Pápai Hírlap – XXXI. évfolyam – 1934.

1934-11-03 / 44. szám

T; P. Te

k- Főiskolai kv; >a. i MINDEN SZOMBATON Szerkesztőség : Lige

t- u»« H^ybe

n Előfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefonszámok: Szerkesztőség 171. Kiadóhivatal 131. Laptulajdonos főszerkesztő: ŰR. KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. A győri beszámoló margójára. (my) A keresztyén gazdasági párt egyik kimagasló tagja, Ernszt Sándor, a minap beszámoló beszédet mondott győri választói előtt. A párt tagjai közül számosan jelentek meg a nevezetes beszámolón, amelyen sok tekintetben érdekes beszédek hangzottak el. Maga Ernszt Sándor beszédében a fősúlyt a választójogi kérdésre és a polgári szabadság védelmére vetette. Hogy miként óhajtja megoldani a választójog reformját, arról a beszámoló szónok tüzetesen nem nyilatkozott. Csak egész általánosságban vallotta szükségesnek a választójog kérdésének megoldását. Ez a kormány véleménye is, amiben az egész magyar közvélemény osztozik. Ebben a vonatkozásban tehát nincs nézeteltérés köztünk. Abban is teljesen megegyezünk, amit a szónok kiemelt, hogy a szabadság fontos tényezője a nemzet életének s hogy együttérzésre, igazságra és kiegyenlítésre van szükség. De meg kell jegyeznünk, hogy a mai szomorú válságos időkben az volna az országnak a legkisebb baja, hogy akadnak személyek, akik felpanaszolják, hogy kevésnek tartják a szabadságot ebben az országban. Meg kell óvnunk azt a nagy értéket, amelyet a zavartalan jogrendben és a nyugalmas belső légkörben birunk: ezért van bizonyos korlátok közé szorítva a gyülekezési jog, amely a teljes szabadság mellett a lelkiismeretlen demagógia és a féktelen izgatás forrásául fajulhat el. Az izgatást minden esetre féken kell tartani. De egyébként a jogegyenlőség, avagy az igazságszolgáltatás hiánya ellen senki sem panaszkodhatik. Az elcsatolt területek lakossága boldog lenne, ha csak egytizedrész annyi szabadságban volna része, mint a Csonkaország polgárságának. De a győri beszámoló alkalmából a keresztény gazdasági párt egyik tagja szóbahozta a többi közt a revízió kérdését is. Azt fejtegette, hogy a revízió nem lehet egyes pártok programmja s hogy a revízió kérdését nem lehet belpolitikai célokra felhasználni. Tökéletesen igaza van. A revízió nem lehet pártkérdés és nem lehet pártcél. De nincs is ebben az országban senki, aki a revízióra irányuló törekvést pártpolitikai szempontból nézné. A trianoni szerződés revíziójára irányuló törekvés az egyetemes nemzet közérzéséből fakad. Ez nem egy pártnak, hanem valamennyi magyar politikai pártnak, sőt minden egyes jó magyar embernek legbensőbb programmpontja és követelése. Ebben nincs nézetkülönbség ebben az országban. És Gömbös Gyula miniszterelnök, amidőn a revíziót kitűzte zászlajára és kormányzata programmjának élére állította, ezzel a nemzet legmélyebb vágyódásának, élniakarásának, a jövő reményét és a nemzet történelmi rendeltetésébe vetett rendületlen hitét valójában a nemzet egész lelkét juttatta kifejezésre. A revízió nem pártcél, hanem szent nemzeti cél gyanánt lebeg a Gömbös-kormány és az egész ország szeme előtt. Azt a lappangó vádat tehát, amely Győrött a keresztény gazdasági párt szónokainak beszédéből kicsendült, nem lehet komolyan venni és minden tiszteletünk mellett, amit az illető szónok iránt érzünk, határozottan vissza kell utasítanunk. Elég sok nehézség háramlik a revízió megvalósításának útjába, fölösleges tehát belső politikai ellentéteket is felkavarni ezzel a tüskés nehéz kérdéssel kapcsolatban. Kétségbevonhatatlan tény az, hogy nemcsak egy párt, hanem az egész nemzet osztatlanul felsorakozik a revízió követeélse mögött. Ezt az együttérzést és ezt a nemzeti összhangot kár lenne megzavarni olyan föltevésekkel, amelyeknek semmi néven nevezendő komoly alapjuk nincs. Teremtsünk Pápán képzőművészeti kultúrát! A Pápai Kaszinó jubileumi ünnepségeivel kapcsolatban képkiállítást kiván rendezni a pápai származású és Pápán lakó vagy Pápával vonatkozásban álló művészek részvételével. A kiállítást, melynek megnyitása a díszközgyűlésen, november 11-én lenne, állandó jellegűnek tervezi a Kaszinó. Ez egyrészt összefoglalóan reprezentálná a pápai művészeket, másrészt lehetőséget nyújtana arra, hogy a művészek alkotásait — melyeket közben cserélgetni lehetne — a közönség jobban megismerje és megkedvelje, és állandó vásárt csinálva azok eladását megkönnyítené, miáltal a művészeknek jelentős támogatást nyújtana. A pápai művészek meghívást kaptak a részvételre és az eredmény az lett, hogy mindössze 6—8 képet küldtek be a kiállításra. Furcsának látszik a részvétlenség, de a problémán túlságosan innen maradna az, aki egyszerűen nemtörődömséggel magyarázná a művészek viselkedését. Ennek ugyanis sokkal mélyebb okai vannak. S ez szerintem a következő. A művészek tudják azt, hogy nem remélhetnek komoly művéssi elismerést és anyagi támogatást a közönség részéről. Ezt viszont nemcsak a nehéz gazdasági viszonyok okozzák, mert hiszen ez csak az anyagi támogatás hiányát eredményezné. A főok az, hogy ebben a városban nem fejlődött ki egyetemes képzőművészeti kultúra. De miért nem fejlődött ki? Ebben hibásak maguk a művészek, és hibásak azok az egyesületek, melyeknek feladata a művészetek ápolása, támogatása lenne. A művészek sohasem törekedtek arra, hogy itt művészi kultúrát teremtsenek. Talán sehol a világon nincs olyan széthúzás a művészek között, mint ebben a kis városban. Egyik művész nem törődik a másik sorsával, márpedig így nem lehet eredményes munka. Azonkívül az idősebb nemzedék nem hajlandó még ma sem tudomásul venni a fiatalok törekvéseit. Elfelejtik, hogy minden mostani klasszikus alkotás mestere a maga korában forradalmár volt. A fiatalabb nemzedék lecsepüli az öregebbet, s önteltségében nem tartja művészi hírneve szempontjából fontosnak, hogy ilyen kis városban képeket állítson ki. Különösen az öregekkel. Pedig, ha mind^^•tUJÍÍVV WM : m ésfiél villanyát olcsón és gyorsan szereli in Gyula műszerész és villanyszerelő — Főtér 13. Csillárok 1 pengős részletre. KacISök és -villanyégők itt a legolcsóbban. egyik meg van győződve a maga művészi igazáról és értékéről, márpedig mindegyik meg van, akkor a legnyugodtabb lelkiismerettel mehetnek versenyre. De hát egyik fél sem hajlandó leszállni elefántcsonttornyából, s egyetértést keresni, ennélfogva kollektív munka sem lesz soha. A műélvező közönség bizalmatlan lesz mindegyikkel szemben, művészi izlése pedig nem talál alkalmat a fejlődésre. Rosszul jár tehát, de rosszul jár a festő is, amelyiket nem becsül meg ez a közönség. Ami a közületeket, egyesületeket illeti, őket terheli a mulasztás másik része. Minthogy a kisváros nélkülözi a nagyváros művészi nevelését végző múzeumokat, főiskolákat, rendszeres, nivós tárlatokat, így a képzőművészeti egyesületek lennének hivatva rendszeres kiállítások, ismertető előadások, vitaestek rendezésével, a város műértékeinek ismertetésével, pályadíjak kiírásával, folyóiratok beszerzésével megszervezni a művészi nevelést és megteremteni a kisváros képzőművészeti kultúráját. Nálunk is itt van a Képző- és Iparművészeti Társulat, mely tizenegy évvel ezelőtt igen szép célkitűzésekkel, kitűnő alapszabálylyal és alapos érdeklődéssel alakult meg. S ki tudja ma, létezik-e? Hallja-e valaki mégcsak a nevét is emlegetni? Két év óta nem rendezett kiállítást, s még az évi rendes közgyűléséről is hallgat a krónika. De ha enynyire tétlenségbe merevedett egy egyesület — örvendetes kezdő lépéseket tett legújabban a Városi Közművelődési Egyesület —, amelyiknek a művészi szép ápolása a hivatása, mit várjunk akkor egy magánembertől, aki csak a munka, a robot után menekül a széphez, amikor meg a fáradt idegek már prizmaként törik meg a művészi szép értékét. Csodálkozhatunk-e azon, hogy ez a magárahagyott közönség beugrik a malomkerék-kalapos, törülköző-nyakkendős álművészeknek, akik autókon robogva árasztják el a vidéket a giccsgyár termékeivel. Pórul jár a közönség, mert olcsó, talmiholmit, sokszor meg nagy mesterek közönséges hamisítványait drága pénzért vásárolja meg, de rosszul jönnek ki a művészek is, akik komoly műveikre nem találnak vevőt. Itt torkolnak gondolataim a kiindulási pontba. Ezek azok az okok, amelyek miatt haboznak a művészek, hogy érdemes-e kiállítaniok, pedig minden arra érdemesült művésznek ott a helye ezen a kiállításon! Teremtsük meg hát az egyetemes művészi kultúrát Pápán! Horváth Elek. Hősi halottak és hadirokkantak. A sűrű ünneplés — áldomással összekötve persze — ősi szokása a magyarnak s ez mindenesetre olcsó és könnyű módja az érdemek jutalmazásának. Jó alkalom arra is, hogy egy másik nemzeti rossz természetünk, a szónoklási viszketegség hiúsága kielégüljön. Lehetőség arra, hogy a szerepelni vágyók színpadra léphessenek. Egypár könnycseppet sem sajnálunk ilyenkor, hiszen az sem kerül semmibe. Hősi halottaink hát nem panaszkodhatnak. Emlékszobrok és felírásos kövek is buzdítják az utódokat a dicső példák követésére. Nem sok szó esik azonban az élőkről, a hősi halottak gyámol nélkül itt maradt özvegyeiről, árváiról, hozzátartozóiról, többnyire egy szó sem (én legalább még kapcsolatosan sem hallottam) a hadirokkantakról. Ennek valószínűleg az az oka, mert resteljük magunkat, hogy a társadalom húsz év óta megfeledkezett ezekről a hazafiakról, akik testi épségüket, kenyérkereső erejüket áldozták a véres harcmezőkön a hazáért — mások helyett is, akiket a jószerencse ezen áldozattól mentesített s akik nem szívesen hallanák a