Pápai Hírlap – XLI. évfolyam – 1944.

1944-09-30 / 40. szám

T

p- Tek. Főiskolai Könyvtár ^^ Ref. Főiskola. ^ m ' " " MEGJELENIK MINDEK SZOMBATON. HÍRLAP Szerkesztőség: Levente-utca22.szám Kiadóhivatal: Anna-tér 2, szám Akiadóhivatal telefonszáma: 17-58. Főszerkesztő : SZŰCS DEZSŐ, Felelős szerkesztő: SÁNDOR PÁL. fiiőfizetés V

4 évre 3 60. Számonként 30 fill Hird'etések (tarifa szerint) felvétetnek Kiss Tivadar könyvkereskedésében. Az önfeláldozás — életbefektetés. Ezt a tételt a mi fajtánk története bizonyítja legékesebben. Azért él itt még a magyarság, mert itteni ezer esztendős léte csupa önfeláldozás volt. Milyen sokszor hallottuk már üres, frázisokba fulladó hordószónoklatokban, hogy: él még a magyar, pedig ezer esztendőn át ezer sebből vérzett. Nem a sok vér ellenére élünk, hanem éppen aiért nem pusztultunk el, mert mindenkor voltak ennek a népnek hős martírjai, akiknek kihulló vére a jövendő magvetése volt. A vértanúság, az önfeláldozás tehát életbefektetés. Súlyos igazság ez, mégpedig tapasztalati, kézzelfogható igazság. Vegyünk csak kezijLnkbe egy búzaszemet és egy darab kenyeret. Vájjon kenyérré, életté vált volna a búzaszem, ha előbb nem vállalja a barázdasírt, a rothadást, az önfeláldozást? Ha nem vetik el, egyedül marad és elpusztul. Ha egy másik égitestről, ahol nem ismerik a földi élet törvényeit, leszállna egy gondolkozó lény és először látná a szántóvetőt és a földben pusztulásnak induló búzaszemet, egészen bizonyos, őrültnek hinné az embert. A magvető pedig ugyanekkor boldogan végzi munkáját, mert a sírjukba hulló búzaszemek fölött látja már a hullámzó, sárga gábona'tengert, a hófehér lisztet, az illatos puha kenyeret, amely vérré, hússá, gondolattá, érzéssé, tehát magasabbrendű életté válik'. A halál, a pusztulás,' az önfeláldozás felett látja az új, a diadalmas életjövendőt. Az emberi közösségeknek is az önfeláldozás az éltető eleme. A legkisebb ilyen életközösség, a család is széthullik, ha nincs egy csendes, senkitől nem látott martírja: az édesanya. Amikor megszületünk, a halál kockázatát vállalja, mikor éjjel-nappal robotol, akkor elégeti, felőrli önmagát. Áldozatából új életek indulnak, terebélyesednek, de ha megtagadja ezt a martíromságot, akkor elsorvad, elpusztul a család. — A nemzetet is a vértanúk teszik naggyá és: minden nép meghal, amelynek nincsenek vértanúi. Ha most erre a mérlegre tesszük á 'mai magyarság életét, és ha nem változunk meg, akkor félve kell néznünk

1 a holnapunk elé. Nem mintha most nem volnának hős önfeláldozók. Vannak, sokan vannak! Azok, akik a világ legelső, legbátrabb és leghősibb testületének, a magyar honvédségnek egyenruhájában alusszák már örök álmukat az orosz mezőkön, vagy a Kárpátok megszentelt rögei alatt. De hiábavalóvá válik ezeknek a vérelhullása is, ha az itthon maradottak méltatla-. nok hozzájuk. Ha mi nem akarunk lemondani és áldozatot vállalni. Pedig nagyon sokszor nem akarunk! Ez a csupasz igazság! Nincs helye tovább a kendózésnek és szépítgetésnek. Nagyon őszintén kell önvizsgálatot tartanunk, befelé néznünk, mert végzethozó ese-menyek kényszerítenek bennünket. — Lássuk meg először is ebben az önvizsgálatban azt, hogy hiányzik belőlünk a közösségi érzés és telve vagyunk önzéssel. Hány ember jár közöttünk, aki vámszedője volt ennek a háborúinak is. Vérből aranyat préseltek maguknak. Mások szenvedése árán akartak és akarnak meggazdagodni. Nem feszítették oda hátukat támasztékul az első arcvonalnak, hanem messze hátul, a föld alatt, sötétben bujkáltak, mint a feketepiac kútárjai. Nem gondoltak arra, hogy így az ellenséget segítik, amely egyszer majd nemcsak az önzésben harácsolt vagyonukat veheti el, hanem a puszta életüket is. És egyszer talán arra döbbennek, hogy önzésük a pusztulás, a halál befektetése volt. Mások közönyösséggel, vagy a paragrafusok labirintusai között bújtak ki az áldozathozatal parancsa elő4. Mindenki máskép. Mindenki maga tudja, hogyan. De tudja meg, döbbenjen rá mindenki! Itt a tizenkettedik óra! Itt az ideje, hogy egy emberré, egy akarattá forrjon össze a nemzet, mert elveszünk. Elvész az egyén és •elvész a nemzet. Meg kell tanulnunk, hogy az áldozathozatal, az önfeláldozás nemcsak életparancs, hanem észszerű befektetés is, mert csak így biztosíthatjuk gyermekeink holnapját és nemzetünk jövendőjét. Elődeink, az ősmagyarok tudták ezt és gyakorolták is. László Gyula »A honfoglaló magyar nép élete« c. kiváló munkájában leírja, hogy a »család« (a mai község fogalmának felel meg) feje, a »családfő«, amikor megöregedett, önként vitette magát feláldoztatni, hogy ereje átszálljon fiatal utódjába. Micsoda hit, micsoda fajszeretet tölthette el őseinket! Nem a mát, nem az áldozat nagyságát nézték, hanem a holnapot és látták a ma nyomorúsága felett a jövendő reménységét és nagyszerűségét. Mi azonban vakok vagyunk. Csak a búza rotbadását, egyéni életünk apró szenvedéseit nézzük és nem látjuk azok felett a holnap kenyerét és a nemzet'közösségének biztosabb jövendőjét. Pedig nekünk Isten sokkal többet adott iskolapéldaképen, mint pogány őseinknek. Adta a Krisztus példáját. A keresztáldozat példáját. Ott is a farizeusok és írástudók, amikor elfogták Jézust, balgatagon azt hitték, hogy ők csinálnak a saját szájukíze szerinti világtörténeimet, a tanítványok pedig menekültek, kétségbe estek

1. Egyedül Krisztus volt nyugodt, mert látta a holnapot, tudta, hogy abból a nyomorúságból születik meg a világtörténelem legnagyobb ténye; a váltság. ténye. Ezekben a vészes hetekben nézzünk Ő reá. De necsak iskolapélda legyen Ő számunkra, hanem élet, mert csak Benne és Általa újulhatunk meg és válhatunk fajtánk számára minden áldozatra kész közösségi emberré! Még valamit ne felejtsünk el. Azt, hogy az önfeláldozás, a vértanúság kitüntetés. A búzát is kirostálják. Csak a javát hagyják! meg vetőmagnak, a barázda áldozatának. Kitüntetés volt az is, hogy a magyarság élete itt ezer évig állandó önfeláldozás volt. Kiválasztottságot, Isten kezének munkáját, jövendőre szóló küldetésünket kell látnunk mai szenvedésünkben is. Több önfeláldozást, hogy Isten kezén megmaradhassunk és hogy így lehessen jövőnk! Bognár Károly. Vöröskeresztes napok. Az áldozatos magyarság jelenti a magyar életet. Városunk közönségének áldozatkészségére számít a folyó évi október hó 1-én és 2-án tartandó Vöröskeresztes-gyüjtés. A gyűjtést a m. kir. belügyminiszter engedélyezte s azt a helybeli egyesületek gyüjtőlapok felhasználásával vállalták. Ez alkalommal különösen hangsúlyozni kívánjuk azt, hogy minden nemzet élniakarásának, életképességének: fokmérője az, hogy minő és mennyi áldozatot tud hozni szent feladatainak, örök céljainak: életének, szabadságának megtartásáért! Tehát a magyar élniakarásnak mérlege lesz az az áldozathozatal is, amelyet a magyar társadalom s abban városunk közönsége is a Vöröskeresztes gyűjtés * alkalmával megmutat! Ez a gyűjtés olyan célért folyik, amelynek szolgálatára az emberiség életében mindig szükség volt, van íés lesz! Ez a szent cél pedig semmi más, mint az, hogy az elesettet felemeljük, a vergődőnek! szárnyakat adjunk, a sebeket bekötözzük, a könnyeket letöröljük, a szenvedőket megvigasztaljuk, az ínség és nyomorúság "kötelékeit megoldjuk, az erőtleneket gyátnolítsuk, az elkeseredett és elfásult lelkekbe reménységet öntsünk, a sötétségben világosságot gyújtsunk, a hajléktalanokat befogadjuk, az 'éhezőknek eledelt adjunk...! És ne gondolja senkisem azt, hogy a magyar élni akarás csak egyszerű adakozást j elent egy-egy meleghangú felhívásra! Nem! A magyar élniakarás ennél sokkal többet jelent! jelenti a nemzeti közösség minden tag-, jának nagy és komoly elhatározását minden áldozatra! S ez az elhatározás nem felhívásra születik meg, hanem önként és nem időleges, hanem állandó, A magyar élniakarás csak akkor teljes, ha a nemzeti közösség minden tagja felfigyel a magyar föld szívének dobbanására, meghallja a magyar föld nehéz sóhajtásait, keserves zokogását, fel-felsikoltá,íéát s érzi, tudja, hogy ennek a magyar földnek melegszívű, tiszta lelkű és nagy éíszánásokra képes egyénekre van szüksége és meggyőződéssel vallja, hogy az áldozat útja vezet az élethez! Az ilyen társadalom, mint nemzeti közösség képes csak válságos körülmények közöt't a kereszthordozásra, hősi erőfeszítésekre! A magyarság ismét nehéz óráit éli! A háború tüze és vihara már rajtunk van! Otthonok pusztulnak el, szorgalmas kezek munkájának gyümölcsei semmisülnek meg, családok szétszóródnak s a menekülők ezrei járják a szenvedések útját, hogy a magyar életnek

1 egy-egy meleg fészkére még rátaláljanak! És a magyar élniakarásnak most kell csodálatos lánggal égni s a magyar áldozathozatalníak most kell a végtelenségig nőni! Fegyveres önvédelmi harcunk diadalmas erejének egyik! gyökere a belső terület legmagasabbra fokozott áldozatkészsége, segitő, gyámolító és dajkáló munkája! A veszély órái fűzzenek össze még szorosabban mindén magyart s egymás kezet megfogva óvjuk, védjük és takargassuk egymást! A Vöröskeresztes napokon is tegyen bizonyságot erről városunk minden lakosa! (sz!—d.) Harc a magyar jövőért! A magyar nemzethez szólott történelmünk e súlyos óráiban vitéz Lakatos Géza miniszterelnök az országgyűlés előtt elmondott beszédében. Lángban állanak az ország keleti végei, s a székely vármegyéknek otthonukat védelmező derék nemzetőrei megnyitották azt a kemény harcot, amelynek a honvédhaderő felvonulásával nagy fejezetei kezdődtek. Fegyverrel a kézben, halált meg-vető elszántsággal kell kiáltanunk a haza védelmére. Katona áll a kormány élén! Először jelent meg magyar miniszterelnök katonai egyenruhában a képviselőházban s már ez a külsőség is hozzá tartozik az ország végtelenül komoly helyzetének ahhoz a rajzához, amiről a miniszterelnök katonás nyíltsággal a nemzet számára tájékoztatást adott. Nincsen számunkra más út — mondotta —, mint a magyar határ rok elszánt védelme. Ma fegyverrel kell teljesítenie magyar kötelességét annak a nemzedéknek, amelynek számolnia kell a történelem előtt az őseinktől örökölt haza védelméről! Kajtona áll a kormány élén, aki látja és fel is tárta határaink megvédelmezésének minden nehézségét, de tisztánlátással jelentette ki a nemzeti önérzet hangján, hogy két-