Pápai Hírlap – XXI. évfolyam – 1924.

1924-03-08 / 10. szám

Szerkesztőség: Liget-utca 6. Elöftzetéei ár : Egy hónapra 4000 korona. Egyes szám ára 1000 korona. Laptulajdonos főszerkesztő: dr. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Elmaradt egy hangverseny Budapesten, Bár a közönség tódul minden hangversenyre, az eset magában véve még sem volna feljegyezni való. Ha azonban tudjuk, hogy milyen hangversenyről van szó, ha tudjuk, mik előzték meg s mik következtek utána, akkor ez a hangverseny kiemelkedik a művészeti rovat fizetett reklámhirei közül és — politikummá alakul át. Politikummá, hozzátesszük: nemzeti szempontból fontos politikummá. A hangversenyt egy Smeíana nevű cseh zeneszerző századik születése napja alkalmából a cseh tanítók akarták rendezni a magyar fővárosban s a műsor első számául a cseh tanítók el akarták énekelni a mi Himnuszunkat. Ezt a tervet több lap erősen perhorreszkálta, egyik hazafiatlannak bélyegezte, aki a hangversenyre elmegy, másik kilátásba helyezte, hogy ezt a hangversenyt mindenáron meg fogják akadályozni. Erre a csehek, vagy hangversenyrendezőjük beijedt s a hangverseny elmaradt. Utána pedig szintén következtek magyar íapok, elmélkedők az ügyről s ezek egyike tiltakozott az ellen, hogy a kultúrába politikát vegyítettek s aggódó arccal szimatolta azokat a retorziókat, amikkel a csehek velünk szemben élni fognak, ezek elseje gyanánt előadta, hogy „Az ember tragédiájáénak tervezett reprize most már Prágában valószínűleg elmarad. íme teljes tárgyilagossággal adtuk elő, ami ez ügyben s ez ügy^ körül történt. Visszafojtottuk (bár nehezünkre esett) lázongó indulatunkat, csak tényeket regisztráltunk. így próbáljuk tovább is. Tehát: a tények beszélnek, a tények megdönthetetlenek, sziklaerősek: saxa loquntur. A csehek lelőttek Pozsonyban egy csomó embert, mert magát magyarnak merte nevezni, a csehek becsuktak egy másik sereg embert Ungvárott, mert a magyar Himnuszt énekelte, a csehek ledöntötték a szobrokat, miket magyar művész-kéz emelt, a csehek ellopták tőlünk s tóttá tették Petőfit és Madáchot, a csehek Vörösmarty Szózatát cseh szövegre irták át és elplagizálták, a csehek történeti és földrajzi könyveikben elsikkasztották az egész magyar históriát, a csehek cseh szóra kényszerítik magyar tanulóik ezreit, a csehek kitaposnak, elpusztítanak mindent a Felvidéken, ami a magyar múltra, a magyar dicsőségre, a magyar kultúrára emlékeztet és ekkor és ez után a csehek eljönnek hozzánk hangversenyezni és el akarják nekünk zengeni nemzeti imádságunkat. Ennél nagyobb megszentségtelenítését a Himnusznak, mintha a csehek s hozzá a magyar gyerekeket brutalizáló cseh tanítók veszik az ajakukra, el sem lehet képzelni. Az arcátlanság olyan foka kellett ehhez a kísérlethez, amiről másnak, mint csehnek, fogalma sem lehet. S mit mondjak azokról, akik ezt a tervet elő akarták segíteni, akik utólag a kultúra nevében sajnálkoztak rajta, mit mondhatnánk mást? Hazaárulók, közönséges hazaárulók. Van vagy nincs rá paragrafus, az ilyeneket börtönbe kellene zárni, hogy ott száradjon rájuk a bőr. Farsangi gondolatok. Még csak néhány nap van hátra s lejár a farsang. A régi^pogányvüág átplántált növénye ez, melyet a keresztyénség nem bírt leküzdeni s kétezer év után is diadalmasan tekint vissza hosszú, fényes mulljára. Valóban, ha az emberiség a keresztyénség vívmányaihoz is oly szivós kitartással ragaszkodott volna, mint a régi szaturnáliák eme féktelen, csaknem bolondságig menő kedélykitöréseihez, nem ropogtak volna gépfegyverek s nem dörögtek volna hosszú öt esztendőn át az ágyuk Európa különböző pontjain, elnyelve éhes torkukkal legjobbjainkat, legnemesebbjeinket, hogy utánuk egy degenerált nemzetközi kompánia nyakunkba akassza mindazt, amitől ma fásultan hanyatlik le eddig munkára kész karunk, sötét reménytelenségbe borítva körülöttünk a világot. Nem olvasnánk egy francia lapból, hogy Moszkvában 192S dec. 10-től 1924 jan. 25-ig 1025 megfagyott gyermeket szedtek össze az utcán és 3200-at pedig félig fagyott állapotból élesztettek föl. Bizonyára sokan gondolják, mikor ezt olvassák, hogy mily jó, hogy Oroszország oly távol van tőlünk. Pedig ez tévedés 1 Oroszország igen közel van hozzánk. Mint nagy sötét felhő lebeg fölöttünk, hogy komor, lélektelen árnyával ránk ereszkedve betakarja még azt a kis világosságot is, amivel birunk. Nem a föld Oroszország, óh nem, a szellemi Oroszország. Itt lappang, itt settenkedik, behizelgi magát a szivekbe, a lelkekbe, nem úgy, mint kommunizmus, világért sem. Azokból, amiket szenvedett, megtanulta, hogy nem jó az ördögnek nagy szarvakkal és vicsorgó fogakkal ráijeszteni az emberekre. Csak szépen ki kell öltözködni, finoman, előkelően foglalni helyet a szivekben. Mert ugyan kinek jutna ma eszébe, hogy itt egy végóráit váró nemzet agóniája forog fenn ? Hiszen a báltermek, a szórakozó- és mulatóhelyek hemzsegnek az élvezethajhászó közönségtől. Kinek fájjon a feje azon, hogy rongyos papirkoronánkból egy millió se ér fel, egy doboz finom szivarral? Hogy valahol a város egyik pinceodujában elaggott és gyógyíthatatlan betegek állati sorban, szalmán fetrengenek és vasvillával rakják alájuk az almot? Óh ,kinek jutna eszébe, hogy súlyos beteg állam testén élődő férgek, mi emberek talán még segíthetnénk a bajon, ha mindenki önmagán kezdené a munkát. Önzetlenség, becsületesség, szeretet, hazafiasság I Mily idegen fogalmak ezek » Óh mily régen elsikkasztották. Még akkor, 1918-ban. Mi ugyan váltig állítjuk, hogy meg vannak ma is. Ugyan mivel gyógyítanak halálos beteget ? Injekcióval húzzák a perceket, az órákat? Miért adnánk fel ezt az áldott szert ? Nekünk injekcióra van szükségünk, hogy vigan járjuk azt a haláltáncot, melyhez Trianon adja ugyan a muzsikaszót, de saját erkölcsi züllésünk ordítja rekedtre : „sohase halunk meg 1" Hiszen nálunk még nem fagynak meg ezrével az utcán a gyermekek. Az majd csak később jön. Oroszországban se ezzel kezdődött. De csak a vak nem látja azt a munkaiszonyt, mely társadalmunk minden rétegét áthatja. Azt az am^rikázást napszámban, iparban, hivatalokban. Azt a könnyű élet utáni tülekedést a becsület és erkölcs rovásán is, azt a féktelen konjunktura lázt, mely a mámorig csigázza az idegeket. Vájjon mindez nem a kommunizmus szelleme ? Most nem jön senki azzal a házunkba, hogy „elvtárs, elveszem e pénzedet, a bútorodat, a ruhádat, neked a fele is elég", — hanem azt mondja „oly drágán adom neked a cipőt, hogy meg ne fagyjon a lábad; a fát, hogy meg ne fagyjon a gyermeked; a kenyeret, hogy éhen ne halj, — hogy magadtól ideadod, amit eddigi életedben keservesen összezsugorgattá! s örülsz, ha szóba állok veled, mert az én zsebem mély, iszonyú mély. Milliárdok tűnnek el benne s onnan nagy házakká, emeletes palotákká nőnek ki csupán csak azért, mert elég ügyes vagyok a te Ínségedet kihasználni". Ki mondja, hogy ez nem a kommunizmus által beoltott társadalom erkölcsi betegsége? Ki meri kétségbe vonni, aki országunk gazdagságát ismeri, hogy ha minden magyar szív megdobbanna erre a szóra „haza", magunk erején egyforma áldozatkészséggel ne tudnánk újból talpra állítani ezt a hazát? Csakhogy ehhez önzetlenség, áldozatkészség, becsületesség, kitartó munka szükséges, — ami pedig nincs. No meg több komolyság, ami egyáltalán nincs. Pápa, 1924 március 1. Pongrácz Józsefné. * Stern József rt. Budapest Calviii-tér 1 Alapíttatott JL86O. évben Kizárólag elsőrendű minőségben a legelőnyösebb árakon Női és férfi ruhaszövetek $ Női-, férfi- és gyermek-fehér neműek Vászon- és mosóáruk