Pápai Hírlap – XLI. évfolyam – 1944.

1944-10-07 / 41. szám

T Tek. Főiskolai Könyvtár Ref. Főiskola. Helyben. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON Szerkesztőség;: Levente-utca22.szám Kiadóhivatal: Anna-tér 2. szám Akiadóhivatal telefonszáma: 17-58. Főszerkesztő : SZŰCS DEZSŐ. Felelős szerkesztő: SÁNDOR PÁL. Előfizetés V

4 évre 3-60. Szánionként 30 fill Hirdetések (tarifa szerint) felvétetnek Kiss Tivadar könyvkereskedésében. Erdély. Reményik Sándor, a trianoni sötét napok alatt, mikor azt akarta kifejezni, hogy mi mindent jelent neki Erdély, mikor féltő szerelmét és égő fájdalmát akarta hazája iránt kifejezni, csak ennyit mondott: Erdély. Ez az egy szó neki mindent jelent. Benne van íiemzetének egész történelme, szívének, hitének, nyelvének egész gazdagsága, kincse, szerelme, mindene. Minden, ami drága neki, minden, amiért élni kell és érdemes, ami életet jelent számára, ami érték, érdek és cél? Minden. Erdély. Ez jutott eszembe, mikor ezekben a szintén sötét napokban Erdélyről gondolkoztam. A menekültek ezrei vagy tízezrei jönnek hozzánk Dunántúlra, akiket kiüldöztek hazájukból, otthonukból. Mögöttük tűzpiros az ég, falvak és városok égnek, lobogó lángok csapnak föl azokból a hajlékokból, melyeket néhány órával vagy nappal azelőtt még magukénak mondhattak. Hány élet keresménye és szerzeménye válik így lánggá és pernyévé. Tegnap még ott éltek szeretteikkel abban a kis muskátlis ablakú székely házban. Még hívogatón integetett a díszes székely kapu. A kertben virágok nyíltak, a bölcsőkben angyali arcú kisgyermekek mosolyogtak feléjük. Két kezük v^gy elméjük munkája révén megvolt mindenük, amire az életben igényük lehetett. A vasárnapi harang templomba hivogatta őket, egyszerűségtől ékes, szép, fehérfalu székely templomokba, ahol megtalálta lelkük Istenben a vnyugalmat. Mindenük megvolt, úgy, mint ahogyan nekünk megvan itt Dunántúlom, ahol aránylag még nyugodtan élhetjük polgári életünket. És most — vége. Egyik óráról a másikra megszűnt az otthon. Fel tudjuk-e fogni mi e szavaknak a súlyát? Megszűnt az otthon! Te, aki itt járszkelsz és lótsz-futsz Páp» városában, idegesen beszélve arról; hogy mily nehéz beszerezni njjndent, ami a háztartáshoz szükséges, hogy mennyit kell harcolni,, sorba állni, mindenféle jegyekkel kínlódni, hivatalokban és üzletekben mérges beszédeket lenyelni, apró tűszúrásokat és kellemetlenségeket elviselni: gondolj arra, hogy neked még mindig megvan a polgári nyugalmad és kényelmed, neked még mindig megvan a békés hajlékod, hol este nyugalomra hajthatod fáradt fejedet, téged

1 még mindig nem vertek ki-otthonodból, még mindig nem űz az inség erdőkön, hegyeken, úttalan utakon keresztül, még mindig nem ismered azt a sorsot, amit úgy hívnak, hogy erdélyi sors. Erdély népének is meg lehetne az igénye a nyugalomra és békés otthonra. Hiszen 22 évig élt az oláh bocskor nyomása alatt. 22 évig nem tudta, mi a szabadság és mi a biztonság. De azelőtt pár évvel is, az első világháború alatt is, átélte a menekülés minden borzalmát. Emlékezzünk a vagonlakókra és mindarra, ami a vagonlakás fogalma alá tartozott. És egy kicsit szólaltassuk meg a történeti lelkiismeretünket is. Hányszor volt a szabadság hazája számunkra is a kis bérces Erdély! Hogyan lett a szabadság hazája? Úgy, hogy magára vett minden viszontagságot, nyomorúságot és szenvedést. Hol volt az, hogy Mihály oláh vajda is, meg Básta js, meg a tatárok is, meg a törökök is nyúzták és égették a földet és a népet? Hol húzta a nép a Básta szekerét? Hol volt akkora nyomorúság és inség, hogy emberhúst mértek a mészárszékekben? Hol volt akkora üldözés, hogy a szegény népnek az osztrák rablás és a török fogság között kellett választania? Erdély földjén. Hát hogyan lett a^kor Erdély a szabadjság hazája? Úgy, hogy az agyon zaklatott és nyomorgatott nép Bocskai István alatt, Bethlen Gábor alatt és Rákóczi György alatt »kitámadott« a zsarnokság ellen, vagyis fegyvert ragadott és megvédte hazája szabadságát s általa védett minket is. Erdély nélkül minket elnyelt volna a — föld. "Ez az az Erdély, amelyről most szó van. Ez az az Erdély, amelynek magyar vérrel megszentelt földjén most a világtörténelem nagy csatái dúlnak. Ez az az Erdély, amelynek sok vihart látott drága magyar népét most újra kiszántotta békés otthonából az irtózatos történet kegyetlen ekevasa. Ez az az Erdély, amelynek sorsa az, hogy szenvedjen magáért otthontalanságot, és szenvedjen mi érettünk, szenvedjen az egész magyarságért, sőt szenvedjen azért, mert« magyar. Tegnap este két háromszéki székely katona tért be hozzám nyugovóra. Szeptember 8-ika óta vannak úton. Szeptember nyolcadika óta nem volt főtt étel a szájukban, és nem volt számukra vetett ágy. Oly igénytelenül kérték a szállást, hogy nekik nem kell más, csak az, hogy födél alatt lehessenek, és legyen egy szék, amire ráülhessenek. Elnéztem kemény koponyájukat, okos szemüket, kemény munkában megkérgesedett tenyerüket, elhallgattam értelmes beszédjüket. És megfájdult a szívem. Ez az a nép, amely annyit küzdött egykor és küzd most is £zért a hazáért, Ez harcolt egykor a Bocskai seregében és vérzett a Rákóczi seregében. Eszembe jutetv Lévai József verse: »Zágon felé mutat egy halovány csillag...«( Ahogy Mikesnek egykor Rodostóból, úgy mutat nekünk is egy halovány csillag Zfágon felé, Háromszék felé, a sziklaként porló gyö| nyörű Székelyföld felé. Mi lesz veled én drága székely népem, én sokat szenvedett/ aranyos erdélyi népem? Ezért az erdélyért kell nekünk most megnyitnunk a szívünket és ajtónkat. Ők a mi sorsunkat viselik, mert amit ők viselnek, az magyar sors. Rosszul fogná fel a dolgot, aki úgy fogná fel, hogy az a sors, amit most ők viselnek, a menekülők sorsa, a hontalanság sorsa: az csak az ő sorsuk. Ez a mi sorsiunk i|s, mert magyar sors. Közös a sorsunk, mert egy nép, egy nemzet, egy család vagyunk. És ha ők most viselik ezt a sorsot, akkor helyettünk is viselik, vagyi,s a mi keresztünket is viselik. Ha pedig ők viselik a mi keresztünket, nekünk is viselnünk kell az ő keresztjüket. Ne akarjon tehát senki sem elzárkózni előlük. Az, hogy tárt karokkal fogadjuk őket, és amenynyire csak lehet, segítsünk rajtuk, több, mint mások iránt való kötelesség. Önmagunk iránt való kötelesség! Ezt diktálja nekem Erdély lelke. Ólé Sándor. Yitéz harcitettek új jutalma. Öt hold fötdet kap az a magyar honvéd, aki közeiharci eszközökkel kilő egy ellenséges tankot és tiz holdat kap a honvéd családja, ha a honvéd az ellenséges harcikocsi leküzdésében elesik. A magyar kormánynak ez a határozata óriási jelentőségű. A magyar katona hazája védelmében soha nem a jutialomért-küzdött. Önfeláldozó hazaszeretete, lángoló lelkesedése a nemzeti öntudat tökéletes kifejezője volt. A magyar mindenkor tudta* hogy a népek országútján ősei földjét fegyverrel kezében tudja csak megvédeni. Vérét sohasem sajnálta ezért a földért, amelyen egyaránt habozás és késlekedés nélkül védelmezte szükebbkörű övéinek életét, vagyonát éppen úgy, mint a nemzet egészéinek fennmaradását. Ezeréves történdmünknek minden lapja a glóriás önfeláldozás példáival van teli. A mi nemzedékünknek lelkéből az első világháború megpróbáltatásai sem tudták még elmosni a 48-as szabadságharc hősi emlékeit és lelki szemeinkkel még mindig magunk előtt látjuk a jobbágyságból éppen hogy alig felszabadított földtelen és nincstelen pórnép tízezreinek önfeláldozó menetelését, hogy öntestükkel állítsák meg az ellenséges túlerők rohamát a drága magyar föld ellen. Ezeknek a névtelen hősöknek, nincstelen kis magyarokInak csak a haza gondolata lebegett sZeme előtt, csak az a gondolat hevítette őket, hogy a magj'ar földet kell védeni. A történelmi feladat megsemmisíthetetlen örökségként szállt a 48-as hősök unokáira és a mai magyarok épúgy, mint hőseik, soha nem kérdezték, hogy fegyveres küzdelmüknek, életük áldozásának mi lesz a jutalma. Egy pillanatig sem jutott eszükbe, hogy a haza védelméért fizetséget kérjenek. És ha most az állam, a nemzet hatalmi! kifejezője mégis úgy gondolta, hogy nem mehet el szemet hunyva a modern háború példátlan lelkierőt megkövetelő teljesítményei mellett, ez öt és tíz holdas földjuttatásokban a hálás hazának magasrendű erkölcsi értékű köszönetét kell látnunk. Tíz holddal nem lehet megfizetni a küzdő katona életét és éppen úgy kiszámíthatatlan, hogy egy ellenséges harci kocsi leküzdése hogyan viszonylik az öt hold földhöz, ha a veszély örökkévalónak tűnő pillanatait a mérleg másik serpenyőjébe tesszük. És mégis óriási jelentősége van az öt és tíz holdban megnyilvánuló köszönetnek és elismerésnek. Nem iparjogot, nem családi házat, nem pénzösszeget fizet a Haza, hanem ad a testéből egy darabot. Egy darab földet, amelyet talán őseink vére öntözött,' mondván: ez az én testem, ezt védelmezzétek mindhalálig. A menekültek támogatására segítő* szolgálatot szerveztek a leventék. A Levente Hírközpont jelenti: Sorsdöntő időkben a leventeifjúság kötelessége, hogy jópéldával járjon elől a köznyugalom megőrzésében. A leventeintézmény a nemzetőrség magja, azért a leventék kötelessége a közbiztonságot szolgálni és a bajbajutottak, segítségre szorulók támogatására sietni. Ilyen értelemben adott ki rendeletet vitéz Béldy Alajos vezérezredes, az ifjúság

1 honvédelmi nevelésének országos vezetője. A rendelet a menekültek támogatására megszervezi a leventeifjúság segítő szolgálatát. % Minden leventecsapat felkészül a következőkre : 1. Szükségszerű levente étkeztető állomások felállítása; 2. szükségszerű nyugvó-szállás biztosítása, 3. irányító szolgálat megszervezése és ellátása. Bárhonnét érkezik egy-egy helyiségbe levente, a csapatban vagy az egyesületben otthont kell találnia. Minden leventecsapat és egyesület lépjen érintkezésbe a menekültekről gondoskodó helyi hatóságokkal és kapcsolódjanak bele az ellátás (élelmezés, felruházás) munkájába. Az étkezőállomások szolgálatát riadószerűen, a helyi viszonyoknak megfelelően kell megszervezni, hogy adott esetben rövid idő alatt egyszerű meleg ételeket lehessen elkészíteni és kiosztani. Élelmiszer nem mehet veszendőbe! A közigazgatási hatóságok (állomásfőnökség)