Pápai Hírlap – XIX. évfolyam – 1922.

1922-04-14 / 15. szám

A „Dunántúli Nép" cimére. Mea culpa, mea maxima culpa — így van az, amikor két dudás kerül össze egy csárdában. A „Dunántúli Nép" azt állítja „ugyanis a múlt vasárnapi számában, hogy Ő volna ebben a városban a jobbérzésü polgárság véleményének egyedül szabadalmazott tolmácsolója. Viszont a „Pápai Hirlap" legutóbbi számában én is ennek a jobbérzésü közvéleménynek a nevében emeltem fel tiltakozó szavam a Ref. kollégium tisztes nevének meghurcolása ellen. A különbség kettőnk között csak az a csekélység azonban, hogy amig engem a legtisztább intenciók vezettek, addig a „Dunántúli Nép", amint azt a Ref. kollégium nevének állandó hangoztatása is kétségtelenül elárulja, nem mondhatja ugyanezt jogosan magáról. Persze aztán rosszul esett, hogy én ennek a csinos kis pokolgépnek a tyúkszemére hágtam. Sajnos, azonban másként nem tehettem. Előttem ugyanis nemcsak a saját iskolám, de minden iskola egyforma szentség s aki azoknak tekintélyét a sárba akarja tiporni és az ifjúság bizalmát irántuk megrendíteni, az velem mindenkor szemben találja magát. Most pedig — tisztelt „Dunántúli Nép" — beszéljünk tehát arról, hogy milyennek látja azt a tajtékzó szájjal hirdetett magasabb ethikát, egy józan alföldi ember. Ettől pedig nem fog visszariasztani „a nemtelen gorombáskodás" igaztalan vádja sem. Mert bizzuk csak azt az elfogulatlan olvasók ítéletére, hogy kinek az eljárása férfiasabb, az enyém-e, aki minden vértezet nélkül állok a porondon, vagy az Önöké, akik az ismeretlenség sötét álarcában előbb egy ártatlan zenekar, majd egy előrántott strohmann háta mögé rejtőzve lesipuskáznak rám és ami ennél ezerszer súlyosabb, a hazaszeretetnek egy négyszáz esztendős, ősi bástyájára. És teszik ezt akkor, amikor bálványozott vezérüknek, Haller Istvánnak a főgimn. udvarán elhangzott dörgedelme még mindenkinek a fülében cseng: „Hogy föl a rostéllyal és le az álarccal. Hogy a keresztény morál nevében törvénnyel kell kikergetni a firkászokat a névtelenség homályából/" Lássák-lássák, ez az oka annak, hogy annyit panaszkodnak a gyűléseik néptelensége miatt. Hát hogy menne a jámbor nyáj az Önök méla kolompja után, ha saját maguk sem tisztelik vezéreik elveit. Lapszerkesztésüknek ez a módja szolgálhat magyarázatául annak is, hogy miért nem tudtak engem munkatársuknak szerződtetni. Mert akármennyire tagadják is, ez a jószándék sem Önökön, hanem tisztán az én óvatosságomon szenvedett hajótörést. Hiszen alig tudtam elhárítani ezt a nagyon tiszteletreméltó urak által közvetített, magas kitüntetést szegény fejemről, mikor a néhai jó öreg „Pápa és Vidéke" az egész dunántúli nép zsebére kiterjesztette áldásos működését. A többi apró-cseprő piszkálódásukra ügyet sem vetve, rátérek ezekután a reám szórt vádak legméltatlanabb részére, a király és haza iránti hűségem kíméletlen meghurcolására. Ezt pedig éppen az Önök által annyit hangoztatott kegyeletnek nevében utasítom a leghatározottabban vissza. Mert az én eskümhöz, amelyet az én uramnak és királyomnak nevére a kolpini erdőben letettem, nem a bankettező méltóságok poharának vidám csengése, hanem az ágyuk dörgésének halálosan komoly szózata volt az ünnepi harangszó. De engem a kísértéstől még más is megőrzött, még pedig a kézadással megpecsételt szónak a lovagi szentsége. Mert mikor a feltrei völgyben, ellenséges repülők rajainak zúgása között, a Monté Tombáról lehallatszó harcizajban a király felséges szine előtt álltam vitézségemért, akkor neki magának is megismételtem a hűség soha meg nem tagadott fogadalmát. Mindez talán hazafias érzésemről is elég bizonyítékot szolgáltat Önöknek, még ha az évek hosszú sora óta lankadatlan kitartással folytatott ez irányú munkám mellett siketen és vakon haladtak volna is el. Mivel a történtek után azonban ezt is jogom van feltételezni, azért itt sem térek ki a nyilvános próbatétel elől. Lépjen fel tehát az én vitéz, álarcos ellenfelem, vagy ha úgy tetszik a „Dunántúli Nép" egész szerkesztősége a közvélemény mérlegének egyik serpenyőjébe, s nézzük meg, hogy kinek kerül talpa alá a föld, ha a mérleg másik serpenyőjére rádobom ellenség vérében fürösztött, szeplőtlen kardomat. Óh nem! A vitézségnek hat kitüntető jelét, a kemény küzdelmek során szenvedett fájdalmas sebek tiszteletreméltó nyomait, a pergőtüzek fergetegében összekovácsolt szivek baráti szeretetét és a körültem élő bajtársak ezreinek kölcsönös megbecsülését nem lehet olyan könnyen megsemmisíteni, bármennyire zavarja ez az Önök számításait. Ez az, ami jogot ad nekem most arra, hogy egy könnyű legyintéssel intézzem el cikküknek finom csattanóját is. Amit tettem, azért megfeleltem nemcsak a felettes fórumok, de a nagy nyilvánosság előtt is. Hogy azokban a szomorú napokban mit tettem, mit irtam, milyen okokból s hogy az milyen formában és változtatásokkal került a nyilvánosság elé, azt itt teljesen feleslegesnek tartom fejtegetni. Mindenki tudja, hogy mindenkor a legönzetlenebb, tiszta célok vezettek s hogy tetteimnek minden időben azon eszmékért való legideálisabb lelkesedés volt az irányítója, amelyeket ma is szolgálok. Tőlem tehát nincs okuk félteni sem a hazafias kegyelet megszentelt érzését, sem pedig a nemzeti föllángolás féltvetáplált tüzét, de annál inkább van azoktól, akik lapjuk hasábjain a társadalmi béke, a haza és boldogabb jövő egyetlen komoly biztosítékát, a krisztusi morált annyiszor keresztre feszítik. Végeztem. Részemről az ügyet végleg lezárom. Isten látja lelkemet, hogy ezeket a kemény szavakat is őszintén sajnálom, amelyeket Önök kényszerítettek ki belőlem, de akinek nincs egyéb földi kincse a becsületnél, az nem keresheti a gyáva megalkuvás hitvány nyugalmát. Önök békét hirdetnek és harcot szítanak. Én fölvettem a harcot, de a szivemben most is béke van s őszintébb formát nem is tudnék találni a lelkemben lakozó érzések kifejezésére, mint ezeket az Isten szájáról elhangzott fájdalmasan emberi szavakat, hogy: „Uram, bocsáss meg nékiek, mert nem tudják, mit cselekesznek." Kovács Lajos Jenő. A fehér ház balladája. „Halló: a fehér ház! Halló: húszasok! Vihar szele száguld, ma támad a talján ! Elbizta magát, mert ágyuja sok, Résen legyetek ti, ott fenn a hegy ormán!" Homályba, sötétbe merül a határ, Bús rémalakok: felhők gomolyognak, Bércek tetején villám lova jár, A menny dörejében patái dobognak. S versengve az éggel száz ágyutorok Gyilkos lövedékét csapdossa ki bőszen, Ropogva ledőlnek a bástyasorok, Halálba temetve alatta sok őrszem. „Halló: a fehér ház: Halló: húszasok! Felvenni a harcot, kitartani bátran! Nincs semmi segítség, csak önmagatok! ..." „Marad bizodalmunk a harcok Urában." Sűrű patakokban zápor vize dül, Sűrű csapatokban kicsörtet az ellen S félútra sem ér, romsánca mögül Maroknyi magyarság zúdúl vele szemben. Egyetlen: „Előre! ..." s aztán a szurony Lendülve rohamra kezd szörnyű tusába, Elén a boszú és hegyén az iszony — S ki jött vad iramban, megtorpan a lába. „Halló: a fehér ház! Halló: húszasok! Jelenteni rögtön: mi hír a vonalban?" „Nincs aggodalomra semmi nagy ok, Felhők hasadékán nap fénye kivillan." Ki víni merészel, halál fia már! Sáncába, örüljön, ha visszaloholhat I És zápor elállván, szép esti sugár Köszönti az élőt, csókolja a holtat. De most iszonyúbban, mint azelőtt, Jön újra az ágyú: futók menedéke S rémítni a tán üldözni kelőt Bevág a fehér ház kellő közepébe. Ez volt a találat! Egy robbanaton Megrendül a szirtfok, elsápad az égbolt, Pokol tüze-füstje tör fel szilajon S megsemmisül ott benn, ki élt, ki parancsolt. „Halló: a fehér ház!« ... S nem jő felelet! Hiába ha hívják berregve, zörögve ... Éj árnya borít rá szemfödelet, „Halló: a fehér ház!" ... Az néma örökre. Kőrös Endre. KÜRTZ GYÜLA zongoraraktára UK Pápa, F'ó.tér. ÚJDONSÁGOK. Lapunk t. olvasóinak boldog húsvéti ünnepeket kivánunk. — Ünnepi istenitiszteletek. A feltámadási ünnepen a körmenetet Gerstner Ignác apátplébános tartja, húsvét ünnepén a plébániatemplomban ugyancsak ő mondja a szentmisét és szentbeszédet is. Ünnep másnapján miséz Gerstner apát, prédikál Miklós József káplán. — A református templomban nagypénteken és a húsvéti ünnepekben Kis József esperes prédikál, a.délutáni istenitiszteleteket Vargha Kálmán legátus végzi. — Az ev. templomban nagypénteken Fadgyas Aladár hitoktató-lelkész, nagyszombaton este 6 órakor Mesterházy László lelkész, húsvét napján Kiss Jenő soproni theol. akad. tanár, másnapján Mesterházy László prédikál. — Kapi Béla püspök Pápán. Kapi Béla, dunántúli evangélikus püspök, lapunk más helyén ismertetett előadásai megtartására folyó hó 9-én érkezett városunkba. Az állomáson megjelent fogadtatására a helybeli ev. egyház presbitériumának küldöttsége. Tiszteletére az aznapi első előadás után a Kaszinóban társasvacsora volt, melyen társadalmunk színejava megjelent; felköszöntőt nem mondtak. Kapi püspök folyó hó 12-én reggel utazott el városunkból. — Dr. Antal Géza érkezése. Dr. Antal Géza városunk képviselőjelöltje — mint biztos forrásból értesülünk — az ünnepek után indul vissza haza Hollandiából s így legkésőbb e hó 24-re körünkbe érkezik. — A választás hirei. A héten történt intézkedés a választási biztosok kinevezéséről, bennünket közelebbről érdeklőleg a következőleg: a pápai kerületbe választási biztosul kineveztetett Starosolszky Ödön veszprémi kir. törvényszéki tanácselnök, helyetteséül Gruppenberg'Fehrenthál Róbert lovag veszprémi járásbiró, az ugodi kerületbe választóbiztosul Szabó Sándor veszprémi törvényszéki biró, helyettesül Keresztes József devecseri járásbiró, a devecseri kerületbe v. biztosul Frick Mihály veszprémi kir. járásbiró, helyettesül Sthátzler István veszprémi törvényszéki biró. — Minthogy politikai gyűlések e héten sem voltak tarthatók, nagyobb mozgalom nem volt a kerületekben. Új jelöltekként is mindössze két nevet hallottunk: Herczeg Sándorét (ötödik gyanánt) az ugodi kerületre és Letenyei Pál volt képviselőét a zirczi kerületre. — Az egységes kormánypárt intéző-bizottsága vármegyei központi vál. titkárnak Kosszelik Bélát, a pápai kerületbe pedig választási titkárul Kuliszéky Gézát küldötte ki,. aki működését már meg is kezdette városunkban. — Halálozások. Igaz részvéttel vettük a gyászos hirt, hogy Okolicsányi Erzsébet polg. isk. tanárnő, Okolicsányi Józsefnek, la helybeli dohánygyár közszeretetben álló igazgatójának művészlelkű leánya Budapesten szerencsétlen szemoperáció következtében elhunyt. Hétfőn helyezték örök pihenőre Budapesten. Korán megásott sirját felkeresi a pápaiak kegyelete, s áldást kér drága poraira. Lapunk zártakor mélységes megdöbbenéssel értesültünk az egész városban nagy sajnálkozást előidéző tragikus eseményről, hogy Hajnóczky Árpád helybeli könyvkereskedő java férfikorában, életének 42. évében szerdáról csütörtökre virradó éjjel szivszélhüdésben hirtelen meghalt. Az életerős, egészséges férfiút álmában, orozva támadta meg a kegyetlen halál, amely kíméletlenül széjjeltépett egy munkás életet és harmonikusan szép családi boldogságot. Hajnóczky Árpád példaképe volt a művelt, szolid kereskedőnek, az önzetlen közéleti harcosnak, aki tiszta ideálizmussal vett részt szerencsétlen hazánk újjáépítésének munkájában. Halála kimondhatatlan csapás jóságos szüleire, akiket öreg napjaikra tesz kemény próbára a sors, és kis családjára, melyben a hűséges hitves s az ő öröme, boldogsága: egy kedves leányka és egy pöttöny fiúcska zokog tragikus elmúlása felett. Temetése ma, pénteken délután 5 órakor lesz Csatorna-utcai lakásáról. Béke hamvaira!