Pápai Hírlap – XXXII. évfolyam – 1935.

1935-08-17 / 33. szám

Megfcesdödöíí as idényvégi Kiárusítás unit. Árakat nem hirdetünk, de nézze meg a kirakatainkat, csodálkozni és vásárolni fog! „Pápa rablóváros." Tapolcafö, 1935 augusztus hó. Tapolcánk szülőhelyén, a tapolcafői forrásoknál már a kora reggeli órákban élénk kép fogad bennünket. A vizáztatta sziklapadokon feltűrt iszoknyájú asszonyok mosogatnak, a gyerekek már lehajtották a libákat a vizre, s most a forrásmedencéknél játszadoznak, itatják a marhákat is, s a faluból vízhordó menyecskék, lányok jönnek, bögyös korsókkal vállukon, vizescsöbrökkel kezükben. A korai nap megaranyozza a képet. Megtelepszünk a mészkőszékeken, s hallgatagon szemlélődünk. De nem tudotn megtagadni magamat, hamarosan a pápai gondolatai tolulnak föl bennem. — Milyen természetesnek találjuk, mi pápaiak, hogy a Tapolca éppen városunkon folyik keresztül. Mintha bizony éppen a város kedvéért Vágy talán a "város iránti tisztéletből tenné azt. A történeti igazságszolgáltatás azonban tartozik annyival a Tapolcának, hogy Pápa gőgjét letörje és megállapítsa, hogy nem anynyina a Tapolca folyik itt Pápa város szép szemeiért, mint inkább Pápa van itt a Tapolca miatt, sőt, hogy várossá fejlődött már évszázadokkal ezelőtt, nagyrészben épp e folyónak köszönheti. A helytörténet kutatói azonban eleget véltek tenni a Tapolca érdemei elismerésének akkor, midőn előkelően megállapították, hogy forrásainál, Tapolcafőn, őseink fehér lovat áldoztak a Hadúrnak! Megvallom, magam is beleestem ebbe a hibába. Mert ezzel keveset mondunk pogány őseinkről is, de meg Hadúrról is. Mert Tapolcafö nem volt olyan szent hely, hiova százkilométerekről zarándokoltak áldozni eleink. Áldoztak ők mindenütt, ahol jártukabn, megtelepedésükkor épen vizet, forrást találtak — és természetesen mindig viz mellett telepedtek .meg —, völgyek mélyén, megragadó természeti helyeken. De ma ritka pápai az, aki áldoz Tapolcafőn, nem fehér lovat Hadúrnak, de időt — önmagának, s szerez vele sok eredeti örömöt azzal, hogy végig járja a hangulatos forrásterületet. Igazán pompás ez a 600 négyzetméternyi kopár mészkő-liget, a maga vad bizarrságában, állapítom meg újra, századszor talán, az országnak egyik legérdekesebb, legszebb jorrásterülete. Az Öregbakony favágói, szénégetői, lelkesült természetjárói egész nap nem találnak vizet, s kilométerekről magukkal cipelt vízzel tudják csak szomjukat oltani. S amit a Természet megtagadott a' Bakony meghitt mélyétől, azt itt annál pazarabb kézzel hozza napvilágra, hogy aztán egy egész várost lásson el vele. Bámulatos őserővel szakad föl a viz a föld mélyéből. És oly gazdagsággal, hogy alig búvik szűk medrébe, máris teljes bőségében folyik a mi Tapolcánk és nagy malmot hajt. E hihetetlen gazdagságnak oka egészen egyszerű. A sziklák alatt mintegy száz méternyire óriási földalatti tó van, amely elvonja és összegyűjti a Bakony vizét. Ezért ontják a kúpalakú, tojásdadformájú sziklába vájt forrásmedencék — a nép nyelvén »kút« valamennyi — olyan fékezhetetlen bőséggel az éltető »kristálytiszta« vizet. És milyen érdekesek a már kiapadt kutak! A mészkőbe lefeléágazó, kályhacsővastagságú sziklajáratok nyúlnak, melyekből gejzírszerüen szöktek fölfelé valamikor a vízsugarak. Idézőjelek között írtam: kristálytiszta. Pedig itt csak annak lehet a vizet nevezni? Én annak is tartom, de más véleménnyel van róla hydro-biológus barátom, akivel nem egyszer végigmászkáltam a Tapolca forrásfejét, s aki száz kilométerekről is érdemesnek tartotta ideutazni, — és kutatásaihoz ismét magával csalt. Évek óta végzi kutatómunkáját, a Tapolca forrásának hydro-flóráját és -faunáját dolgozza föl, komolyan kell tehát fogadnom megállapításait, melyekben kifejti, minő gazdag a tapolcafői források mikroszkopikus lényeinek világa. A tudomány arcképét sok új színnel jogja gazdagítani, mert már eddig is sok, eddig ismeretlen mikroszkopikus lényt sikerült a tapolcafői forrásokban kimutatnia. Magának a forrásnak, az ország e legsajátosabb szépségével pedig soha nem tud betelni. Amig a sziklapadokon ülve beszélgetünk, addig a forrásoknál játszadozó gyerekek csak távolról figyelnek bennünket. Mikor azonban a hátizsákból előkerülnek a gyüjtőüvegecskék, moszatkaparó eszközök, mérőszerszám, papir és ceruza, rögtön körénk telepszenek. Amikor pedig megkezdjük a moszattelepek lekaparását a forrásfalakról, üvegekbe gyüjtjük őket és méreteket veszünk föl, megáll az asszonyok munkája is. Mikor már percek óta figyelik a szokatlan és furcsa műveleteket, a kíváncsiság hatalmas kérdőjellé görbíti az arcukat. A biológusban most fölébred a tanár. Odaszól az egyik aszszonyhoz: — Nagyszerű a vizük, kedves néni! Milyen szép tisztának látszik és talán el sem hiszi, hogy ebben megszámlálhatatlan sok apró állat és növény él! — Ügy-e bizony, rákféreg meg eféle? — kérdi az asszonyság. — Na nem éppen rákféreg, hanem nézze, ez a barna meg zöld nyálkás anyag, ami a köveket itt bevonja, mind-mind millió kis állat meg növény. Ez a barnás rész főleg kovamoszatokból áll. De ahol a viz tisztának látszik, ott is nyüzsögnek ezek ... És folyik a szó ajkáról. Mintha a katedrán ülne, mesél lelkes szemekkel. Megmagyarázza, hogy ezek a kutak mind más-más; életterek. Egészen más moszatvilága van az egyik kútnak, mint annak a másiknak, amelyik csak néhány méterrel fekszik odább. De ugyanabban a kis kútban is, amely nem mélyebb, mint fél méter, más élőlény-világ él a viz felszínén és más, óriási módon különböző 30—40 centiméternyi mélységben. S amelyik moszatfaj vígan él a kút egyik falrészén, elpusztulna, ha odább telepítenénk a túlsó oldalra. — Látja, kedves néni, — fejezi be, — ilyen értékes a maguk forrása! Az asszony örömmel bólogat minden szóra — társai csakúgy —, igen tetszik neki az előadás. Valószínű, hogy nem érti, de éppen azért tetszik. — Tudom is én kérem, — szól önérzetessé boldogodva, — azért akarja Pápa város elfoglalni a forrást! 1 — El akarja foglalni? — csodálkozik a barátom. — El bizony, kérem. Az urak, látom nem pápaiak — szól tiroli nadrágomra sandítva —, hát megmondom, hogy van. Nem volt elég a városnak, hogy a forrás javarészét már régen elfoglalta ivóvíznek és fallal is bekerítette, most szükség van több vizre és a forrás nagy részét megint el akarja foglalni. Egészen iaddig, — mutatja az asszony a" vonalat. Mi azt akartuk, hogy csináljanak érte a j almiak vízvezetéket! De a város nem csinálta meg. Most mégis a magáénak hiszi. De mi nem adjuk! Pláne mert a tekintetes úr elmoondta, hogy csoda mely szép a viz belsefe! — Ne is adják, kedvesem, oda! ISKOLA- és AKTATÁSKÁT már most megrendelheti a készítőnél. Átvenni ráér szeptemberben! Futballok, hátizsákok, cserkészövek, retikülök és pénztárcák szenzációs olcsó áron szakképzett böröndös és bőrdíszművesnél Pápán, Kossuth Lajos-utca 22. szám alatt. LOWY BüTORÁRUHÁZ GYŐR GR. TISZA ISTVÁN TÉR 5. IDE MENJEN, HA JÓ BÚTORT AKAR, — De nem is ám, — vág rá az asszonynépség rögtönzött szavalókórusban. Miután »többféle dologról jól elbeszélgettünk^ — hogy Háry János szavaival éljek, — poharunk meg nincsen, egy korty vizet kérünk a korsós menyecskétől. A menyecske fölemeli a frissen merített bögyös korsót, kilöttylent belőle egy keveset a vizbe és felém nyújtja. Lám, eddig mindig azt hittem, hogy azért löttyentenek ki a vizes edényből, mert a viz teteje megmelegszik. De úgylátszik, ennek sokkal mélyebb, szimbolikus jelentősége van. Valami ősi szokás csökevénye lehet: egy neme az áldozatnak, mellyel a földanyának áldoz az ember, a tőle kapott vizáldásért! Elhagyjuk az asszonyok csoportját, megyünk a másik kúthoz. Egy, marháját itatni hajtó gazda ereszkedik le most a forrástó partjára. Nyílt tekintetű, értelmes embernek látszik, beszédbe szállunk hát vele a forrásfoglalás ügyében. Ügy látszik, ez szív-ügye minden tapolcafőinek. Az öreg rögtön kész a felelettel. — Azt mondják kérem a pápaiak, hogy: Pápa oskolaváros meg kultórváros, kereskedőváros, régi város, ilyen város meg olyan város. Én megmondom, micsoda: Pápa rablóváros, Kisajátította a forrásunkat, s egy kis rongyos papírpénzzel akarta a falu szemét kiszúrni. Mi nem fogadtuk el, erre a pápai bíróságon letétbe helyezték. Mi kértünk ezt, kértünk azt, nem kaptuk meg. Most meg azt kérjük, hogy legalább a tapolcaföiek vámot ne fizessenek Pápán. De hát Pápa: város, hatalmasabb is, gazdagabb is, hát elnyomja a szegény paraszt faluját. Az történik, amit ö akar! Tetszik nekem ez az ember^ aki így sikra száll a falujáért, az idegenek előtt. Barátom azonban csak szótlanul mosolyog, ő most megint biológus. Szeretném megkérdezni, nem erre gondol-e: — Hát persze, hogy a hatalmasabb parancsol, s elnyomja a gyengébbet. De hát nézné meg a jóember a mikroszkóp alatt a falujában fakadó Tapolca vizét, majd látná akkor, hogy egyenlőség még a pár köbcentiméteres életterekben, a mikroszkopikus lények társadalmában sincsen. Horváth Elek. HOMLOKOMRA... Homlokomra mély barázdákat von A gondtalan-száguldó idő, Homlokomnak gondbarázdáiból Kisarjad-e a boldog jövendő ? ! Éreztem a háború nyomorát, Éheztem és jártam ruhátalan, A gyermeki édes örömökben Sem volt részem: el nem fáradhattam. Elhagytam az iskola padjait, Hivott a föld: a munka várt reám! Én a nehéz paraszti munkában Nőttem fel, de velem volt az apám! Férfi vagyok, a vézna gyermekből Munkabíró ifjúvá lettem én ! De az apám, a földmíves paraszt, Hogy megrokkant, hogy megőszült szegény. Nem jártam én rózsaligetekben, Nem élveztem a nyár gyümölcseit! Elsuhant az ifjúság mellettem, Meggyorsítva nesztelen lépteit. Itt állok most, tétován merengve, Kizár a nyár; de kaput nyit az ősz, Lassan sivár puszta lesz a mező, Csak a földre vigyázhat a csősz. Homlokomra új barázdát hasít Ekéjével a szívtelen idő! Elmúlt a nyár, mégis azt remélem, Hátra van még a boldog jövendő. Alsógörzsöny. Györffy Sándor.