Pápai Hírlap – XXXV. évfolyam – 1938.

1938-01-22 / 4. szám

győződfiSn me g m m Csodlállkozzni fo g ® • Milyen olcsón váLsárolJ&at kiváló minőségű UTOROKAT leltári árusításunk alatt. opstein butorház, Pápa Mindenki megtalálta, amit keresett. Az is, aki tanulni, az is, aki csak szórakozni kí­vánt. Aki súlyos társadalmi, lélektani problé­mákat igényelt, vagy aki higlevű vígjátékkal beérte. Mindez azért volt lehetséges, mert a műsor változatos és sokoldalú volt. S érté­kes, hiszen a mozi igazgatója a város közön­ségének hozzáférhetővé tette a mult év ki­emelkedő darabjait, ugyanazokat, melyek az európai nagyvárosok közönségét hozták izga­lomba. De a mozi ''nemcsak a tudományos és utazási filmek s a "híradó által végezett kultúrmunkát, s bővítette a közönség látókö­rét. Az által is, hogy a nehezebb fajsúlyú da­raboktól irtózó közönséget olyan darabok megnézésére szoktatta, melyek komoly .tör­téneti apparátusuk vagy széles művelődési alapvetésük, máskor erkölcsi súlyuk vagy iro­dalmi jelentőségük által olyan értékeket ad­tak, aminőket ez a közönség sem a könyv, sem a színpad útján el nem fogadott volna. Nem meglepő, hogy a közönség érdeklő­dése elsősorban a magyar filmek felé for­dult. Szomorú azonban, hogy amig zenénk, képzőművészetünk, irodalmunk, tudományos iéletiink mindig európai színvonalon mozog, ugyanakkor a magyar filmgyártás úgy vi­szonylik a nyugatiéhoz, mint Jósika báró re­gényei Thomas Mannéhez. Ezeknek a filmek­nek szelleme aztán hazug magyarságszemlé­letével, s romantikájával meghamisítja a ma­gyar nemzeti eidost, mérgezi a magyar lelket. Következményeiben csak káros az a rendezői mentalitás, amely ünneplőbe öltözteti a ku­bikust, amikor a Tisza gátját építi, s kórus­ban énekelteti a magyar parasztot az aratás izomölő munkája közben. Nem tud olyan da­rabot elképzelni, amelyben a magyar ne sirva-vigadjon, cigánnyal duhajkodjék. Nem tud filmre vinni olyan magyar mesét, mely­nek áporodott körúti levegője ne lenne (»L.o­vagias ügy«). A történeti filmeket pedig a történeti érzék teljes hiányával készíti el, meg­spékelve az anakronizmusok halmazával. El­riasztó példa volt a Pogányok, ahol például Szent István korában ciszterci barátokat sze­repeltet, akik csak a XII. század közepén jöt­tek hazánkba, s XVIII. századbeli építészeti stílust alkalmaz benne. Ez ^előbbiek jellem­zően fölháborító példája volt a mult évben a »Torockói menyasszony« és a »Noszty fiú...« vászonra rendezése. Ha az utóbbit a regény szellemében rendezik, a legbájosabb magyar film születhetett volna meg. De itt Mikszáth csak cégér volt, s az ember ijedten kérdezi, vájjon miért kellett ezt is békebeli márcos huszár-operetté deformálni, áramvonalas autó­val, jázz-muzsikával, s Mikszáth erkölcsi igaz­ságszolgáltatása helyett happy endinggel. Ezek fölfogásbeli primitívsége akkor ötlik szembe, ha a nyugati filmekkel hason­lítjuk össze. Nézzük Reinhardt remekét, a »Szentivánéji álmok. Nem a kiállítás mese­beli gazdagságáról, s a rendező fantáziájá­nak utolérhetetlenségéről szólok. Csupán ar­ról a mély tiszteletről, mellyel a rendező Shakespeare szellemét a leghívebben eleve­níti meg. Sokkal egyszerűbb és hatásosabb lett volna Reinhardt föladata, ha a darabot a mai átlagizléshez gyúrja, s csak közönség 1­•••MHnr filmet teremt. De ő sokkal messzebb nézett ennél, s adott tökéletes Shakespearet. Ez az oka, hogy a pompás filmet nem élvezhette az, aki nem tudta magát negyedfélszázad előtti szellembe visszaképzelni, aki. nem is­meri az angol költőt, -s nem tudja, hogy a darab mesejáték, sok szimbólummal. Törté­nelmi hűség s a korszellem megértése azon­ban egyetlen filmet olyan elevenné és erő­teljessé nem gyúrt, mint a másik Shake­spearet, » Romeo és Júliá«-t. Igaz, rendezője a magyar származású Czukor György, de ezt a levegőt csak a hagyományokat őrző angolszász szellem ihlethette. A darabot kép­szerüsége, festőisége és hangfelvételei a film­csúcsteljesítményévé avatta. Az ilyen film misz­sziója felbecsülhetetlen. Nemcsak a közönség által rettegett »kötelező olvasmányt« hozza mérték után Is szakszerűen készít közel, de történeti hitelessége nagy szolgá­latot tesz elmúlt korok megértésére. Külön­ben hasonló komoly elismerés illeti meg a forradalom korát vászonra hozó Vörös Pim­pernellt — Orczy bárónő regényét —, mely ismét magyar rendező, Korda Sándor műve. Ha az angolszász film mesterit ad a tör­történeti filmben, idegesítő tud lenni az ame­rikai, ha a mai problémákhoz nyul. így Sid­ney Franklin óriási apparátussal megrende­zett filmje, az »£des anyaföld« pompás ab­ban, ahogyan egy idegen világot, idegen kultúrát és lelket megelevenít. De teljesen eltéved a fölépítésben. Ha szabad a műal­kotást grafikailag ábrázolni, akkor az egy parabolával rajzolható meg. Az ember látja a bonyolítást, tudja, mikor van a tetőponton, s hogyan jön a kifejlődés. Ezzel szemben ez a film egy vízszintes vonal, mely a végte­lenbe nyúlik, az ember sohasem tudja, há­nyadán van, mikor van tetőpont, bonyodalom. S ugyanez jellemzi valamennyi amerikai fil­met, így volt a grandiózus »San Francisco«­nál. Talán nem véletlen, hogy a mult év két mély és megrázó társadalmi filmregényét két magyar származású rendező alkotta meg. A »Camille...« Czukor György fműve. Bár kosztümös film, Greta Garbó színészi ereje olyan forró emberivé tudta tenni a gyönyö­rűen fotografált, pazar rendezésű "filmet, hogy csak a vívódó embereket láttuk. Az »Angyal« pedig — Lubitsch remeke — talán vontatottnak tünt föl sokak szemében, pedig Marlene Dietrich bámulatosan egyszerű szí­nészi eszközeivel sok nagystílű alakítását multa fölül e filmjében. Mindkét darab er­kölcsi komolysága, stílusának finomsága fe­lejthetetlen élmény marad. Amikor ezeket a filmeket nézzük, érez­zük, hogy a rendező tetőfokára jutott képes­ségének, s elérte azt, aminél magasabbra nem juthat. De különös izgalmat érez a néző, ha a francia filmeket nézi meg. Itt jelesen a »Férfisors«-ra gondolok. Üj idők új dalai mindig meghökkentőek. Hát ezt a meghök­kenést érzi az ember, amikor e film levegője csap az arcába. Greville rendezése után isko­lásnak, primitívnek és színtelennek érez az ember minden más filmet. Fölrúg a zseniális francia minden rendezői konvenciót, nézést, jellemzést, bonyolítást. S ahogyan ő viszi darabját, szempontjának újságával, eszközei­nek rendkivüliségével, művészi ' merészségé­vel meghódolásra kényszerít, s vazt érzi a néző, hogy olyan új útra mutat rá, amelyen a filmrendezésnek a jövőben haladnia kell! Csodálatos az a mód, ahogyan eddig jelen­téktelennek érzett momentumokkal a legsú­lyosabb dolgokat fejezi ki. A film fotografá­lása bámulatos művészi leleményességgel tör­ténik. Az egészet persze Gaíland színészi játéka viszi, aki a meleg, női szemekért lelke nyugalmát, karrierjét, mindenét feláldozó férfi tragikus alakját megrázó erővel rajzolja meg, s gúnyolja ki. Nem volna teljes szemlénk, ha a német filmgyártásról meg nem emlékeznénk. Igaz, hogy az elmúlt egv-két esztendő alig hozott jelentős fejlődést a német filmművészetben, s a régi Ufa színvonalát alig tudták az új darabok biztosítani. A »Kreutzer-szonáta« — Veidt Harlan rendezésében — szinte kiugró teljesítmény nemcsak a német, de az egye­temes filmművészet terén is. Azonkívül, hogy hű kivan maradni Tolsztojhoz, sok lelki rugal­masságot árul el, s örök emberi problémáit — ragyogó szereposztásban — megdöbbentő hitelességgel formálta meg. Ez a film aztán jól mutatja azokat a tulajdonságokat, ame­lyek a mai német filmművészet erényei. Er­kölcsi mélység, komolyság, ami a zongorista j Backhaus művészetét jellemzi: minden szár­I nyalás mellett a fegyelmezettség, ,s a film felelősségének tudata. Ez a rövid filmszemle is sejteti, mennyi komoly művészetet kapott városunk közön­1 sége, s ezek a darabok bőven kárpótolják a közönséget azokért a bosszúságokért, melye­ket szines- vagy trükkfilmkisérletek, szörnyű majomhistóriák vagy silány magyar próbál­kozások okoztak. Karczag Endre moziigaz­gató mindenesetre felelőssége komoly tuda­tában vezeti azt a mozit, amely az egykori szinpad nevelő és művelő kultúrális misszióját vette át. Horváth Elek. A házak adóterhe. fe) Régi és sokszor hangoztatott igaz­ság, hogy a háztulajdon van legsúlyosabban megadóztatva. Köztudomású, hogy a házbér jövedelmének több mint hatvan százalékát a közterhek emésztik fel. Az úgynevezett rend­kívüli pótlékot az 1931-iki válság után hozta be az akkori kormány, azzal a vigasznyuj­tással, hogy ez csak átmeneti. Sajnos, ez az átmenet már hat éven át tart és a legellentállóbb réteg roskadozik a terhek súlya alatt. Amikor az adóterhek csök­kentéséről beszélni lehet, akkor elsősorban a háztulajdon terheinek csökkentése kell, hogy szóba kerüljön. Ez nemcsak a háztulaj­donosok helyzetének javítását jelentené, ha­nem kiterjedne az iparosra, kereskedőre, tiszt­viselőre, munkásra egyaránt, mert hiszen min­den foglalkozási ágban található szintén egy­forma arányban háztulajdonos, tehát az eny­hítés általánosan jótékonyan hatna. Itt volna azután az alkalom a szociális ! szempontok érvényesítésére. A bérházak adó­kulcsa most alacsonyabb, mint a közép- és családi házak után. Ezt a rendszert meg kel­lene fordítani és éppen a kisebb házak után alacsonyabb kulcsot megállapítani. Az, aki a vagyonát bérházakba fekteti, jobban birja a terheket, mint az a kisember, aki egész élete munkájának eredményét fekteti bele egy családi házba. A régi időben nyugdíjat jelentett egy kis ház, esetleg kert, melynek jövedelméből öreg "korban meg lehetett élni. Ma már ettől messze vagyunk. Ma ezek a kis házak alig hoznak valamit és ha adósság, vagy köztar­tozás terheli, akkor éppen semmit. Szociális követelmény tehát, hogy a háztulajdon ter­heit állítsák vissza legalább is a régi ará-

Next

/
Oldalképek
Tartalom