Pápai Hírlap – XXIV. évfolyam – 1927.

1927-01-29 / 5. szám

r MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. szám. Laptulajdonos főszerkesztő: » Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Előfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. DR. KÖRÖS ENDRE. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar Telefon 131. szám DR. KÖRÖS ENDRE. könyv- és papirkereskedésében. A nagy gondolatok közül, melyek­kel tele voltak Bethlen István grófnak héten tartott, mondhatni programmot adó beszédei, megragadta figyelmünket kü­lönösen egy, melynek fontosságát az is jelezte, hogy reá másodszor is vissza­tért. Annak szükségét hangsúlyozta az ország vezére — mert méltóbban kit ne­vezhetnénk e néven? — hogy azoknak az eredményeknek, melyeket az utolsó évek alatt sikerűit elérnünk, nem szabad bennünket elbizakodottakká tenni. „Az új Magyarországnak alapjai le vannak rakva s ha nagy hibákat nem követünk el, ha meg nem botlunk a saját erőnkben, akkor ezt a nemzetet meg lehet men­teni és előbbre lehet vinni azokon az utakon, amelyeken őseink ezer éven át vezették." Mikor aztán később óva intett attól, hogy ne várjon senki rögtönzést és meglepetést, óvott a „huszárvágásoktól", de kitűzte irányát a lépésről-lépésre való haladásnak, akkor tulajdonképen csak előbbi gondolatának mecjiét szélesítette ki és mélyítette el. Bár tagadhatatlanul mindenki látja azt a férfias önérzettől duzzadó egyéniséget minden tettében és minden szavában, itt, ezen a helyen az erdélyi nagy diplomaták, a Telekiek és Bethlenek vérszerinti utód­ját bámuljuk meg, aki a mérsékletet, a körültekintést a legnagyobb politikai erénynek tartja és nem hajlandó semmit kockáztatni egyetlen könnyelmű, elha­markodott lépéssel. A szociális megerő­södést kell először munkálnunk, építeni kitartóan végig az egész vonalon, köz­ben nézni hivő, bizó lélekkel: hasad-e már a mi hajnalunk és ha látjuk a pir­kadást, aminthogy már mintha valóban megadatnék azt látnunk, akkor sem esz­telenül nekivágtatni a célnak, hanem majd teljes világosságban okosan, válo­gatni az eszközökben s a legjobbakat kiválasztani, hogy önmagunkhoz, saját multunkhoz és jelentőségünkhöz méltók­nak bizonyuljunk. Ha megért ie bölcs intelmeket a nemzet, akkor ma már való­ban bizva remélhet. i KIS EENO •fi&jssa í Ismét a mulandóság szele csapta meg arcunkat, ismét bucsuznunk kell olyan vaíaki­kitöl, akit mindnyájan szerettünk és becsültünk, aki nélkül szinte el se tudjuk képzelni e vá­rost, melynek szülötte, hűséges gyermeke, el­évülhetetlen érdemű historikusa volt. Kis Ernőt gyászoljuk. Gyászoljuk benne a tanárt, ki nemzedékek egész sorát nevelte fel a magyar értelmiség számára, az irót, ki fáradhatlan buzgalommal kutatta és dolgozta fel Pápa város múltjának adatait, gyászoljuk e lap lelkes munkatársát, a közélet szerény, de becsületes munkását és gyászoljuk mindenek felett az embert, aki igaz ember volt, mert jó volt, mert mindenkinek csak javát akarta, senki­nek sem vétett, megtestesítvén személyében a régi módi kálvinista professzor ideálját. Kis Ernő 1856 március 23 án született Pápán. Szülei Kis Gábor vallástanár és Oswáld Krisztina voltak. A híres Válly Ferenc keresz­telte meg, ki egyúttal keresztapja is volt. Édes­apja akkor itt vallástanár és helyettes lelkész volt. Minthogy aztán Tatára, Losoncra került el lelkésznek, hogy végül mint a pápai gyüle­kezet rendes papja működjék évtizedeken át, Kis Ernő középiskoláit nem Pápán, hanem az alsó négy osztályt Tatán, a felsőket pedig Po­zsonyban végezte. Itt is tett érettségit 1874-ben, mely után a budapesti egyetem filozofiai fakul­tására iratkozott be történelem-földrajz szakra. A nagy historikusok közül, kik akkor az egye­temen tanítottak, főkép Salamon Ferenc gyako­rolt reá erős hatást. Egyetemi évei alatt a Bibó és Szász-családoknál nevelőként is működött. Gyakorló-tanar a mintagimnáziumban volt s itteni éve végeztével 1880-ban kapott közép­iskolai tanári oklevelet. Miután még egy évig a szomszéd Kéttornyulakon a Koller-családnál nevelősködött, 1882-ben választották meg a pápai református főgimnázium tanárának. 35 éven át működött a kollégiumban, tanította s nevelte az ifjúságot. Szaktárgyai a történet és földrajz voltak, melyek terén növendékei buzgó működése következtében mindig nagyon szép eredményi értek eí. Tutiéi réti előadásait bizo­nyos humorral szerette átszőni, amint a szelle­mességnek az életben is kedvelője és gyakor­lója volt, 1893-ban Szilágyi József betegeske­désekor helyettes-igazgató, majd annak elhunyta után megválasztott igazgató lett és ezt a sok munkát és gondot adó tisztét majdnem 8 éven át éppen a nagy kollégiumi építkezések idején kifogástalanul látta el. Mikor 1895-ben az új hatalmas kollégiumi palotát felavatták, a kollé­gium historikusa állott a főgimnázium élén. Mert tanári működése mellett hangya­szorgalommal gyűjtötte az adatokat két nagy munkájához, melyekkel nevét mindenkorra meg­örökítette. Egyik a pápai főiskola története, mely 1896-ban látott napvilágot, másik pedig Pápa város története, melyet a millenium alkal­mából kiadott városi monográfia keretében bocsátott közre, de amely csak 1905-ben jelent meg. Mindkettő érdemes ópusz, méltó ered­ménye egy élet fáradságának. Későbbi kuta­tók bizonyára lényegesen gazdagítani, egyes részeiben talán módosítani is fogják anyagát, de az alapvetés dicsősége mindenkorra meg­marad az ő számára. Kisebb értekezései rész­ben a kollégium Értesítőiben, részben még Fenyvessy idején a Pápai Lapokban, immár vagy negyedszázad óta e hirlap hasábjain láttak napvilágot, a városi képviselőtestületnek év­tizedeken át tagja volt és hosszabb ideig elnöke az iparos és keresk. tanonciskolái bizott­ságnak. Mikor teljes szolgálata kitelt, 1917­ben nyugalomba vonult s azóta szerető hitvese körében csendes visszavonultságban élt. De azért folyton olvasott, kutatott és irt. Pár év előtt e lapban havonként megjelenő históriai naptárt állított össze városunk nevezetes ese­ményeiről. Egy nappal halála előtt még köny­veket kért ki a kollégiumi könyvtárból. Leg­kedvesebb barátja, Révész Kálmán, szintén volt pápai professzor, ma a tiszáninneni ref. egyház­kerület püspöke, nagy historikus felkérésére akart kiszedni egyes adatokat. Ezt a munkát el is végezte. Majd új könyveket kért egy most készülő értekezéséhez. Ezt azonban már nem Írhatta meg. Pénteken délután gyöngébben érezte magát a szokottnál és ágyba dölt. Másnap, jan. 22-én d. e. minden szenvedés nélkül elszende­rülvén, eltávozott azok körébe, akiknek életét és munkásságát jövendő nemzedékek okulására megírta. Kis Ernő halála kiterjedt és előkelő rokon­ságot borított gyászba. Siratják neje sz. Szerencsi Szügyi Erzsébeten kivül fia, Kis Béla, urkuti bányamérnök, leányai: Jolán, Ruzsás Lajos siklósi ref. lelkész és Margit, Vitéz Durkó Antal békési főgimn. tanár neje, testvérei: Szánthóné Kis Mária, Kis Tivadar, a helybeli társadalom köztiszíelt tagja és Rummerné Kis Lujza, vala­mint még számosan. Temetése f. hó 24-én délután folyt le. Az erős hóesés ellenére nagy résztvevő közönség gyűlt össze az Anna-téri gyászháznál. A gyász­szertartás előtt a ravatalnál a tanári kar nevé­ben Faragó János főigazgató búcsúzott a sze­retett kartárstól. A gyászszertartást Kis József esperes végezte megkapó hangú, hűséges jellemzésével az elhunytnak. A főgimnázium felső osztályainak növendékeivel kezdődő hosszú gyászmenet kisérte ki a főiskolai kántus gyász­dalai mellett Kis Ernőt az alsóvárosi temetőbe. Itt dr. Vass Vince theol. tanár végezte a gyász­szertartást, egyszersmind a volt tanítványok és a főiskola nevében is megható végbucsut mondván neki. A családi kriptában, ifjú kora virágában elhunyt, forrón szeretett Laci fia mellé helyezték végpihenőre Pápa város histo­rikusát, a derék tanárt, nekünk igaz jó bará­tunkat. Legyen pihenése csendes és áldassék emlékezete! KET TERS. HAJNAL. Az éjszakának bús, sötétlő fátyla — Mint vén selyem-rongy — foszladozni kezd. A gyöngyharmatdús, szürkéskék homályba Az útfélen feltűnik egy kereszt. Amott bokor. Rajt hangos csattogással Dalolgat egy korán ébredt madár, A réten — elhaló kolompolással, Mint egy nagy árnyék — megmozdul a nyáj. Virrad. A hajnalcsillag is már elbújt, — Mint naptól félő, lumpoló legény — 5 egy láthatatlan kéz csodás tüzet gyújt A láthatár sugárzó oeremén. Én künn: a harmatos mezőbe járok S az ajkam suttogó imába kap, Mikor, — mint egy nagy óriás zsarátnok — Szent ragyogással feltűnik a nap. ALKONY. Oly langyos a napnak a röpke sugára A vágyteli, misztikus alkony előtt, Beröppen a vígszavú kerti szobába, Bejárja a halkszavú, bús temetőt. Ráhullik a csókja a zsenge virágra, A szegfűre csalja a tarka lepét, Ölelve simúl a dalos csalogányra, Aranyba borítja a fák levelét. Ráillan a fénye a játszi patakra És pajkosan űzi a kis halakat — És fürdik a légbe s a tiszta habokba, — Majd eltűnik égszínű bércek alatt. A fellegek égi bíborba borúinak, A zsenge virágról a méh hazaszáll, A végsugarak mosolyogva búcsúznak, Egy csillag az égen, — és szürke a táj.. . Horváth Lajos. * Mutatvány a szerzőnek legutóbb megjelent „Muzsikaszó" clmü verseskötetéből.

Next

/
Oldalképek
Tartalom