Pápai Hírlap – XXIV. évfolyam – 1927.

1927-06-04 / 23. szám

Csipkék, szalagok és rövidáruk kaphatók Raidl Ferencnél Pápa, Kossuth Lajos-utca 6. Legnagyobb választékban női és férfi fehérnemük, harisnyák, keztyük, ernyők, botok, sapkák, nyakkendők, ridikülök és bőröndök, stb. Délután 4 órakor az elemi iskola e célra átalakított hatalmas nagytermében díszközgyűlés volt, melyre egymásután vonultak fel a meghívott előkelőségek, hivatalok, egyházak, tanintézetek, jótékonysági egyesületek és intézmények kiküldöttei, a hitközség elöljárósága, a katonai parancsnokság képviselője és a hitközségi tagok impozáns sokasága. Breuer Lázár hitközségi elnök a Nemzeti Hiszekegy imájával nyitotta meg a díszközgyűlést, üdvözölte a megjelenteket és szép szavakban adott kifejezést a hitközség nagy örömének, midőn annyi próbálgatás, súlyos harcok és küzdelmek után sikerült a főrabbi-széket méltó férfiúval betölteni. Indítványára küldöttség ment a főrabbiért, kit a terembe érve az ifj. énekkar szép egyházi dallal fogadott. Marton I. L. titkár a hitközségi tisztviselők üdvözletét tolmácsolta, Krausz József H. iskolaszéki elnök azon feladatokra mutatott rá, amelyek az új főrabbira ( az iskolaügy felvirágoztatása terén várni fognak. Dr. Kende Ádám a hitközség képviselőtestületének lobogóját hajtotta meg az új főrabbi előtt, kinek működésével új korszak nyilik meg a pápai zsidó hitközség életében. Az egyházak üdvözlése során Németh József róm. kath. plébános felszólalásában a felekezeti békét hangoztatta, a ref. egyház nevében Csizmadia Lajos theol. tanár héber áldásmondással végezte beszédét, az egyházi ornátusban megjelenő Mesterházy László lelkész pedig az evangélikus egyház üdvözletét tolmácsolta. A város közönsége nevében dr. Tenzlinger József polgármester beszélt s ugyanő felolvasta dr. Paupera Ferenc országgyűlési képviselőnk üdvözlő iratát Niszler Teodoz a bencés-rend, dr. Tóth Lajos a ref. főiskola, Szarka Lajos az áll. tanítóképző, dr. Kőrös Endre a ref. nőnevelő üdvözleteit tolmácsolták. Mindezen szives hangú üdvözlő szónoklatok mélyenjáró gondolatokat tartalmaztak s általános hatást értek el. A tolcsvai hitközség nevében Goldstein Benő az elhagyott nyáj búcsúszavait hozta, a győri orth. és soproni orth. hitközségek szónokai pedig a testvéregyházak nevében tartottak köszöntő beszédeket. Sulyok József az ipartestület, Böhm Samu Éjféli csengetések. Irta: Kőrös Andor. Akkoriban éjszakáimon ideglázban fetrengtem s félig nyilt, félig csukott öntudattal vettem tudomást a valóság és az álom dolgairól, amiket elég gyakran, ha rosszul megy sorom, hajlandó vagyok még ma is elkeverni, egymástól megkülönböztethetetlen titoknak minősíteni. Ezidőre esett Orosz Gábor félkezü barátom borzasztó csalódása: feiesége megszökött tőle s olyan férfival adta össze magát, aki mind a két kezével tudott ölelni. Rettenetesen lesújtotta szegény Gábort a csúnya eset, melyet két súlyosbító körülmény tetézett: barátom a harctéren lett nyomorék s a cudar perszóna, akit a fiú szeretett s ép karokkal vett el, mikor megszökött, emlékül férje értékes műkarját is magával vitte, nyilván, mivel egyéb értéket nem tudott lopni a szerencsétlentől. „Egye fene ! — vigasztaltam szegény összetört embert. — Ne gondolj rá, Gabi. Elment, hát elment. Menjen Isten hírével meg a sajátjával; elég hírhedtté teszi ez utóbbi." Ezzel búcsúztam tőle s hazamentem. Nehéz, tikkasztó nyáréjszaka volt. Mikor a sötét udvaron áthaladtam, éreztem a levegő fülledt kezének tolakodó, vastag simítását. Végigmentem azon a szűk, félreeső folyosón, hová a főbérlő vénasszony földszinti lakásának ajtaja nyilt; süket volt a mámi, mint az ágyú s különös természetű; a házban többen megesküdtek rá, hogy boszorkány. Míg futólag rágondoltam, szegény Orosz Gábor járt fejemben, kinek karját közvetlen közelemben szakította ki tőből egy granátaz izr.* iparosok egylete, Wittmann Ignác a Lloyd-társulat, Kardos Henrik az izr. ápolda, Balog Jenő a Wahrman Mór egylet üdvözletét tolmácsolták. Frischmann Béla az Ec Chajim talmudiskola nevében héber üdvözlő beszédet tartott. Az izr. polgári fiúiskola részéről Blau Henrik igazgató köszöntötte az új lelkipásztort, mig az elemi iskola nevében Buchsbaum Lipót igazgató beszélt. A beszédek elhangzása után dr. Kende Ádám indítványára üdvözlő sürgönyöket küldöttek a miniszterelnöknek, a kultuszminiszternek, dr. Antal Oéza dunántúli ref. püspöknek, dr. Körmendy-Ékes Lajos főispánnak, dr. Horváth Lajos alispánnak, dr. Paupera Ferenc képviselőnek, az Orth. központi irodának, hogy a beiktató ünnep alkalmából a hitközségnek küldött távirati vagy levélbeli üdvözléseiket megköszönjék. Gottlieb Sámuel az elhangzott üdvözlésektől mélyen meghatva mondott köszönetet a gyönyörű ünnepeltetésért és tett fogadalmat, hogy mindenkor hü őre lesz a vallásosságnak, hazafiságnak és a felekezeti békének. A Szózat eléneklése után véget ért a díszközgyűlés, mely felejthetetlen esemény lesz a pápai zsidó hitközség életében. Este 400 személyes bankett fejezte be az ünnepnapot, melyen számos felköszöntő hangzott el. i:} Láng Károly. Hősök emlékünnepe. — 1927' május 29. — Lágyan permetező áldott májusi esőben ezrek és ezrek gyülekeztek vasárnap dé

rután az alsóvárosi temetőben, ahol a „dúló csaták" fáradalmai és szenvedései után pihenni tértek a hősök, akiket a világháború fergetege közénk sodort. A hazafias kegyelet oltárán áldozni eljöttek a hivatalos váVos, a katonaság, a leventék, a cserkészek, a középiskolák, a tanítóképezde, a földmíves-tskola tanárikara és növendékei és olyan rengeteg közönség, amilyent együtt még alig látott a halottak csendes birodalma. A temelőt me&üi'& áhítatos ícsendet a műsor első pontjaként a tüzoltó-zenékar-intonálta Himnusz akkordjai törik meg; a katonaság tiszteleg, a fejekről egyszerre lekerülnek a kalapok; imádságos érzés szállja meg a lelkeket, amit még magasabbra ,emel a főiskolai énekkar bánatosan feltörő gyászéneke. Most az ünnepély szónoka: dr. Sulyok Dezső áll a dobogóra. Nagyon szépen beszél. Élénk színekkel ecseteli a sok fájdalma:, bánatot, gyászt, amit a világháború a családok körében okozott; májd rátér annak a kérdésszilánk az olasz harctéren, a háború utolsó évében. Közben azonban, mint mindig, halott apám is eszembe ötlött és szívem roppant súllyal húzott a föld felé. A terhes nyár is rámfeküdt, hassebemböl kifolyólag féligmeddig magam is rokkantnak számítottam, rokkantabbnak, mint a világ, mely, örökegy nótát fújva, tűri, hogy testén milliók öldököljék egymást, Krisztus nevében. Kábullan ténferegtem az ajtóig s önkéntelenül becsöngettem. Reflexmozdulat nálam a csengetés. Sivító élesen zirrent az előszobában a villanyáramba kapcsolt nikkelcsöngő Í> hangja mellé könnyű fény villant. Határozottan emlékezem a fényre. Bosszankodtam, hogy már megint csöngetek, mint minden este, pedig kulcsom van; a vénasszony különben is alszik ilyenkor s mi több, süket, úgy sem hallaná a csengő zaját. Lassan, szinte lomhán előszedtem rozsdás kulcsomat s miután előbb szokott rusnya mozdulataimmal kinyitottam a zárat, beléptem a dohos, terhes levegőjű előszobába. Gondosan bezártam az ajtót, nehogy valaki.. . ámbár nevetséges; ki jönne szegény népség hajlékába lopni ? Á vénasszony jóformán abból élt, amit a szűk kis szobáért adtam neki, már nem tudom, mennyi volt, hamar elköltöztem onnan s azóta hét lakást változtattam. Mondom, hamar elköltöztem, pedig sajnáltam a földhözragadt, süket mámit; dehát sajnos, idegek is vannak az emberben., Tizenegy óra múlt, mikor beléptem rozzant hónapos szobámba; villanyt se gyújtva vetkőztem s fáradtan zuhantam az ágyba. A szoba sötélje, ahogy szemem lassanként hozzászokott, fokozatosan ritkult: a fogyó hold abnek a boncolgatására, hogy miért kapcsolódtunk bele a világháborúba, hiszen bennünket közelebbről nem érdekelt, hogy az angol vagy a német ipar hódítja-e meg a világpiacot; az angol vagy a német impérium uralja-e a kinai vizeket. Tettük ezt mi csupán becsületből, amely szövetségeseinkkel szemben kötelezett bennünket. S a reánk kényszerített harcot álltuk lovagias magyar becsülettel, kitartó hűséggel. S mi lett a jutalmunk? A hitvány árulók javára megcsonkítottak, szétdaraboltak bennünket. De a történelmi igazságnak végül is diadalmaskodnia kell. A trianoni oktroj békének össze kell omolnia, s Magyarországnak újból nagynak, hatalmasnak kell lennie. Hisszük — mihamarabb. A helyhez és alkalomhoz méltó hatásos beszéd után a zenekar gyászindulót játszott, a bencés reálgimnázium gyászdalt énekelt, majd a tűzoltó-zenekar eljátszotta a Magyar Hiszekegyet. Most Kovács János papnövendék lelkes hévvel szavalta Bódás János pályadíjat nyert lendületes, szép alkalmi költeményét, melynek utolsó három strófáját itt közöljük: S most alvó hősök, titeket idézünk, szálljon ránk tűzként bátor lelketek, Erőt kérünk a halottaktól, mi, élők : hős, nagy halottak, most segítsetek! hisz az élet ott kezdődik a sírnál, bizonyságunk a húsvéti varázs; Megtörettettünk ? Elfogyott a vérünk ? Agyontipornak ? .. . Mi mégis remélünk, mert halálból is van föltámadás 1 Legyen hát nekünk ez oszlop mementó, kiáltó hang, mely békén sohse hagy, legyen az Isten égre intő újja: emelkedj fel 1 ... a porba ne maradj 1 Legyen bitója minden nyegle vágynak s örökre elkötelező pecsét, hogy amért annyi életet megöltek, e durva lábbal összegázolt földet föltámasztja egy újabb nemzedék 1 Új nemzedék! miénk a szent adósság s miénk a szégyen, hogyha nem nyerünk. Váljon fegyverré minden a kezünkben, milljó hős égő lelke jön velünk. Előttünk áll a mult: a drága példa: győzni, vagy halni, jön a számadás! Él még az Isten örök igazsága, nem folyhatott ki annyi , vér hiába, hisszük, lesz itt még szent Föltámadás í A zenekar eljátszotta még a Szózatot s ezután a nagy közönség oszladozni kezdett a felemelő ünnepélyről. A májusi eső pedig permetezett tovább lágyan, csendesen a tavaszi virágoktól ékes hősi sírokra. Valahány csepp esett rájuk, Annyi áldás szálljon rájuk! N. P. lakon átderengő ereje kiemelte apránként a dolgok sziluettjét. Szétfolyó szegletek, tört árnyékok, elrajzolt kockák és óriásira nyúlt sávok látszottak, s fülemet a csönd, mintha sokezer mozgalmas, szúró darabkára tört volna, zsibongva, zúgva megtöltötte, mint kaptárt a zümmögő méhek. S ahogy pillám lecsúszott, halott apám mögött, akit hogy-hogynem mindig magam előtt látok, feltűnt a rettenetes árok, ahol Orosz Gábor karja tőből kiszakadt. Hallom, amint ordítok: Főorvos úr 1 Ide a zászlóshoz í Ha nem rohansz, elvérzik!" Ő ugyan azt suttogta: „Hagyj meghalni", de én gonosz ember vagyok: nem hagytam. És sok év után, mikor beleszeretett hűtlen feleségébe, hálásan karolta át nyakam s azt mondta: „Köszönöm!" Tudtam, mit köszön s nem tudtam, mit feleljek. Ez jutott eszembe: nyugtával dicsérd a napot, — de nem mondtam semmit. Azóta furcsa, nehéz kő volt a lelkemen Orosz Gábor élete. Mintha valami burkolt, titkos értelmű kötelességet rótt volna rám; hogy mit . . . nem tudom. Ámde éppen ez a homály, lelkemnek ez a tétova, különös nyomása kapcsolt hozzá meleg baráti szeretet alakjában. És ahogy fekszem, csukott szemmel, noha ébren, halott apám viaszsárga, beesett arcát is látom s mint mindig, most is összehasonlítom a háború halottjaival. Mi a lényeg: a tény, vagy a mód: a halál ténye, vagy annak módja? Mert ha csupán a tény fontos, úgy nincsenek hősök, csak mártír rabszolgák. Ekkor odakünn — még ma is érzem a dohos, kacatos előszoba fülledt örökhomályát — élesen sikolt a csengő. Vendégem jönne? A vénasszonyhoz soha nem jön senki, hozzám