Pápai Hírlap – XXXIV. évfolyam – 1937.

1937-01-16 / 3. szám

XXXIV. évfolyam. 3. szám. Pápa, 1937 január 16. Tp. Tek. Föiskolaí Könyvi HÍRLAP Helyben. í MINDEN SZOMBATON. Re

{. Főiskola. o .szam ára 20 fillér. •zerKesztőség 171. Kiadóhivatal 131. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE, Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Amerika szégyenének mondta az Egyesült Államok nemrég újonnan megválasztott elnöke azt az emberi szóval alig megbélyegezhető bűncselekményt, amely egy ártatlan gyermek elraboltatásával és a megkapott váltságdíj ellenére történt szörnyű meggyilkoltatása révén a Lindbergh-bébi esetére emlékeztető, azt még tán túlhaladó izgalmi hullámmal berította el az óceán túlsó felének lakosságát. Ma még csak a szörnyüködés moraja hallatszik, ma még csak a rendőrség jutalmának nagysága (50.000 dollárt kap a nyomravezető) tölti el tisztelő ámulattal a tömegeket: »ez már valóban példátlan gaztett lehet, ha ennyi pénzt adnak a felderítéséért!«... ámde tartunk tőle, hogy a felháborodás, az izgalom és ámulat mind semmivé lesznek, eltörpülnek jelentőségben a nyomozás szenzációi mellett, félünk, nagyon félünk, hogy — mint azt már a Lindbergh-bébi esetében is történt — nem az aljasságtól való, a lélek igaz érzéséből fakadó visszaborzadás, hanem a detektiv-kalandokban való újabb-újabb kielégülhetfés és — ahogy azt ugyancsak a fentemlített példa megmutatta — a megállapított faktumokkal való ellenkezés sportszenvedélye fogja fűteni majd milliók borzalom-éhes érdeklődését. Szo-* morú, hogy így kell gondolkoznunk arról a földrészről, mely a technika csodáit tudja ugyan produkálni, melyet régi nagyok által becsülettel megszerzett jogcímen a szabadság hazájának szoktak nevezni, de a technikai haladással egyidejűleg az emberek lelkének erkölcsi kiművelését elhanyagolta és a szabadság eszméjét a szabadosság irányában fejlesztette ki. Hogy mennyire igazuk van ebben a tekintetben, bizonyság rá, hogy négerlincselések ma jobban napirenden vannak Amerikában, mint bármikor és ártatlan embereket a fajgyűlölet őrületében halálra korbácsolnak és szitává lődöznek. Vájjon ezt nem tartja Roosevelt — Amerika szégyenének? Vájjon nem kellene az ilyen gaztettek felderítői, illetve törvényes úton megtorlói számára szintén ötvenezer dolláros jutalmakat kitűzni? Egészen bizonyos, hogy a néger lincselés és a gyermekrablás egy és ugyanazon forrásból táplálkozik, egy és ugyanaz az erkölcsi elvetejnültség folyománya. Amig ezt az erkölcsi mételyt ki nem irtják, amig nem tudják az emberek lelkét annyira nemesíteni, hogy az ember, akiinek ha szine vagy faja más és más, de azért egyformán isten teremtménye, egyformán él, érez és gondolkozik, egyenlő arányban lehet jó vagy gonosz, amig ezenfelül a rend, a törvény tiszteletét öntudatos meggyőződéssé nem nevelik benne, addig a gyarmekrablások ellen nincsen semmi yédelem s addig a legszörnyűbb gaztett sem, mint az erkölcsi sülyedés jelensége, hanem mint öles betűkkel publikálható, hajmeresztő képekkel illusztrálható és milliós példányszámokban elterjeszthető riport fogja Amerika tömegeit izgatni és érdekelni. Olyan felsülésben ritkán volt még része az összfrancia sajtónak, mint ezen a héten, amikor máról holnapra kiderült, hogy azok a »német csapatok, amelyek spanyol Marokkóban partra szálltak« s amelyek egyelőre arra vannak hivatva, hogy a Franco által az anyaország meghódítására elvitt csapatokat pótolva rendőri szolgálatot teljesítsenek, majd pedig később egész Spanyol-Marokkót a III. Birodalom tulajdonául kebelezzék be, csak a holdban léteznek s onnan — ha a technikai tudomány már megoldotta a holddal való repülő-közlekedést — csak két újabb ezredév ntán (mi ez a végtelenség idejéhez képest?) fognak, de akkor aztán teljes pontossággal s ma még el sem képzelhető romboló erejű gázokkal, gőzökkel és sugarakkal felfegyverkezve alászállni. Bizony két nap sem tellett bele és a harsány csatakiáltásoknák el kellett némulniok s ma már az egész ügyből témául csak annak a fájó sebnek érzése maradt meg, hogy a testvér-olaszok milyen szigorú, leckéztető hangon s bizony-bizony minden barátságos érzület hijjával bírálták meg a francia sajtót eme páratlan vad kacsájuk lepuffafntása közben. Azonkívül megmarad majd még valami: annak a kellemes vendéglátásnak emléke, amelyben a »német partraszállás« felülvizsgálása és ellenőrzése céljából — kétségtelenül éppen Franco utasítására — a marokkói főkormányzó fogja az ellenőrző hadihajó tisztjeit és legénységeit részesíteni. Ezek a váratlanul száraízra jutott és ott pompásan ellátott angol matrózok bizonyára hálás emlékezetükben fogják megtartani a francia sajtó nagyszabású fiaskóját. — Mások számára azonban van az esetnek némi tanulsága is. Mások alatt persze első sorban a franciákat értjük. Bár ők magukat mindenkinél okosabbnak tartják, amiben hiszen van is valami igazság, azért be kell látniok, hogy még ők sem tévedhetlenek, illetve, hogy elvakultságukban őket is igen könnyen be lehet csapni. A jelen esetben pl. a szovjet vezette őket az orruknál fogva, aminthogy a spanyol ügy minden fázisában a szovjet nyugati bázis-kiépítő politikája fedezhető fel. Csodálatos, hogy a franciák ezt csak most kezdik belátnL (Beláthatták volna akkor, amikor az első baráti kapcsolatokat kezdeményezték!) Most már azonban nyilvánvaló javulás jelei mütatkoznak. Már maga az is, hogy becsapattatásukat őszintén beismerik, eléggé megnyugtató jelenség. A másik örvendetes szimptomának azt tartjuk, hogy végre mégis megelégelték a spanyol vörösöknek lőszerrel, fegyverrel és emberrel való megsegítését s elszándékoznak tiltani az önkéntes-toborzást és a spanyol határon való átlépést. Igaz, hogy a toborzás történhetik titokban is, igaz hogy el lehet jutni Spanyolországba úgy is, hogy nem Franciaországban lépik át a spanyol határt, hanem kerülő uton érkezik az ember valamely még vörös kézen levő spanyol kikötőbe, s igaz végül, hogy minden törvény csak akkor jó, ha jól, ha egyáltalán végre is hajtják, ámde maga a megtérésre való hajlandóság máris olyan jelenség francia részen, amit mint a józan belátás vívmányát örömmel kell a szebb jövő reményében elkönyvelnünk. Talán még egyszer megérjük azt az időt is, amikor a franciák is beismerik, hogy tévedtek, amikor elhitték, hogy Komáromban csehek, Zentán szerbek és Nagyváradon oláhok laknak! Olcsó a narancs, együnk narancsot! Egy kg. paternói sárga narancs 56 f Egy kg- paternói vérnarancs 80 f Egy kg. paternói mandarin SO f Kapható : Grosz Gyümölcskereskedésben Kossuth Lajos utca 15. Az 50 éves községi törvény és az autonómia. i. Félszáz esztendeje alkotta meg a magyar országgyűlés a nagyszabású közigazgatási reformot, amely újólag szabályozta a törvényhatóságok, rendezett tanácsú városok és községek jogkörét. Eötvös József báró szavaival élve, aki főművében megállapította, hogy minden korszaknak megvannak a maga uralkodó eszméi és ezek rányomják bélyegüket az illető korra, az ötven év távlatából kimondhatjuk, hogy ezeket a törvényeket a szó nemes értelmében vett szabadelvüség eszméje sugallta, amely akkor az egész közéletet eltöltötte. Világnézeti különbségek ebben a tekintetben nem voltak az egyes pártok között. Valamennyien azon a régi magyar jogi állásponton állottak, hogy az államfenség az uralkodót és a nemzetet együtt illeti meg, de az 1848-ban fellobogott szabadságeszmék hatása alatt a szabadságharc óta a nemzet egyenlő jogú tagjának ismerték el az ország minden polgárát. Ez a demokratikus gondolkodás látszik meg az ötven év előtti törvényalkotások valamennyijén, így a közigazgatási reformon is. Országunkban, de a külföld legtöbb államában is évszázadok óta két irányzat küzdött a közigazgatás módozata terén. Az egyik a teljes központosításban látta az ideált, míg a másik decentralizációban. Az abszolút uralomnak természetesen a centralizáció kedvelzett s ezért mindenütt erre törekedett. A magyar nemzet, amely a centralisztikus törekvésektől az ország függetlenségét féltette, mindig élesen állást foglalt a kormányzat központosító szándékaival szemben s a megyék és városok önkormányzatát nemcsak közigazgatási tekintetben építette ki lehetőleg minél erősebben, hanem politikai védőbástyát is emelt bennük az összpontosító kormányzat ellenében. A kiegyezés után sokan úgy gondolták, hogy a megyéknek immár nincs szükségük az ország szempontjából különlegesebb önállóságra s ezek egy része a közigazgatás tökéletesítését az államosításban látta. Nemcsak kormánypárti, hanem ellenzéki körökben is többször felmerült a közigazgatás államosításának a kérdése, de az ország és vele együtt a képviselőház túlnyomó többsége a decentralizáció híve volt s maga a kormány is az utóbbi álláspontot foglalta el. A javaslatokban teljes mértékben uralomra jutott az önkormányzati ,elv s ha a részletek nem is feleltek meg mindig az abszolút tökéletességű autonómia követelményeinek, a belügyminiszter, mint a javaslat képviselője, nem zárkózott el ridegen az önkormányzat érdekében tett módosítások elől. A községek önkormányzata akkoriban még nem volt régi keletű. Az 1848-i szabadságtörvények előtt, amikor a megyék még teljes mértékben gyakorolták jogaikat, községi életről nálunk jóformán beszélni sem lehetett. Mindazt a közigazgatási ténykedést, amit később a községi autonómia hatáskörébe utaltak, részben a megyék, részben pedig az úriszékek látták el. A községre, mint az államelet igen jelentős tényezőjére, 1848 előtt semmi gondot sem fordítottak. Ehhez az állapothoz képest nagyon rohamos, majdnem ugrásszerű volt a későbbi fejlődés, noha még az 1871-es törvény megalkotásakor sem hatotta át a közéletet a községek fontosságába vetett hit és nem tulajdonítottak neki olyan jelentőséget, mint más államokban, ahol az önkormányzatra fektetett közigazgatási rendszerek