Pápai Hírlap – XXVI. évfolyam – 1929.

1929-08-31 / 35. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-uíca 6. szám. Laptulajdonos főszerkesztő: Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Előfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefon 131. szám Dr. KÖRÖS ENDRE. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadat könyv- és papirkereskedésében. Munkát a munkásoknak! — A városi hatóság figyelmébe! — Holnaptól kezdve már »ber«-regni kezdenek a hónapok. — Itt van a küszöbön szeptember, az ősz előhírnöke, s a gyorsan pergő napok során követni fogja a tél futárja. A fák lombjai sárgulni kezdenek s hullatgatják alá fonnyadt leveleiket, mintegy azt mondván, ember készülj, jön a tél. Közeleg a tél, minden nyomorával, nélkülözésével. Vájjon kellőleg felkészülten fogadjuk-e? Ott van-e pincénkben, kamaránkban a tél fontos kelléke, a barátságos meleget nyújtó tűzifa, a szén (akár magyar legyen az, akár porosz); rendben van-e a ruhánk, amely megvédje testünket a tél hidege ellen; fel van-e szerelve az éléskamránk a legszükségesebb élelmiszerekkel, amelyeket a tavasz langyos esője s a nyár melege és a szorgalmas emberi kezek munkája termesztett számunkra? Bizonyára sok helyen meg van; bizonyára sok helyen gondoskodtak, mert gondoskodhattak mindezekről az elemi dolgokról, amelyekre az emberi élet fenntartása, az egészség megvédése céljából minden családnak szüksége van. Ám csak a szerencsésebbek, a rendezett viszonyok között élők, a biztos jövödelemmel rendelkezők tehetik meg, hogy előre gondoskodhassanak a család téli szükségleteiről; sok, nagyon sok helyen ott gubaszt a bizonytalanság, ott ül a nincstelenség réme, amely béklyókat rak az akarat megvalósítására, a jóelőre gondoskodás lehetőségeire. íme még hónapok volnának hátra, ameddig a tél beköszönte előtt a dolgozni akarók dolgozhatnának, s már is felüti ijesztő fejét a munkanélküliség, kajánul oda vigyorog az emberek szemébe, no most mit fogtok csinálni; látjátok, én vagyok az, aki eltörölöm életörömeiteket, nyakatokba akasztom a gond búval-bajjal bélelt tarisznyáját, amely lehúz a földre benneteket. Az építőipar, minden más iparnak táp- | lálója, teljesen pang, az építkezés — ami kevés volt — mindenütt befejezést nyert; akárhány építési vállalkozó az »állásfákat« s egyéb objektumokat már téli fedél alá helyezte, az idén már nem lesz reájuk szükség. Munkáskezek százai vannak tétlenségre kárhoztatva, semmittevéssel kell töíteniök a napokat, amelyeknek rendeltetésük volna, hogy kenyeret hozzanak az asztalokra. Ha ez így áll, aminthogy — sajnos — így áll, akkor jogos aggodalommal tehetjük fel a kérdést, hogy mi sors vár a télen a családokra, ha már most kénytelenek próbát tartani a nélkülözésekből, a nyomorból? A felelettől, amit erre a kérdésre kaphatnék, szinte megdöbbenek. Mivel azonban a munkanélküliség s ennek velejárója a nyomor, nemcsak az annak terheit hordozni kénytelenek magánügye, hanem fontos közügy, foglalkozni kell ezzel a nehéz kérdéssel, s amennyire tőlünk telik, el kell hessegetni városunktól a munkanélküliség rémét. Városunk polgármestere az augusztus hó 5-én tartott városi közgyűlésen bejelentette, hogy a víztorony építésére és a vízvezetéki csőhálózat kibővítésére felveendő kölcsön ügye jó mederben van; ezenkívül sokat beszéltünk már a Tókert rendezéséről, utakkal, vízlevezető árkokkal stb. ellátásáról, amiből mindeddig nem valósult meg semmi. Meg kell találni, még pedig sürgősen, a módját annak, hogy ezek a munkálatok foganatba vétessenek s a munkások százainak kenyérkereső alkalmat szolgáltassanak.Beszélhetnénk arról is, hogy külvárosi utaink — kocsi- és gyalogutaink — botrányos állapotban vannak, amelyek szintén várják a munkás kezeket, illetőleg a város gondoskodását, hogy rendbehozza őket. Munkaalkalmakat biztosítana a szabad lakásforgalom is, amikor a régi, rozoga házak helyén újak épülnének és egész sereg javítási és átalakítási munka nyújtana kereseti alkalmat jobb sorsra érdemes építőmunkásainknak és a hozzájuk tartozó segédmunkásoknak. Szóval, munkaalkalom volna, csak meg kell azt nyitni, az anyagi erőforrásokat hozzá előteremteni. Ennél hasznosabb befektetést alig eszközölhetne a város. Először közelebb hozná vele városunkat a »modern város« fogalmához, másodszor kereseti lehetőségekhez juttatná munkásainkat, s tudjuk azt, hogy tőlük viszont a pénz szétszivárogna az ipari és kereskedelmi életbe, amelyek szintén vágyakoznak egy kis gazdasági fellendülés után, és sokirányban elviselhetőbbé válnának a tél nyomorúságai, amelyek már most előre vetik árnyékukat. Várjuk a hivatalos város megmozdulását. Nánik Pál. BOCSÁNAT. Bocsássátok meg bús hallgatásom : a kinok tüskéit én csak névtelenül, hallgatagon vágom. Énnekem a dal nem ezüstverés s kényelmes hintózás . . . csak erőbányászás, csak sziklatördelés. Verejtékemnek gyermeke a dal s nem táplálhatom őt palotás-izekkel, csak gyürkés karajjal. Tán vannak nálam hangosabb mások: fényesség-csokrozók . . . az én dalaimban azt ne kutassátok. Kérdezzétek, mindent megmagyaráz: küzdelmes hajnalon, a letarolt rnezőn egy szál búzakalász. Kapcsándy Sándor. Kilenc nap Londonban. Augusztus 12-én kigyúlt az utolsó tábortűz az Arowe-park hatalmas főterén. Eddig minden este, minden altábor külön tábortűznél gyülekezett, most egy hatalmas máglya köré sorakoztak fel öt világrész cserkészei. Itt fogadtak egymásnak meleg kézszorítással őszinte szereteten épülő cserkésztestvériséget, itt ígérték meg egymásnak, hogy mindig a szeretet meleg mosolyával és segítő ölelésével fognak egymáshoz közeledni. Lassan zsarátnokká olvadtak a hatalmas lángnyelvek, a csapatok egymás után táboraikba vonultak, s ötvenezer cserkész két heti megfeszített, erős munka után, a kötelességteljesítés felemelő érzésével tért nyugovóra. Ezzel a nappal lezárult a jamboree, hol az Arowe-park pázsitján és esőtől felázott, sártengerré változott terein megmutatta a magyar tábor azokat az erőket és értékeket, mellyekkel tiszteletet és elismerést szereztünk a két hét leforgása alatt az egész világ ifjúsága előtt. Augusztus 13-ikával angliai tartózkodásunk második szakasza kezdődött, amely egészen más feladatok elé állított bennünket. Amint a két hétig tartó erős munkában megszeretett táborhelyünktől bucsut vettünk, amely felett elcsendesedtek már a kesergő kuruc dalok, s a bizakodó reménynek szívből fakadó nótái, mindenki érezte, hogy egy nagy úr vendégeiként kell Európa legnagyobb metropolisában megjelennünk. Ha az erdőszegélyezte birkenheadi gyepen megmutattuk, hogy a természet minden ellenkezésével szemben is, eső, hideg, feneketlen sár közepette, vékony sátrakban lakva, mindig nótás kedvvel tudtuk munkánkat végezni, s mindig ugyanazzal a meg nem alkuvó erős akarattal tudtuk a huj, huj, hajrát kiáltani, most Londonban be kell igazolnunk, hogy ezer éves művelődésünk nekünk is megadta a nyugati népeknél szerencsésebb körülmények között talán előbb kifejlődött azon erőket, melyeknek birtokában a kultúra rohanó forgatagában, s a társadalmi életet szabályozó szigorú etikett követelményeivel szemben is biztosan meg tudjuk állni helyünket. Londonba érkezve az első pillanattól kezdve még jobban éreztük ezt a ránk váró kettős feladatot. S hogy ennek teljes mértékben megfeleltünk, bizonyítják a legilletékesebb ajakról elhangzott elismerő szavak, melyek szerint a birkenheadi jamboreeról 850 magyar gentleman vonult be Londonba. De kinek lelke s szive ne telt volna meg mindazon érzéssel, melyből a nemes ember, a talpig úr tettei fakadnak, mikor nagy jóitevőnknek a magyar ifjúság legnagyobb barátjának, lord Rothermerenek részéről minden vendégszeretetet felülmúló oly fejedelmi gondviselésben és megtiszteltetésben részesültünk, amilyet magyar ifjak még soha senki részéről nem élvezhettek. Szállásunk Eltham-ben az Avery Hill Training College tanítónőképző-intézetben volt. Hogy fogalmat alkothassunk magunknak egy angol iskoláról, hadd mondjam el, hogy egy száz holdas gyönyörű angol parkban van ez az iskola, négy külön álló hatalmas internátusi épülettel, külön épület tantermekkel és laboratóriumokkal, egy távolabb emelkedő hatalmas palotával, melyben a márvánnyal burkolt díszterem s faburkolatu gyönyörű ebédlő, társalgó, konyha stb. található, mellette remek télikert hatalmas pálmaházzal, s azután még egy saját villanyáramszolgáltató-telep. A magyar zászlókkal díszített hatalmas hall előtt sorakozott fel minden reggel az a harminc óriási autó, melyeken London, vagy a vidéki városok megtekintésére indultunk. A magyar zászlófonatokkal ékes hosszú autósor az első napon felénk fordította a járókelők figyelmét, a második naptól kezdve már ismerősökként üdvözöltek bennünket mindenütt s amerre elrobogtunk, utcáról, ablakokból kalapokat, kendőket, sőt zászlókat lengettek felénk. A hazai lapok eléggé leírták Londonban s több vidéki városban tett látogatásainkat. Bár sok mindennel ki tudnám egészíteni e híradásokat, ez alkalommal csak azt az egyet szeretném különösen hangsúlyozni, hogy bárhol jelentünk meg, mindenütt a tiszteletadásnak legteljesebb formájával találkoztunk. London lordmajorja s a meglátogatott városok polgármesterei talárban hivatalos jelvényeikkel fogadták a magyar cserkészeket, a lakosság részéről pedig a szeretetnek, megbecsülésnek olyan melege áradt felénk, amilyet mi itthon, hol a közönség egyáltalában nem tud érzelmileg belekapcsolódni hasonló eseményekbe, soha nem tapasztaltunk. A megtisztelésnek és rokonszenvnek ilyen nagyfokú megnyilvánulásából örömmel állapítottuk meg, hogy a hatalmas angol nemzet nemcsak észrevette egy halálra itélt maroknyi népnek a cserkészet magasba iveíő útján felfelé tartó fiait, de megadta nekünk és velünk együtt nemzetünknek azt a tiszteletet, melyet csak egyenrangú, egyenlő erkölcsi értékeket képviselő idegeneknek szoktunk megadni. Valóban, megérkezésünk második napjától kezdve nem is tekintettek bennünket sehol idegeneknek, hanem