Pápai Hírlap – XIX. évfolyam – 1922.

1922-10-28 / 43. szám

lyéhoz hasonlította, mely az országot a romlásba vitte bele. Kimondották végül, hogy a megalakulás alkalmából Bethlen István miniszterelnököt táviratilag üdvözlik. Délben a Koronában az összes vármegyei és városi előkelőségek részvételével bankett volt, melyen az első felköszöntőt a főispán mondta a kormányzóra. Dr. Iklódy Szabó János képviselő Bethlen miniszterelnökre mondott felköszöntőt, melyre válaszolva Rakovszky belügyminiszter a minden szervezkedésnél és az élet minden mozzanatában szükséges szeretetre hivta fel a vármegye közönségének figyelmét. A fővárosi vendégek a délutáni vonattal utaztak el Veszprémből' Magyarország katasztrófája. Irta: Deme Károly. XIV. Nem mondom, hogy az ipari munkásoknak nem volt okuk a panaszkodásra és elégedetlenségre; mert hiszen elismerem, hogy voltak bajok, amelyeken segíteni kellett és segíteni lehetett volna. Hogy pedig ez nem történt meg, az részben az államkormányzatnak, részben magoknak a munkásoknak volt a hibája. Az államkormányzat ugyanis nem helyezett kellő súlyt arra a szociális politikára, amelynek az lett volna a célja, hogy értékes alkotásokkal j a felhalmozódott nagy társadalmi ellentétek fe- ' szültsége közben villámhárítóul szolgáljon. Mindenek előtt egy oly állami szerv létesítéséről kellett volna gondoskodnia, amely megakadályozza az árdrágítás nélkül nem teljesíthető béremeléseket, másrészt pedig a kapitálizmus önkényével szemben hathatósan támogatja a munkások jogos követeléseit, t. i. az oly esetekben, amikor a munkaadó jövedelme azt a termékek árának felemelése nélkül indokolttá teszi. A munkások hibája pedig abban rejlett, hogy nem arra az útra léptek — mert nem arra az útra irányították őket —, amely a bajok orvoslásához vezethetett volna. Érdekeik gondozását át nem látő ésszel olyan munkakerülő egyénekre bizták, akik azért furakodtak be közéjök „vezéreknek", hogy rajtok gazdagon élősködhessenek. Ezek aztán Önző célzattal meghamisították a szociálizmus elveit és a saját érdekeik szolgálatában szemfényvesztő machinációikkal eljátszták a munkások érdekeit. Ahelyett ugyanis, hogy azok ellen léptefe volna fel erélyesen, akik a kapitálizmus szerencsehelyzetével visszaélve, a munkásokat megfosztják a tőke áldásaitól, általánosították a dolgot és hadat üzentek minden vagyonnak, tehát annak a tőkének is, amelynek jótéteményeit élvezték és amelyért a tulajdonosnak a munkásokkal együtt verejtékezett a homloka. Ennek folytán állott be az a viszás helyzet, hogy a munkások ellenséges viszonyba keveredtek az egész társadalommal, amelyben pedig jólétüket akarták kivívni. Romboltak és nem tudták, hogy az önmagok házát is rombolják; porrá zúzták a romokat is, miközben nem vették észre, hogy már a saját jólétük megépítésének lehetőségeit tördelik össze! Vajha a megváltó kijózanodás és okulás ledönthetetlen pillérjei emelkednének ki a gyászos romok közül! Lelkem mélyéből sajnálom a félrevezetett ipari munkásságot, de még jobban sajnálom azt a derék földmivelö

1 népet, mely elvesztvén földbirtokát, ipari tanultság nélkül most mint utcaseprő, favágó vájgy kocsis kénytelen kenyerét keresni és magyar jellegét elveszteni nemzetiségi vidékeink és szomszédos külső ellenségeink városaiban. Mert ez a nép semmiben sem oka a maga fájdalmas sorsának; nem oka még a saját bűneinek sem. Hiszen ebben az országban mindenek között ő volt a legjobban elhanyagolva, habár csendes türelménél, hazaszereteténél, becsületes nyiltszivüségénél és egészséges értelménél fogva nagyon megérdemelte volna a gondozást. Ez a nép sohasem hajlott az eltorzított kozmopolita és felforgató nihilista eszmék felé, hanem a legnagyobb nyomorában is magasfoku önuralomról tanúskodó hűséggel ragaszkodott a hazájához és büszke volt a magyarságára. Mindezeknél fogva államérdekből is kötelességük lett volna a mindenkori kormányoknak, hogy érdekeit megvédjék és pusztulását megakadályozzák. Ebből a tekintetből tehát már csakugyan lehetne beszélni a „régi rendszer bűnei"-ről, amiket Károlyiék és a hozzájok hasonló többi függetlenségi „honmentők", miközben csörtetve tülekedtek a hatalom polcai felé, oly nagyon szerettek kortesjelszóként hangoztatni. Országgyűlési bőséges beszédeikben azonban sohasem tudtuk felfedezni azt a gondolatot, hogy Magyarország függetlenségének felépítését a tősgyökeres magyar nép gondozásával, a pusztulástól való megmentésével kell megkezdenünk és avval kell azt következetesen tovább folytatnunk is. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar embernek régi időktől kezdve a földmivelés a legkedveltebb foglalkozása. Arról azonban nem történt kellő gondoskodás, hogy a nép a földmivelésre és okszerű gazdálkodásra tanításban részesüljön; arra nézve sem történt intézkedés, hogy a nép földhöz jusson és. hogy a birtokába jutott föld idegen kezektől megvédelmeztessék. Iskola, ahol nem tanítanak. E mai számunkban hirdetés jelenik meg, amelyben -a helybeli iparostanonc-iskolai felügyelő-bizottság óraadókat keres az iparostanonc-iskolához. Teszi pedig ezt azért, mert azok a tanerők, akik előző években a város iskolájában tanítottak, sem a régi, sem az újabb felemelt óradíjért a tanításra nem vállalkoztak s így a tanítás megkezdhető nem volt. Mivel más iskolákban már majd két hónapja folyik a tanítás és ezek a kezdő hónapok tanulmányi szempontból az iskolai év legbecsesebb részének mondhatók, kulturális szempontból csak sajnálni lehet, hogy a dolog ennyi ideig elhúzódott s ki tudja, még meddig el fog húzódni. Az ügyben — az Ügy anyagi részében — nehéz igazságot tenni. Mindenki maga tudja legjobban értékelni a maga munkáját, s mivel a tanítók óraadói tisztségükről már a múlt iskolai év végén lemondottak, több hó állott a hatóság rendelkezésére, hogy az ügyet rendezhesse s így a lemondottak szempontjából tulajdonképen nem is sztrájkkal állunk szemben. Mivel azonban a munka mégsem folyik, azért de facto az intézmény mégis a sztrájk állapota miatt kénytelen szünetelni. Az anyagi dotáció kérdésében, mondom, nehéz igazságosan Ítélkezni. A városi hatóság egy heti óráért évi 2000 K óradíjat, tehát egy-egy leadott óráért kb. 50 K-t ajánlott fel a lemondottaknak s ajánl most azoknak, kiket a pályázat útján megnyerni óhajt. Ezzel szemben a tanítók évi 4000 K-t kértek, ami azt jelentené, hogy egy óráért 100 K órabért kaptak volna. Tekintettel arra, hogy ennyit egy jobb ipari munkás is megkap, a helybeli magánzongoratanítók — akárhány közülök pláne minden kvalifikáció nélkül — pedig 120—150-200 K-val fizettetnek meg egy órát, a követelmény ebben az összehasonlításban nem mondható szerénytelennek. Ha azonban a más tanügyi hatóságok (állam, egyházi felsőbbség) által az u. n. tanári túlórákért középiskolákban fizetett összegeket (évi 800, 1000 K, tehát 20, 25 K órabér!) valamint az állami hivatalok túlóradíjjazását (40 K) nézzük, akkor a pápai elemi iskolai tanítókat túlkövetelőknek kellene tartanunk, ha nem kaphatnók másrészről azt az ellenvetést hogy azok, akik a mai viszonyok közt ezzel az utóbb említett díjazással megelégszenek, szinte íúlszerényeknek mondhatók. Az összehasonlítást megnehezíti az is, hogy a pápai tanítók nem attól az iskolától kérik a nagyobb bért, amelytől rendes fizetésüket kapják, mig az állam és egyházi felsőbbségek saját alkalmazottaikkal állanak szemben Az igazságtétel nem is a mi tisztünk. A mi tisztünk csupán az, hogy szóvátegyük, miként lehetett megengedai, hogy október végére a tanítás nem kezdődhetett meg? Utóvégre az iparostanonc-iskola igen fontos hivatást tölt be immár vagy négy évtized óta, ennek a hivatásnak állandó istápolását a város, mint iskolafenntartó, kell, hogy kötelességének tartsa. Ha máskép nem ment vagy nem menne, menekült tanerők kirendelését kellene kérni, akik mint egyedüli foglalkozást űznék az ipariskolai tanítást. Más városokban ez már rég így van. Lehet azonban, hogy kellő bánásmóddal a helybeli tanítói karral is megegyezésre lehetett volna s tán még lehetne is jutni. A bajt tetézi az, hogy az iskola újonnan szervezett igazgatói állása máig betöltetlen, illetve a megválasztott igazgató állását mind máig nem foglalta el. Persze neki is állami kislakást utaltak ki. A rendes, jó lakások nálunk milliós vásárok útján a pénzes idegeneknek jutnak. ÚJDONSÁGOK. — Horthy-akció. A Horthy kormányzónk által kezdeményezett nyomorenyhítő akció bizottsága e hó 23-án a polgármester vezetésével városunkban is megalakult. Hinni óhajtjuk, hogy városunk tehetős polgárai a köteles hozzájáruláson felül is ki fogják részüket venni a nyomorenyhítés emberbaráti munkájából. — A theol. akad. tiszteletbeli tanára. A dunántúli ref. egyházkerület múlt héten városunkban tartott közgyűlésén dr. Qood Jamest, a hires tudóst, a magyar nemzet őszinte barátját és kulturális intézményeink nemes támogatóját a pápai theol. akad. tiszteletbeli tanárává választotta. Az erről szóló oklevelet, mely a rajta levő miniatűr festményekkel (a kollégium képe és címere, a nemzeti cimer, az egyesült államok címere stb, valódi művészi alkotás, Losonczi Jenő főgimn. tanár készítette. — Tisza-emlékünnep. A Ref. Leányegyesület 1922 okt. 29-én délután 6 órakor a református templomban Tisza-emlékünnepet tart. Műsor: 1. Közének. LXXXIX. zsoltár. 2. Megnyitó beszéd. Tartja Kis József esperes-lelkész. 3. Gyászhangok. Szerezte Gáty Zoltán. Előadják: I. hegedű Rácz Irén, II. hegedű Rácz Irén, III. hegedű Vörösmarty Etelka, viola Gáty Zoltán, orgona Hatvany Lajos. 4. Emlékbeszédet mond Gergely György jogakadémiai igazgató. 5. Stradella. Templomi ária. Énekli Gutt Gréti, orgonán kiséri Hatvany Lajos, hegedűn dr. Kiss László. 6. Tisza-verseket szaval Olé Sándor móri ref. lelkész. 7. CXLVL zsoltár. Cantata. Szerzette Gáty Zoltán. Előadják: I. magánének Szabó Bözsi, II. magánének Hatvany Erzsi, III. magánének Kis Rózsi. I. hegedű Rácz Irén, II. hegedű Rácz Irén, III. hegedű Vörösmarty Etelka, orgona Hatvany Lajos. Énekkar : a ref. tanítónőképző-intézet növendékei. Karnagy Gáty Zoltán. 8. Himnusz. Közének. Templomból kijövet a Tisza-alapra szeretetadományokat gyűjtenek. — Áthelyezés. Jankovich György alezredest, aki évek óta a csóti leszerelőtáborban állomásozott, a honvédelmi miniszter Diósgyőrbe helyezte át. — Esküvők. Örömmel vettük a kedves hirt, hogy Vörösmarty Jolánka magyarszombatfai ref. tanítónő és Szabó István veleméri kántortanító f. hó 19-én tartották esküvőjüket Magyarszornbatfán. Dringler Miklós, az Otthon-kávéház tulajdonosa, f. hó 31-én tartja esküvőjét Diamant Vilmával Nagyszombatban. (Minden külön értesítés helyett.) — Kinevezés. Dr. Nagy Jenő helybeli államrendőrségi segédtisztet a belügyminiszter ugyancsak a helybeli államrendőrség kötelékébe fogalmazóvá nevezte ki. — Hősök emlékszobra. Az első emlékszobrot, mely vármegyénkben a világháború hőseinek emlékét örökíti meg, múlt héten leplezték le a vármegyénkbeli Dég községhez tartozó Ágoston pusztán. Az emlékszobrot a birtokos Csikvándy-testvérek: Ernő, Béla, Ödön és Márton emeltették azok emlékére, kik a gazdaságból a haza hivó szavára a harctérre mentek s onnan többé nem tértek vissza. A tulajdonosok közül egy, gazdatisztjeik közül négy, a cselédek közül 35 halt hősi halált. Az emlékszobron ez a feliras olvasható: Vándor! egy pillanatra állj meg itt: Megbecsülni a nemzet hőseit! Kérdd drága vérükért a Nagy Urat: Tegye boldoggá újra a Magyart! Bevésve még rá az összes elesettek neve. A leleplezés katholikus és református istenitisztelettel kezdődött, majd Kiss Kálmán dégi ref. tanító mondott ünnepi beszédet s végül a tulajdonosok közül Csikvándy Ernő szólott, hangsúlyozván, hogy a szobor a hazafiságot s a gazdának és alkalmazottainak jóban, rosszban egybeforrottságát van hivatva hirdetni. — Dicséretet nyert tanuló. Závory Zoltán, a ref. főgimnázium VII. osztályú tanulója a Gyermektanulmányi Társaság által rendezett Tehetséges Gyermekek Rajzkiállításán, beküldött rajzpályamüveivel a kiállítás bizottságától elismerő dicséretben részesült s további szorgalmas munkálkodására lelkes buzdítást kap«tt. es