Pápai Hírlap – XXVI. évfolyam – 1929.

1929-12-21 / 51. szám

szony tudatlan, sőt ostoba volt. Te is érezted ezt, láttam. Hiszen egyetlenegyszer sem tapsoltál. De a tömeg naivnak, természetességnek látta az ügyetlenséget. Ejh! Ezt a szerepet egyesegyedül csak ő tudná eljátszani! Ő volna az igazi! Az asszonyka keserűen, bánatosan sóhajtott. Ő! mindig ő! Milyen boldog vagyok, Gábor, hogy ilyen diadalt arattál! De milyen boldog lehet ő, akinek ezt köszönheted! A férfi nem felelt. A gomolygó tömegből lassan, észrevétlenül váltak ki. Keresztültipegtek a széles uton és keskeny, sötét, szűk utcába fordultak. Ott a férfi beszédesebbé lett. — Te persze, sohase fogod ezt megérteni. Mint a tömeg s az a kisasszony sem értette, amit irtam. Ez nagy szomorúság. Az asszony, a feleség mind azt akarja, hogy a férfi rajta kivül senkit se lásson. Pedig ez lehetetlen. A hűség, az otthon, a család, az mind szép. De a világ tele van más, bűnös szépségekkel is. Te, meg ő, ez két külön világ. Te a jóság vagy. Ö meg... ő... Megakadt. Művészlelkével megérezte, hjpgy sértő a szó, ami az eszébe jutott. — Csak mondd ki, — szólt az .asszony szelíden. — Ő meg a szépség. Mi? Vagy annál is több? — Nem tudom. Valami olyan. A vágy. Az ismeretlen. Az új. A tisztaság, az érintetlenség, a titkosság költészete. A művészet tiltott gyönyöre, amit semmiféle szabad gyönyör sem pótolhat. Egyszóval: GyöngyvirágKisasszony. Elfojtott hangja csöndesen reszketett, mint az indulat, amit fékeznek. Mégis kiérzett belőle a lelkesedés forrósága. A láng, mely utat keres, hogy kitörhessen. — Nem értem... — rebegte az asszony. És a szemét lopva megtörülte. Nem értette, de érezte. Hogy ő a kötelesség. A másik pedig — a Szerelem. * Utas Gábor, a diadalmas színdarab ismeretlen szerzője volt a férfi, a feleségével. A szürke kis ember előbb tanító volt Nádkerten. Ott házasodott meg. Elvette a szegény és egyszerű falusi libát, Nagy Boriskát, a kántor leányát. Ahogy ez már szokásos a hegyek között. És aztán csak éltek, a templom és az iskola között, egyforma napok unalmas, hossza során, változatosság nélkül. Gyermekük is született, két fiu, két kis szőke idegen. Utas Gábor maga is gyerekember volt még. Azt hitte, hogy ennek így kell lenni. Csak titokban lázongott a lelkében a poéta vágya, összevissza zsongva, borongós rithmiusokban. El-elkóborolt, álmodozva a tájék nagy perspektíváin, amelyek oly kiáltó ellentétben voltak a körülötte nyüzsgő emberek törpe lelki életével. Az erdőben aztán egyszer összetalálkozott a másikkal. A leánnyal, aki gyöngyvirágot szedett, s aki a szomszéd faluból, Bérkefőről való volt, tanítónő. Vári Flammának hívták, s fiatal volt, szőke, szép és okos. Olyan, mint az az álom, amiről Utas Gábor soha le nem irt verseit mormolgatta a patak partján s a suhogó erdő árnyékában. A gyöngyvirág pedig, amit a leány szedett, illatos volt. A többit aztán május varázsa könnyen elvégezte. És a faluban, persze, megtudtak mindent. Nádkerten is, Bérkefőn is. A falu, amelynek a poétikus életéről annyi színes és gyöngéd legenda forog a városi kávéházak cigarettafüstjében, voltakép született ellensége a poézisnek. A regényt nem türi, de szomjazza a szenzációt. Kérlelhetetlenül kikutat mindent, ami megszabott morális rendje ellen van s fontoskodva addig rágódik, kérődzik rajta, mig csak újat nem kap. Az erdő májusi idillje nagyon prózai fegyelmi üggyel végződött. Elcsapták Utas Gábort is, Vári Flammát is. — Gábor Budapesten feleségestől, a két gyerekével hónapokig nyomorgott, mig a Gyöngyvirág-Kisaszszonyt megírta. Hová lett a múzsája, akiről bájos színpadi költeménye szólt, nem is sejtette, noha szüntelenül rája gondolt, az álmodozó makacs rajongásával, amit a felesége, a hervatag kis kántorleány látott ugyan, de sehogysem tudott megérteni. A szürke asszonyka igazi született feleség volt. Természetesnek találta, hogy férjhez ment, hogy a nádkerti tanítóhoz ment férjhez, mint azt is, hogy gyermekei születtek, akikkel neki kell vesződnie, éppúgy, mint a takarítással, a tyúkkal, meg a kacsával. Meg sem ütközött rajta, hogy az ura szerelmeskedett, hogy a nádkerti tanítólakást el kellett hagyniok. A nyomorúságot, a kóborlást, az éhezést úgy vette, mint otthon a jégesőt, a felhőszakadást, vagy a kanyarót. Minderre nagyot sóhajtott: ilyen az élet! Most, hogy Gábor a nagy diadalhoz jutott, meg sem ütődött. Csak néha fogta el szorongó nyugtalanság, mikor arra a leányra gondolt. Olyasmit érzett, de nagyon homályosan, hogy igazságtalanság történik vele. Hogy erre a férfire, akinek ő az ifjúságát, az egész életét adta, senkinek sincsen joga, egyedül neki. De ezt se nem tudta, se nem merte elmondani. Félt, hogy Gábor kicsúfolja. Pedig szinte fuldokolt a lelke ettől a panasztól. A premiere után való reggel Gábor korán ment el otthonról s csak késő délben jött haza. Levetette a kopott téli kabátját és ezer I koronát tett az asszony elébe. — Fizess ki mindent, — szólt egyked! vüen az asszonyhoz. — Aztán gondoskodjál, I hogy rendben legyünk. Boriska kezébe vette a nagy darab papirospénzt. Még sohasem látott olyat s csak a rajta lévő számról olvasta le, hogy tulajdonképpen mi az. Megsimította és megforgatta. Reszketett is a keze, de az arca kissé mosolygósra derült. Arra gondolt, hogy vége a nyomorúságnak. A gyerekeknek új ruhát vesz. Meg kiflit Máskülönben nem igen izgatta föl a dolog. — Hát te, Gábor? — kérdezte az urától. — Neked is kellene új ruha, kalap, cipő. Talán órát is vehetnénk, lánccal... A férfi ideges türelmetlenséggel szakította félbe. Ne okoskodj! Magadra gondolj, ne én rám. Meg a gyerekekre. Vegyél ruhát, bútort, meg ami kell. Kalapot is vegyél, tudod, olya nagyot. Tollakkal. —Aztán, Gábor... — habozott Boriska, — hátha elfogy! — Micsoda? A pénz? Nevetséges! Fitymálva fordult el s az asszony nem ís mert többé szólni. Ebéd után Gábor sietve ment el otthonról. Boriska később a gyerekekkei sorra járta a boltokat és vásárolt. Félve, óvatosan és nagyon takarékoskodva. Csak estefelé került haza és felöltöztette a gyerekeket. Vacsorát a vendéglőből hozatott, mert már nem volt annyi ideje, hogy főzzön. — Most az egyszer! — gondolta magában. Aztán megterített. Eközben a csengő megszólalt. Boriska sietett ajtót nyitni. Elegáns férfi állott az ajtóban, divatosan borotválva, cilinderben. — Kit tetszik keresni? — kérdezte az asszony. — Ugyan, kérlek!... A férje volt. Meg sem ismerte, úgy megváltozott. Aranyórája is volt, lánccal. De legjobban a cilindere imponált Boriskának. — Igazán olyan vagy, mint egy miniszter. Vagy gróf. Azután már páholyba jártak. Minden este szinház, azután cigánymuzsika a vendéglőben, ahol vacsoráztak. A gyerekek mellé kisasszonyt fogadtak. Szobalányt, szakácsnét. Nagyobb lakásba költöztek, azt újonnan bútorozták. A pénz csakúgy ömlött a házhoz. A boldogság útján sétáltak, játszva és gondtalanul. Gábor már új darabján dolgozott s Boriska néha úgy látta, hogy a nádkerti erdő kalandjának az emléke már csak a színpadon él. A férfi arcán a kedvetlenséget, homlokán a borongást, szótlan hallgatagságát régen megszokta s azt hitte, hogy mindaz a költői képzeíődéssel jár együtt. Egy este öltözködés közben Gábor azt mondja: — Kíváncsi vagyok a mai előadásra. Az új Gyöngyvirág-Kisasszonyra. — Üj? Nem is mondtad eddig. Hogy hívják? — Nem tudom. Valami álnév. Először lép színpadra. De az igazgató azt mondja, hogy ma csodát látunk. Ha csakugyan igaz, akkor tán magam is ... — Kimégysz a színpadra?... — kapott Boriska a szón. — Igen. Talán. Ha csakugyan olyan... Boriska boldog volt. Mindig arra vágyott, hogy ott lássa az urát a fény, a taps, a virág között, ezer meg ezer kíváncsi, lelkes és hódoló szem tüzében. A dicsőségben. Arra gondolt, hogy hátha éppen akkor valaki Nádkertről is ott lesz a színházban. A jegyző, vagy a tiszttartó. Azok gyakran járnak Budapestre az urasághoz, meg a miniszterekhez. De Gábort sohase lehetett rávenni. A primadonna játékával nem tudott kibékülni. Idegen volt előtte. — Olyan, — szokta mondogatni, — mintha mást játszana, nem azt, amit én kigondoltam. sj^j IJP A szinház zsúfolásig megtelt. Ünneplő csendben figyelték a darab minden jelenetét, de feszült várakozással lesték a pillanatot, mikor az új Gyöngyvirág-Kisasszony a színpadra lép. Gyönyörűen megkonstruált jelenet ez. A poéta nagy, terebélyes tölgyfa alól nézi az álombeli víziót, aki csodás gyöngyvirág kosztümjében halkan dalolja el szerelmes meséjét. A színpadon patak csörgedez és virágillat árad szét, a nézők szivében az erdő varázsa reszket. És az ismeretlen, az új primadonna ott terem. Észre sem veszik, honnan, hogyan, csak meglátják, hogy ott áll, a gyöngyvirágos pázsiton, tetőtől talpig maga is gyöngyvirágban, mely selyemhaja gazdag koronájától, végig Lehelletszerüen gyöngéd alakján, körülkoszoruzza. És dalol... szerelmes hódolatot május dicsőséges varázsának, a gyöngyvirágnak. A hangja, a dala olyan lágy, mint a furulyaszó, mégis tele van lázas epedéssel, a leánysziv fehéren lángoló, forró tüzével. Mint az orkán, tör ki a tombolás és a taps, a megbűvölt sokaság lelkesedése. Boriska is tapsol. Az arca kipirul s a szeme, naiv szürke szeme csillog az elragadtatástól. Ah, ez a Gyöngyvirág-Kisasszony csakugyan más, mint a másik volt! Az urára néz, Utas Gáborra. Ott ül, a páholy szögletében s a szemével, a lelkével a színpadhoz tapad, mintha valami hihetetlen tüneményt látna. — Ő... ő az! — susogja. — Ő az!... Az igazi. Flamma... Boriska elsápad. Egyszerre megtud mindent. Hogy ez az a leány, ott, a színpadon, aki a Gyöngyvirág-Kisasszony bűvös szerepét már egyszer igazán, a valóságban át is élte. Nem a színpad, hanem a messze Nádkert gyöngyvirág erdejét látja maga előtt, sötéten, mintha a virágok feketébe öltöztek volna... Szegény szivére mintha súlyos vaspöröly zuhant volna, aminek az ütése elfullasztja. Zokogni szeretne. Átölelni az urát, a diadalmas költőt és elvinni innen, a dicsőség és szépség kápr^zatából, mellyel az ő szürke ifjúsága nem versenyezhet, vissza, a nyomor homályába, a nádkerti megtépett fészekbe, ahol csak az övé legyen, senki másé..'. Ahol a férfi ne láthasson mást, csak őt. S a kis kezét gépiesen, anélkül, hogy tudná, mit csinál, összeveri. Tapsol, csak tapsol ő is, zokogó, fuldokló szívvel a szépséges Gyöngyvirág-Kisasszonynak. Az igazinak. S P 0 R T. Győrsziget—PFC 2:2 (2:2) (1: 1). Magyar kupa-mérkőzés. Biró: Parányi. A mérkőzés egyenrangú ellenfelek mindvégig heves és változatos küzdelmét mutatta, mely az erőviszonyoknak megfelelően döntetlen eredménynyel zárult. A mérkőzés a györszigeti csapat heves támadásaival indul, de a PFC-védelem a helyén van. Majd a PFC is feljön és Bolla éles lövéséből megszerzi a vezetést. A gólra a győri csapat heves támadással válaszol és rövidesen kiegyenlít. A második félidőt a PFC támadásai vezetik be, majd a győri csapat vezet támadást és szabadrúgásból a center megszerzi a vezetést, de a PFC Bolla lövéséből kiegyenlít. Ezután mindkét csapat hevesen küzd a győztes gólért, de a csatároknak nincs szerencséje a jól működő védelmekkel szemben. Minthogy a rendes játékidő eredménye döntetlen lett, a biró 2X15 perccel meghosszabbítja a játékot, azonban már az előző heves iram kifárasztotta mindkét csapat játékosait és a játék rendszertelenül csapkodóvá válik. Majd a biró, minthogy az eredmény még mindig döntetlenül állt, még 2X10 perccel meghosszabbítja a játékot, melyből azonban csak az első 10 percet játszották le. Ám eredményt ez sem hozott és így a mérkőzés megismétlésére fog sor kerülni. A PFC legjobbjai Bolla és Szalmásy voltak, azonban a többiek is lelkesen játszottak. A győri csapat legjobbjai a balszélső, a center és a centerhalf voltak. Parányi mindvégig jól bíráskodott. Vasárnap délután fél 2 órakor a Kinizsi a Zalaegerszegi MOVE csapatával játszik megismétett bajnoki mérkőzést. Előmérkőzés 12 órakor PFC komb. és Kinizsi kombinált.