Pápai Hírlap – XXXVI. évfolyam – 1939.

1939-08-19 / 33. szám

fflWW MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Vitéz Gömbös Gyula (Liget) utca 6. szám. Előfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefonszámok: Szerkesztőség 1178. — Kiadóhivatal U 60. Lap tulajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, Főiskolai könyvnyomda. Hirdetések — tarifa szerint — felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Nem lehet kisajátítani — nagyon helyesen mondotta egy ifjúsági gyűlésen a magyar miniszterelnök — nem lehet kisajátítani a szociális gondolatot. Hadd füzzük hozzá a magunk szerény, rövidre fogott reflexiónkat: A szociális érzés vele születik az emberrel. Már — akivel. Mindenesetre — és az emberiség szerencséjére — többel, mint amennyivel nem. Akivel nem születik vele, akinek nincs lelki adottsága ahhoz, hogy átérezze embertársa sorsát, gondját, bajait, szenvedéseit, az még akkor sem lesz szociális érzésű, ha legtöbbet beszél róla, ha — mint számos példa mutatja minden időkben és minden népeknél — ha kizárólag azzal foglalkozik, hogy ezt a szociális érzést emlegeti, ha hivatásszerű kultuszt űz belőle, sőt — hogy ne mondjam — üzletszerűen foglalkozik vele. Hogy mire vezethet az ilyen tömegelbolondításra épített szociális igazságszolgáltatás, azt már egyszer alkalmunk volt a saját bőrünkön megtapasztalni, nem képzeljük, hogy bárkinek kedve volna ilyesmibe, vagy hasonlóba mégegyszer belekóstolni akarni, enni az ácsorgással kínosan megkapott alávaló táplálékokat mindaddig, amíg — ki tudja milyen szenvedések árán! — rá nem jön, hogy megint csak ámítók vitték a jégre. Nem, a szociális érzést nem szabad kisajátítani, üzletszerűleg felhasználni, hanem azt lélekből átérezve bele kell vinni az állami és társadalmi élet minden megnyilvánulásába, intézményesen, szívvel vezetett intézményekben kell megvalósítani, hogy — amennyire emberileg egyáltalán elképzelhető — megszűnjék a panasz és — istenileg megvalósított módon — lépjen helyébe a munkás megelégedés. A korszerű Szent István. Irta: Dr. Ónody Dezső. örök kérdése a történelem ismerőinek, hogy a korszellem termelte-e ki a nagy egyé- i péket, a hősöket, vagy a nagy egyéniségek! lalkották-e a korszellemet. Az egyénnek és a korszellemnek ez a viszonya kétségtelenül fennáll s ez irányban ellenkező nézetek állhatnak szemben. Egy bizonyos: a történelem mindig ismétli önmagát, nincs olyan aminek példája már ne lett volna és nincs olyan, ami nem lesz. Mintha taposómalomban járna az emberiség, körforgást végez, a közponi azonban ugyanaz, csak a körök szektorai mások, — de a világon igazában nem változott meg semmi. Ha a mostani korszemléletet veszsztik alapul, nézzük a forrongó világot, látjuk azt, hogy az eszmeáramlatok hogyan csapInak össze és ezt a forrongását a korszellemnek összehasonlítjuk azzal, amit az első ezredév alatt az emberiség átélt, akkor csodálatos hasonlóságot látunk azzal a korral, melyből Szent István lépett a világtörténelem porondjára. Szent István két világáramlat közepette vette kezébe népének vezetését. Az egyik volt a német császári nagyhatalmi törekvés, a másik a régi római világbirodalomból bizonyos mértékben visszafejlődött bizánci imperializmus. A bizánci császárságban ott élt az állam mindenhatósága, mely az egyéni szabjadság megszüntetéséhez vezetett. A másik oldalon pedig a germán nyers erő, ahol a túlzott egyéni szabadság következtében a harckészség túltengése tette lehetetlenné a konszolidációt. Az 'egyik oldalon a szabadság teljes hiánya lés a zsarnokság, a másik oldalon az egyéni szabadság korlátlansága aprózta fel az emberiség energiáit. A magyarságnak már akkor választani kellett a keleti és nyugati orientáció között és Szent István bölcs államszervező és vezető képessége a kettő közül a vallás egységesítő ereje mellett döntött. A kereszténység egyetemes építő erejére támaszkodva a tiszta erkölcsi tanokat hirdető vallást tartotta a tüzes turáni faj megfékezésére a legalkalmasabbnak, a magyarság szabadságszerető természetének egyidejű fenntartása mellett. A vallás egységesítő ereje, melyet Róma képviselt a germán őserő és a bizánci rabszolgaság között, volt az a vonzóerő, melynek országalapító jelentőségét Szent István felismerte, ez alakította ki benne azt az uralkodót, aki kíméletlenül erős volt, ha a meghozott törvényt végre kellett hajtani; de a vallás volt az, mely ezt az erőskezű királyt jóságos, megértő apostollá tette akkor, ha vezetni és támogatni kellett azt a népet, melynek vezetését az isteni Gondviselés kezébe adta. Szent István azonban egyoldalúan, a nyugati orientáció minden következményének vállalásával mégsem törekedett a nyugati kultura megteremtésére vagy a réginek minden áron való megsemmisítésére. Hanem számolván a magyarság keleti származásának sajátosságaival inkább a nyugati kultura és kereszténység 'eszméit csak beoltani igyekezett a magyarságba ! A nagy király a nyugati íkultura és kereszténység meghonosításával arra törekedett, hogy a magyarságot a modern állami élet és a nyugati kereszténység egységébe foglalja és hogy a magyarság európai megmaradását biztosítsa. Idegen lovagok letelepítése, püspökségek és nagy egyházi javadalmak alapítása, s minden egyéb eszközének célja: csak a magyarság biztosítása volt és beépítése az európai egységbe. Tehát a magyarság uralmának és faji szupremáciájának megteremtése a Dunamedencében. Ez természetesen abban a korban nem tudatos nemzeti elgondolás volt, hanem a vérségi összetartozás, az átöröklött mult közössége s a családi hatalmi vágy ösztönös, roppant akarata. Ezt — ha egyáltalán lehet ezzel az új keletű kifejezéssel élnünk — nevezhetjük a vér-nacionalizmusának, ebből a jelenségből később a tudatos nemzeti érzés fejlődött ki. Szent Istvánnak, e nagy forradalmárnak minden tette, szándéka, megvalósítása — ha más lelki folyamatok szövedékében is —, ha csak ösztönösen, az élet megtartásának indítékából, de ugyanazt a történelmi akaratot mondta ki, amit később a magyar Nemzetfi Állam, a Magyar Nemzet fogalmában megnyilvánuló törekvést jelent és amelyet a magyar faj örök felsőbbségének és vezetésre való alkalmasságának hirdetünk ma a Duna-völgyében. Hogy ő ezt a feladatot az akkori lelki adottságok, viszonyok között az akkori ősi lelkű magyarsággal egészen más eszközökkel igyekezett megvalósítani s hogy e megvalósítás érdekében igénybe vett idegen erőket is, ez természetes és érthető volt akkor, de nem követhető ma semmi esetre sem. Ha első szent királyunk nemzetszervezési és kormányzási eredményeit összegezzük, kétségtelenül megállapíthatjuk azt, hogy a magyar történelemnek, de még a világtörténelemNéprádió 48 P Havi 2 P-s részletre előjegyzést felvesz Sugár szaküzlet Pápa, Kossuth-utca 23. Telefon: 1198. n'ek is, egyik kimagasló alakja volt. S bár egyéni életében sok megpróbáltatás érte, sok-* szor magánosnak és meg nem értettnek érezhette magát, de ezek ellenére mégis büszkeséggel és bizalommal tekinthetett nemzete jövőjébe, mert egyéni műve: a keresztény magyar állam Európa e viharzónájában kiállotta az elmúlt ezer esztendő minden véres viharát és •megpróbáltatását. Nemzetünk helyzete ma — sok vonatkozásban — épen olyan nehéz, mint Szent István idejében volt. A magyarság itt a Dunamedencében megint a keleti és nyugati, — úgy területi, mint eszmei —, expanziós törekvések ütközőpontjában áll. De ha már Szent István ezer esztendővel iezelőtt a nyugati kultura és kereszténység szolgálatába tudta állítani a magyarságot az elsodortatás veszélye nélkül, úgy a jelenlegi országvezetők is megtalálják majd a most aktuális európai eszmék magyar megtestesülési formáját. Ha pedig a kereszténység felvétele és a nyugati kultura befogadására irányuló készségünk nem változtatott bennünket át egészen Nyugattá, de még a német császári birodalom hűbéreseivé sem, akkor a jelenlegi nagy állami és társadalmi problémákat is, Szent István örök korszerűsége jegyében, úgy kell megoldanunk, hogy magyar alaptermészetünk, nemzeti sajátosságaink, állami szuverenitásunk és te-t rületi integritásunk épen és sértetlenül megmaradhasson. És a Szent Istvántól reánk szállott magyar Szent Korona régi fényével és fegyvere dicsőségével kapcsolja egybe nemcsak a megnagyobbodott, de a régi Nagy-Magyarországot is! Kinevezés vagy választás? A közigazgatás államosításának, valójában a közigazgatási tisztviselők kinevezésének kérdése hosszú idő után újra a felszínre került s bízni lehet abban, hogy a kormányprogramként bejelentett közigazgatási szervezeti reform ebben az irányban fog megoldódni. A fenyegető totális háború ugyanis megköveteli az állami hatalom minél erőteljesebb kiépítését és egy központi hatalomminél maradéktalanabb érvényesülését, amint ezt az 1939. évi II. tc. igen sok rendelkezése kétségbevonhatatlanúl bizonyítja. Hiszen egyébiránt már ott tartunk, hogy a közigazgatás már csak névleg nem állami, mert az önkormányzati szerveknek mindig kevesebb téren van joguk kezdeményező tevékenységre s az egész önkormányzat majdnem teljesen kimerül a tisztviselők megválasztásában. Azokkal az időkkel szemben, amikor még a közigazgatás államosításáról vitatkoztak pro és contra és nagy vívmánynak tekintették azt az 1907. évi LVI íI. törvénycikket, mely hatályon kívül helyezte a közigazgatás államosítását elvben kimondó 1891. [évi XXXIII. törvénycikket, már nagyon messzire jutottunk. Azóta megtörtént már a rendőrség, a Vármegyei és városi számvevőségek államosítása, minek következtében igen fontos önkormányzati jogok közvetlen állami ellenőrzés alá kerültek. Bizonyos tekintetben az önkormányzati jog csökkentését jelentette (az 1929. évi XXX, tc. ama rendelkezése is, amely a vármegyéké nél általában a tisztviselők életfogytig tartó választását rendelte és ide számíthatjuk az 1936. évi IX. tc.-t is, mely az egész hatósági orvosi szolgálat terén bevezeti a belügyminiszteri kinevezést és tisztiorvosokat állami tisztviselőkké nyilvánította. Most tehát már nem arról lehet vitázni,