Pápai Hírlap – XXII. évfolyam – 1925.

1925-11-21 / 47. szám

Szép hölgyek cikkei: Brázay kedvelt NAJÁD készítményei: Najád krém, Najád púder, Najád szappan, Najád kölnivíz! Yigyázzunk a Brázay névre! százados urat a nyeregből." „Hogy kiütöttem-e vagy sem, igazán nem tudom, de hogy gyönyörü lány a kis Slava s hogy konty alá valóért se kéne a trebinjei garnizonba a kincstári dámákhoz szaladnia, arról én is tanúságot tehetek. Vájjon merre lehet most? Kit találunk a spílai portán?" „Ezen ugyan nem kell sokat gondolkoznunk, mert nézze csak főhadnagy uram ott az országút melletti teknő szélén nem az virít felénk? Még csak vagy három „le" meg három „föl" és egyszeriben ott termünk." „Igazad van, — válaszolt gazdája — de majd a toronymászó Horváth káplár a hosszúlábú Kissel előreugratnak kicsit körülnézni, milyen fogadtatásra számíthatunk. Hátha azóta itt is ürücomb helyett golyót pirítanak a tűzön ?" De nem lett szükség a járőrre. Amint a sziklateknő — e kiszáradt nagy őskori tófenék — közelébe értek, mely néhány elszórt fenyőgruppjával szinte oázist alkotott a kőgörgeteg sivár birodalmában, heves taglejtésekkel, esetlen hajlongással jött elébük két idősebb aszszonyszemély. Cziriák nem hiába töltött már békeidőben jó csomó évet a gránicon, tökéletesen értette és beszélte a nyelvüket. Megtudta hamarosan, hogy a spílai Kovacsevics úr küldte cselédjeit a „svába" urak elé. Háza nyitva áll előttünk. Van szénája a katonak, ágya a tiszt urak részére, megosztja velük életét, csak ne bántsák őt és háza népét. A főhadnagy megnyugtatta őket; jelenthetik gazdájuknak, hogy egy régi ismerőse jött, nem is „svába", hanem magyar, mást nem is kiván, csak ép szállást az éjszakára. Ezt hallván az asszonyok, örvendezve visszarohantak. Cziriák pedig kissé körülportyáztatta a tájat. Sehol nem találtak semmi gyanúsra. Ahol a kecskeösvény a teknőből felkapaszkodott a francia mérnökök által épített országútra, mely merész kanyarulatokkal, mint valami rettenetes fehér kigyó törtetett Niksic irányába, oda azonnal kettős őrszemet rendelt. Más oldalról nem is kellett biztonságról gondoskodnia. Majd csak a két nagy kőházat — cserépzsindelyes tágas európaias épületeket — fogja az őrségparancsnokul rendelt Gombás káplár egy kicsit átkutatni s ha nem lappang elrejtve valahol a padláson vagy a pincében fegyveres csernagorc, akkor bizvást pihenhetnek reggelig. A főhadnagy ott állott a lépcső alján s várta emberei jelentését, mikor a nagyobbik ház ajtajából sudártermetű barna lány karjára támaszkodva hajlotthátú aggastyán lépett ki. Valamikor óriás lehetett, most, kilencven éves korától meggörnyedten is volt még akkora, mint a szálas, vállas magyar tiszt. A spílai nábob volt. De nem viselt ma semmi tarkaságot. A skarlátpiros újjas, az aranykivarrásos kék bugyogó helyett egyszerű barna fekete paszomántos öltöny fedte, mellére azonban kirakta egész csomó rendjelét — a mult század elején lezajlott török csaták emlékeit. Amint a fiatal tisztet megpillantotta, sötét ábrázatja, melynek komorságát csak a vastag lelógó hófehér bajusz enyhítette kissé, egyszeribe örömre derült. Eleresztette a gyöngéd segítő kart s hévvel indult maga a lépcsőnek, de a főhadnagy már észrevette, egy szökéssel fenntermett és kezét nyújtotta felé. Az aggastyán mindkét reszkető kezével megragadta a baráti kart és meghatva szorította szivéhez. „Szent Metód küldött épen téged elsőnek ellenségeink közül ebbe a házba, édes fiam." Cziriák tréfára hajló határvadász-agyán átvillant ugyan a válasz, hogy nem annyira szent Metód, mint inkább az a szent, de legtöbbször nem túlságosan kellemes hadi metódus küldte őt elsőnek, amelynek folytán, felderítésre mindig a határvadászokat szokták felhasználni, de maga is megilletődött kissé az öreg elérzékenyülésén s azért egyszerűen csak ennyit felelt: „Jöhetett volna tőlünk akárki. Aggokat és asszonynépet senki sem bántana". „Igaz, igaz bólongatott rá az aggastyán — a miéink sem beszélnek most már rólatok semmi rosszat. Mikor kezdődött, mikor kezdeni akarták, akkor folyton azt híresztelték, hogy még a csecsemőket is leszúrjátok, a foglyoknak, a halottaknak lemetszitek fülét meg orrát.. . Tegnap aztán, mikor egymás hátán tódultak visszafelé, hányan mondták: Bár inkább a magyarok kezébe kerültünk volna, legalább nem kellene éhendöglenünk idehaza." „Azon ugyan könnyen segíthettek volna, csak át kellett volna hozzánk jönniük, nálunk még akad valami ennivaló." Az öreg csendesen ingatta a fejét: „Átmenni nem lehet. Átmenni nem szabad. A fekete hegyekben is tudják mi a becsület. Egyelőre megelégedtek tehát azzal, hogy agyonütötték a Petrovics nyégus főintendánsát. Pedig dehogy tehetett a nyomorult arról, hogy a mi élelmünket a cápák falták föl Bar előtt, amikor a hajóinkat elsülyesztették. Most aztán koplal a seregünk, amig jobbat nem gondol. Isten hozott, főhadnagy uram, kerülj beljebb hozzánk". A főhadnagynak azonban előbb mást is üdvözölnie kellett. Szerényen a korláthoz támaszkodva állt a leányka, a tisztelet nem engedte, hogy csak moccanjon is helyéről, amig nagyapja beszélt. A főhadnagy most egyenesen feléje tartott. Elfogadta a kezét, de mintha kis vonakodás vonaglott volna az európaiasan puhára ápolt kacsóban. Nagy dióbarna szeme komolyan merült a fiú vidám pillantásába. És a főhadnagy megsejtette a gyászt, ami ránehezedett. „Hogy van kis Slava, mit csinálnak a szülei és testvérei ?" A szomorú feleletből jóleső hála csengett. „Anyám elkisérte apámat, aki Cettinjében a katonai biróság vezetője. Ott élnek már a háború kezdete óta, csak ritkán látjuk őket. Nagyobbik testvérem tüzér a Lovcsenen, ő sem járt itthon már van egy esztendeje, a kisebbik, az a szerb seregbe kívánkozott, az nem jön vissza többé soha. Mindössze 18 éves volt szegényke. Mikor maga látta, még iskolásgyerek, ma már a fü is kinőtt a sirján, ha ugyan sirba tehették." A főhadnagy szelíden felelte: „Mindnyájunknak van gyásza, Slava. Én is két rokonomat s mennyi barátomat siratom. De talán a közös szomorúság majd ismét összehozza a sziveket, amelyeket a jóiét durván és oktalanul szétválasztott. Bizony mi is megmaradhattunk volna jó szomszédoknak, mikor előbb sohasem is haragudtunk egymásra". „És most kötelességből vagyunk ellenségek" — sóhajtotta a leány. A tágas, világos szobára, ahova a főhadnagyot bevezették, jól emlékezett ez még régebbi látogatásaiból. Itt csak idegent szoktak fogadni, egyébként a Kovacsevics nemzetségnek — a Niksicsig húzódó területet összes birtokos urainak — volt afféle tanácsterme. A falakon részben olajfestésben a család ősei, vad martalócalakok, övükben egész fegyvertárral, olyan pisztolyokkal, hogy miniatűr ágyuknak is beillenének. Minden arcképről jobbrabalra egy-egy nagy püspöksüveges, bizáncistílü szentnek a képe. Egy falon ismert vásári nyomatokban az összes európai uralkodóházak tagjai békés egyetértésben. A világoskék tónusú muszkacári família ellenképeként egy rózsaszinszakálas Ferenc József szolgált, ő is családi körében még az Istenben boldogult Rudolf trónörökös korából, mellette Gizella főhercegasszony átmeneti krinolinban. Nem minden politikai pikantéria nélkül, harag és gyűlölség nélkül függtek egymás mellett a jelenlegi és a jelenlegi által láb alól eltett szerb dinasztiák: a keserves képű Karagyorgyevicsek s a bohémforma Obrenovicsok. Viktória angol királynő számtalan gyermekével és kövér termetével ép a könyvtárszekrényre nehezedett. Mert a Kovacsevics-családnak még könyvtára is volt. Üveges szekrényben vagy 40 cirilbetüs történeti munka s egy csomó nemzetségi anyakönyv, családi jegyzőkönyv. A terem közepén óriási masszív asztal, körülötte egész hadsereg hajlított székekből — ismerős Thonet-gyártmányok — a fal mentén az ablakok közé-ékelve két barátságos vaságy, Cziriák szemében kétségtelenül a legérdemesebb bútordarabok. Mig Slava törökmódi feketét készített az uraknak, az öreg Kovachsevics — kiérdemesült ezredese a montenegrói hadnak — folytatta a kint megkezdett témát. Az aggastyán szeretett beszélni. Megszokhatta a pátriárkák előjogát, hogy figyelemmel és sokáig hallgassák. „Mért kellett nekünk ez a háború, azt senki sem tudta nekem máig megmagyarázni. Megértem a szerbeket, ők idegen földre áhítoztak, nagySzerbiáról álmodoztak s mivelhogy beleálmodtak minket is, független csernagorcokat, ép azért nem kellett volna velük egy követ fujnunk. Bennünket ti — amig hosszú életemben én visszaemlékezhetem — sohasem bántottatok. Minden becsületes élelmünket, mindazt, amivel házunkat ékesítettük, a testünkön levő ruhát, a lábunkon levő sarút tőletek kaptuk. És nem is épen drágán. Kecskéinkért bevettünk annyit, hogy az egész életre való belőle kifutotta. Hej, fiam, keserű kiábrándulás volt nekem, aki három emberöltőn át egyebet se hallottam az én Nikita barátomtól, mint I. Ferenc József császár dicséretét, hogy most egyszerre öregnek az öreggel, épen ő vele kellett harcba keverednie. Hogy magasztalta előttem mindig a ti császártokat az én királyom! Nála lovagiasabb, nála bölcsebb nincs a világon! A fiam, Gyúró — ellenzéki az még az országgyűlésen is —sokszor a fülembe súgta: azért dicséri csak, mert sok jó aranyat kap tőle. Nem is neki magának van szánva, hanem az országnak, de persze elküldi mind a párisi bankjába, a nép nem lát belőle semmit.. . Látod, fiam, ezeket a rendjeleket? Becsületes harcban szereztem valamennyit. Nikita adott hármat, még Kara Mihály kettőt, Milán is ugyanannyit, egyet Péter, ezt a legszebbiket maga az Atyuska küldte, de mindennél nagyobb büszkeségem lett volna, amit tiz éve folyton ígérget Kral Nikita, ha Ferenc József őfelsége tisztel meg a kitüntetésével. Pedig ezt nem harcért kaptam volna, hanem egyedül azért, mert jó szomszédként ekkora kort megértem. És most már vége, örökre vége, ígéretnek, reménynek egyként befellegzett." „Ne busúljon, bátyám," szólalt meg a főhadnagy: Örökké nem tart a háború s ha majd utána mindenki magára eszmél s úgy gondolkozik, mint az öreg spílai ezredes, visszatérhet gyorsan a régi barátság." „Vissza! Lehet, hogy visszajön még", bólongatott szomorúan az aggastyán. „De én azt már nem érem meg. Nekem ellenségnek kell lennem jobb meggyőződésem ellenére. Nehéz sors jutott osztályrészül." (Vége köv.) x Minden héten sorsolást rendez az Újság. Hetenként kedves meglepetésben és egyben kellemes szórakozásban részesíti olvasóit és előfizetőit az Újság. A lap előfizetői ép úgy, mint a példányszámonként vásárlók résztvehetnek az Újság sorsjátékban, ha a lap vasárnapi számának, a cimlap jobboldali felső sarkán lévő sorsolási szelvényt levágják, a nevet és lakcímet ráírják, s azt egy levelezőlapra felragasztva az Újság V., Vilmos császár-úti főkiadóhivatalába beküldik, úgy, hogy az legkésőbb szerda délig oda beérkezzen. Az Újság minden héten szerdán este a beérkezett szelvények közül kisorsol több hasznos nyereményt, így hol 40 q elsőrendű felsősziléziai szenet, hol egy pompás bundát, egy pár elegáns cipőt, téli kabátot, női kosztümöt, stb. stb. A sorsolásban mindenki részt vehet minden héten. Tehát az is, aki már egyszer nyert.