradni tisztességének és megcsorbitott tekintélyének helyreállításán. És ez nem irodalmi dolgozatok koldulásából áll, hanem a tisztességből. Nem azt akarjuk ez által mondani, mintha egyes laptársaink egészen megfeledkeztek volna hivatásukról. Hanem a sajtó komolyságáról sokan megfeledkeztek. Magunk vagyunk az okai, hogy a közönség a helyi vidéki lapokat csak hiuságuk eszközévé használják fel, hogy azzal szeszélyesen, kényök-kedvök szerint bánnak. Amely vidéki lap az igazi sajtó komoly magaslatára emelkedik ma és minden áron fenn akarja tartani tekintélyét közönsége előtt s nem ad helyet a hiúságok legyezgetésére, az a kétségbeejtő apathiaval küzd, rövid pályafutás után a többi sorsára jut, az ambicziózus író leteszi a tollat, praenumerans szenved vérszegénységben. Bájtunk múlik egyedül, hogy ezek az állapotok megjavuljanak. A komoly., tisztességes irány legyen czéluuk ós ezzel segíthetünk magunkon. Világosítsuk fel a közönséget, hogy nem A makói első szódagyárban persze rakásra halmozva állt az ötkrajczáros szóda. Nem kellett az ördögnek sem. A szódaház tulajdonosa mély töprenkésekbe merült. Sokáig gondolkozott s épen fél ötöt mutatott a városházi óra, mikor felkiáltott (1. föntebb): — Megvan! Az emberek másnap hallották a hirdető dobszót, hogy a makói első szódagyárban egy üveg viznek csak három krajczár az ára. A náromkrajczáros üvegek vidáman mosolyogtak, miközben az emberek fanatikus tömegekként rohantak rájuk ós hordták szerteszét. Most az emberek már nem is csudálkoztak. Annyira csudáiatraméitó volt ez a dolog, hogy már nem is lehetett hozzá méltóan csudálkozni. A háromkrajczáros viz Őrületes fogyasztásnak örvendett, a korcsmárosok házakat és légvárakat kezdtek építeni. Az egész hihetetlen fölfordult állapot volt. Természetes dolog, hogy a makói második szódagyár négykrajczáros termékeit még a kutya sem nyalta meg. A négykrajczáros üvegek szomorúan verődtek egyhalomba és öngyilkosságos gondolatokkal tépelődtek. A szénsavas viz elfojtott dühvel forrongo ft bennük, mert hajh! nem volt a ki palástul vesse nekik gyomrát. A makói második szódagyár tulajdonosa töprenkedett, gondolkozott. S épen fél ötöt a fővárosi, hanem a vidéki sajtó csak az egyedüli és igaz Őre társadalmunknak. Ne tűrjük el, hogy egy-két fővárosi lap gúnyt űzzön a vidéki sajtóból, miként ez igen gyakran megtörténik, melynek természetes következménye a komoly lapok tekintélyének csökkenése is. Pedig a figyelmes olvasó tapasztalhatta, hogy a fővárosi lapok hasábjain is akárhányszor szégyenletes legyezgetések, a hiúságok istápolása lát napvilágot s csak nem rég történt, hogy egy-két pesti lap egy elszabadult krokodilus hirét egy számában három helyen is közölte. Ilyen történnék egy vidéki lappal, viczczeznék a figyelmetlenségét és visszaküldenék a lapokat. De a vidéki sajtó ezért nem apprehandál. Hanem viszonzásképen évnegyedenkint közli egy-két lap reklámját, mely lapok elég szerénytelenek azt ingyen követelni. Tessék azt ugy megfizettetni, mint a hirdetést és méltó helyére szorítani. És még e lapok azt merik haugsulyozni, hogy a vidéki lapok tele vannak reklámmal. Tessék megtekiuteni egy fővárosi lapot. Minden hir után egy másik roklám következik; De hát ezt az országos lapoknak szabad, a vidékit pedig kigúnyolják érte. Pedig ezek jobban rá vannak utalva a csekély összszegre tömérdek kiadások fedezése czéljából. A vidéki sajtó tisztességének helyreállításánál mégis legtöbbet tehet a közönség. Vonja meg pártolását az olyan laptól, mely nem újságírók tollával iratik, melyet egy-két más hivatalt viselő egyén saját eszközéül használ. Szinte elpirul a tisztességes újságíró, midőn olyan vidéki lapot lát, melyben nincs más, mint a szerkesztőnek életrajza, egy-két mézesmadzag nyaló fráter dicsérete. És ezek elég bátrak a vidéki sajtó közé számítani magukat, de még aunak hangoztatására is, hogy ők nem haszonból szerkesztik lapukat. Hát ez igen természetes. Nem törődnek a jövedelemmel, mert azt felhasználják a lap terjesztésére, hogy nevüket minél szélesebb körben rádisputálják a publikumra. Tagadhatatlan a sajtó hatalma. És amig egy ember pirulni képes, addig ez fenn fog állni, addig a sajtó őrködni soha meg nem szűnik. — E hatalmát aknázza ki egy-kót dilettáns újságíró. Ezért szerkeszt lapot és elvesztett tekintélyét ezzel akarja helyre hozni. Pedig könnyen belátható az, hogy egyéb foglalkozással biró egyén részlehajlatlan, komutatott a városházi óra, mikor fölkiáltott (1. fönnebb): — Megvan! Még azon a napon tudtára adatott mindeneknek, a kiket illet, hogy a második szódagyárban egy üveg viznek az ára csak két krajczár. Az embereknek leesett az álluk, ugy kellett föltámogatni. Azután egymás nyakába borultak. És összeölelkezve rohantak a második szódagyárba és óriási megrendeléseket tettek a két krajczáros szódavizekből. Rengeteg menynyiség fogyott el. Végtelen sokat ittak belőle, mert nem lehet azt tudni, mikor kap megint kétkrajczáros szódavizet az ember. Igy álltak a dolgok. Most már erre igazság szerint annak kellett volna következni, hogy az első szódagyár egy krajczárért adja a vizet. S erre megint kontrát vág a második gyár és kihirdeti, hogy ő ingyen adja. (A szódavíz különös ital. Lehetséges, hogy ilyen ár mellett is van rajta haszon.) Vagy épen rekontrát mond és kihirdeti, hogy egy krajczárt fizet annak, aki tőle elvisz egy üveg vizet. Hanem nem igy történt. Mostanában egy szép téli reggelen ünnepélyesen fölcsattant Makón egy boltajtó. Kilencz óra volt. (A városház órája épen fél ötöt mutatott. Mert tudm kell, hogy az érdemes klepsidra mindig ezo az időt mutatja.) A nap végig szaladt a havo .