Pápai Hírlap – XXXVIII. évfolyam – 1941.

1941-09-06 / 36. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Levente-utca22.szám. Előfizetés 1U évre 2 P. Egyes szám ára 16 f. A kiadóhivatal telefonszáma: 11-60. Főszerkesztő: SZŰCS DEZSŐ. Felelős szerkesztő: SÁNDOR PÁL. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám Hirdetések (tarifa szerint) felvétetnek a kiadóhivatalban (Főiskolai nyomda) Évfordulón. Épen ma egy esztendeje! Milyen várvavárt és milyen feledhetetlen nap volt az! Akkor szakadt el keleten egy rozsdás láncszem abból a bilincsből, amely Erdélyt a trianoni békeparancs folytán elszakította Nagymagvarórszágtól. Az Igazság győzedelmeskedett a Gazságon! Ennek a győzelemnek diadalünnepe kezdődött ma egy éve, amikor honvéd csapataink átlépték a történelmi határokat s megkezdték a bevonulást Szatmárnémetibe, Zilahra, Nagyváradra, majd 12-én Kolozsvárra s a Székelyföldre. Óh, milyen mámoros öröm fogta el a lelkeket, akik huszonkét évig tartó rabság után újra szabadnak érezték és tudták magukat; oh, milyen lelkesedés fogadta a felszabadító honvédeket, akik soha nem látott álomországban érezték magukat a könnyező, a lelkendező, a boldoggá tett erdélyi testvérek ölelő karjai között! Megnyíltak a szívek, megnyíltak az ajkak. Vallomást tettek a szejive^ désekről, a reménytelenségbe fúló lelki gyötrődésekről ; vallomást tettek a várakozásról, a hitről, az igazság erejéről; vallomást tettek a kísértésekről, .magyarságukat bántó sértésekről; de vallomást tettek lelki erejükről, bizakodásukról, kitartásukról is. Magyarságukban, hazaszeretetükben nemcsak hogy nem gyengültek, hanem megerősödtek, mint tűzben az acél. A szenvedések tüze megedzette őket s mikor a bevonuló honvédek keblükre ölelhették és testvéri csókot válthattak erdélyi honfitársainkkal, csak egy rossz álomnak tűnt fel mindnyájunk előtt az a 'hosszú idegen impérium, amely most egy éve örökre elmúlt és bízunk Istenben és a magyar honvédségben, hogy soha többé nem fogja összekovácsolni az elszakadt rabláncot. (sp.) ERDÉLYI VALLOMÁS* Több mint húsz éven át szenvedtem; — könnyet ittam és jajszót ettem s emlékeztem rabszolgasorban a múltra, mikor magyar voltam. És környékeztek és próbáltak, de álltam vitézül a várat: — nem használt bot és pénz és börtön s pöröllyé merevült az öklöm, — de nem ütöttem. Mosolyogtam, a fogam összeszorítottam, pedig kigyúltam tüzes lánggá, mikor hívtak, hogy legyek mássá. Ha kértek: fejem nemet intett, ígértek: szám tagadást hintett. Alkudtak: nem tudtak megvenni. Vádoltak: nem volt igaz semmi. Szidhattak: fejem fölemeltem. Üthettek: legfeljebb nevettem. Rúghattak: elnéztem felettük. Szúrhattak: megvetettem lelkük. Ha nem lehetett menni: vártam. Ha nem volt kocsim : gyalog jártam. Ha tilos volt a szó: hallgattam. Ha venni nem tudtam: hát adtam. Mikor más fázott: én hevültem. Mikor más lázadt: én csak tűrtem. Mikor más szökött: én maradtam s mikor más maradt : én haladtam. Addig haladtam, amíg fölértem a hegytetőre napsütésben s kik csábítottak: kértek-martak, mind egy szálig alulmaradtak. A harcom tűrés-tagadás volt, de nem volt bennem semmi árnyfolt, söt Igazság fénylett fölöttem és ezért hittem s ezért győztem! Több, mint húsz évig tűzben égtem, gránitkemény acéllá értem, az Istent, Hazát el nem hagytam: — magyar voltam, magyar maradtam! Mihályháza. Horváti) Lajos. Az adómorál alapja az igazságos adórendszer. Ha a rendi szerben megnyilvánul a szociális igazságosság, az adóköteles alany is zúgolódás nélkül viseli a ráeső közterheket, becsületes, tárgyilagos adóvallomást ad, sőt még a rendkívüli adóemelést is zokszó nélkül veszi tudomásul, ha látja, hogy azt a helyzet elkerülhetetlenné teszi és ha abban is érvényesül a tszociális igazságosság elve. Olyan iember nincs, aki ne tudná és ne látná be, hogy adót fizetni kell. Azzal is tisztában van mindenki, hogy az adó természeténél fogva mindig csak nagyobb lehet, mert a közérdek igényei egy haladó, fejlődő közösségben mindig csak növekedhetnek és soha nem apadhatnak. Ezen általános elvek szemszögéből vizsgálva a nálunk most megejtett adóemelést, megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy a pénzügyi kormányzat a szociális igazságnak lehetőséghez képest érvényt kívánt szerezni. Ez kitűnik abbói, hogy a forgalmi adó emelését a legszükségesebb cikkekre vonatkozóan mellőzte, az áremelésnél pedig bizonyos progresszivitást érvényesített. Nem emielte a forgalmi adót a cukorrépa, a cukor, a gyufa, a hús és a liszt után, mint amely áruk a mindennapi szükséglet körébe tartoznak is így az adóemelés a legszegéjnyebb osztályt sújtotta volna a legjobban. A forgalmi adó fogyasztási adó természetű és mint ilyen legkevésbbé sem minősíthető igaziságosnak, mert szegényt és gazdagot egyforma arányban érint, az egyforma kulcs pedig mindig a tehetősebbre nézve jelent előnyt. Ám az Az erdélyi részek visszatérésének évfordulóján. egész adórendszerünk megváltoztatására volna szükségünk ahhoz, hogy ezen a bajon segíthessünk. Erre azonban a mai helyzet semmikép sem alkalmas. Ezért meg kell elégednünk egyelőre a forgalmi adó emelésénél megnyilvánult részleges szociális elvek megvalósításával is, mert ez már záloga annak, hogy ezen a megkezdett úton haladva fokozatosan kiküszöbölődik adórendszerünkből minden öröklött viszásság. Hasonló szociális belátás érvényesült a dohányárak felemelésénél, ahol a progresszivitás szem előtt tartásával az olcsóbb dohánytermékeknél alacsonyabb, a drágábbaknál pedig magasabb az emelési százalék. Aki megengedheti magának, hogy finomabb szivart, vagy cigarettát szívjon, az könnyebben elviseli a nagyobbmérvü áremelést, mint akinek csak olcsóbb dohányra jut keresetéből. Ez az igaz,teág s ennek köszönhető, hogy az áremelést a dohány rabjai minden zúgolódás nélkül vették tudomásul. Hiába kerestük azonban az'újabb adóügyi rendelkezések között a Trianon előtt oly jól bevált hadmentességi adó felújítását. Pedig meggyőződésünk szerint ez csak fokozta volna az adófizetőkben az igazságosság érzetét. Ha van igazságos adó, úgy elsősorban a hadmentességi adó az. S mert éppen hadfelszerelési adónak nevezi a rendelet a most életbe léptetett 10 százalékos adópótlékot, annál inkább időszerű lett volna ebbe a keretbe beállítani a hadmentességi adót is. Aki megszabadult attól, hogy a háború poklában szenvednie, véreznie, Táradnia, nélkülöznie, embert ölnie kelljen, annak nincs anyagi áldozat, melyet ezért meg ne hozhatna. Hisszük tehát, hogy az a kormány, amely szociális érzékének az újabb adórendezés során tanújelét adta, a hadmentességi adó bevezetésével legalább némikép igazságot szolgáltat azoknak, akik a legtöbbet: életüket és vérüket áldozzák fel a közösségért. (K- L.) Balatonfüredi levél 194!. szept. 3. A »... ber« végű hónapok elsője, a szeptember, ugyancsak szívtelenül köszöntött reánk. Tulajdonképen még nyár vége van s most kellene lenni az őszbehajló kellemes nyárvégi napoknak, s Isten mintha minden haragját rajtunk akarta volna kitölteni, olyan szélvihart zúdított ránk, hogy nem igen merészkedtünk lemenni a parki sétányra. Ilyenkor láthatjuk csak, hogy a szelíden ringatózó szépséges Balaton, miiven fúria is tud lenni. Hogy tajtékzik, hogy csapkodja sűrű hullámait a parthoz, mintha csak elsodorni akarná azt a helyéből. A kedves, karcsú hajók, a Balaton futárjai félénken lapultak meg a kikötőkben, ki nem mozdultak volna onnét a világért sem, nehogy a vihar a tó fenekére küldje őket. Mindössze egy hajó merészkedett hétfőn reggel indulni Siófokról az új móló felavató ünnepélyére, de csak nagy üggyel-bajjal érkezett meg Füredre, utasai pedig valamennyien a tengeri betegség gyötrelmeit szenvedték .át,, a rettegésen kívül, amely lelküket egész úton fogva tartotta. Ma reggelre aztán elcsendesedett a vihar, amelyre a gazdák azt mondták, hogy »legalább esőt hozott volna«. De korai volt az öröm, mert csakhamar visszatért. A nagyszabású ünnepségeket alaposan tönkretette az eszeveszetten száguldó vihar. Még vasárnap délelőtt a Széchenyi-szobrot avató ünnepélynek megkegyelmezett. Gróf Teleki Béla zalai főispán remekbeszabott avatóbeszédét aránylag ínég szép időben mondhatta el, de a délutáni borkiállítás és borkós toló már felöltőben didergő vendégeket fogadhatott szellős sátraiban. A kiállítás területét sűrűn ellepő muzsikus cigányok kényszeredetten reszelték a száraz fát, de hangulatot varázsolni az »ünnepélybe« nem tudtak. Ám azért én mégis végigsétáltam a parti sétányon, hogy megtekintsem a régi móló »hidfőjénél« felállított Széchenyi-szobrot. Andrássy-Kurta János szobrászművész magyar kőből faragta (a legnagyobb magyar szobrához nem is lett volna szabad idegen követ használni) a kitűnően sikerült szobrot, amely arccal a magyar tengerre néz ezzel a felirattal: »Munkafáradt ember, ha víztükrét meglátja, új életkedvet érez ereiben csörgedezni«. (Gróf Széchenyi István, 1876.) — Pár lépéssel odább a nemzet csalogányának, Blaha Lujzának plakettje idézi emlékezetünkbe a magyar népszínmű ragyogó korszakát, Blaháné bájos alakjával, akinél magyarul szebben beszélni és magyar dalt énekelni senki sem tudott. — Még odább mélyen megilletődve álltam meg a hársfa előtt, amelyet a nemrég elhunyt Rahindranath Tagore nagy hindu költő és bölcselő ültetett 1926 november 6-án annak emlékére, hogy Balatonfüreden üdült és itt visszanyerte egészségét. Az új móló, amelyet hétfőn délben avattak fel és adtak át rendeltetésének, nemcsak célszerűségénél, de szépségénél fogva is méltó ékessége a patinás Balatonfürednek. Az előtte álló bronzba öntött két szobor: a hajós és a halász — tőrőlmetszett figurája a Balaton körül élő s azzal egybeolvadó magyar népnek. Nánik Pál