Pápai Hírlap – XIX. évfolyam – 1922.

1922-12-23 / 51. szám

A székely háziiparról. Amint elnézem azt a mozgalmas életet, mely a „csonka" hazában a háziipar fellendítése körül hullámzik, belesajog a szivembe egy eltemetett mély szomorú fájás, melyet akkor éreztem először, mikor tudatára ébredtem ezelőtt, régen, jó néhány esztendővel annak a szomorú tapasztalásnak, hogy mikép tette tönkre a nagytőke Erdélyben néhány év leforgása alatt a virágzó háziipart? Akkor még csak a székelyszivem fájt, amint leszegényedett, kifosztott, bujdosásra kényszerített népem kezében megláttam a vándorbotot. S láttam azt, hogy mint nyeli el Románia és Amerika a már hontalanná lett székelyt. Gyermekéveim abba az időbe nyúlnak vissza, mikor még hazánkban nem hatalmasodott el a nagytőke. Micsoda mozgalmas háziipari élet volt akkor a székelyföldön! Kora tavasszal megkezdődött a székelység lefelé vonulása a Küküllők és Maros mentén, le a Maros széles völgye felé, el Kolozsvárig, hogy mindazt, amit a székely teremtő lélek, két keze szorgalmával elővarázsolt, kenyérré változtassa. Mesebeli élvezet volt nekünk, gyermekeknek, mikor jöttek a kalaposok. Száz meg száz asszony és férfi hosszú rudakra fűzött szalmakalappal a vállán, vonult át nagy csoportokban a falukon, hogy valamelyik „alföldi" (így hívja a székely a Küküllők alsó folyását és a Maros mentét) országos vásárban elárusítsa portékáját. Útközben természetesen a falvak lakói se mulasztják eí a jó alkalmat (Erdélyben mindenki szalmakalapot hord nyáron, nők, férfiak a mezei munkánál is) és akárhányszor láttunk kalapost, akinek, mire falunkig ért, már alig lógott háromnégy kalap a rúdján. Óh mily gyönyörű látvány volt az a sok imbolygó kalapos rud. Ott álltunk ilyenkor a ház előtti kis hidon s majd elnyeltük szemünkkel a sok szép kalapot s minden alkalommal a legkomolyabban megfogadtuk, hogy ha megnövünk, kalaposok leszünk. De jöttek a famunkások is! Hisz minden székely született famunkás. Magasan felrakva hozták a szövőszékeket és 15—20 forintért a legszebb szövőszéket lehetett megvenni, melyhez Erdélyben minden háziasszony ért. Voltak szitások, csebresek (dézsa), szúszékosok (hombár), vékások (mérő) stb., úgy hogy állandóan lehetett látni a székelyeket, amint a vásárokat járták.v A fonóesték sem tartoztak a mesék világába. Hozták is a vásárokra a székely asszonyok a sok szép háziszövött holmit. Minden évben volt valami művészi új a diszítményeiken, hol a színezésben, hol a technikában. A székely „abaposztó" a legtartósabb posztó volt. A székely „szőttes" a legerősebb gyermekruhának való 1 De felnőttek is a legszívesebben hordták. Mily meglepetés volt számomra, mikor egyik budapesti ismerősöm Svájcból rendelt hasonló, de távolról sem oly szép szövötteket házi alkalmazottai számára és magasztalta annak tartósságát. „Hát nem ismerik itt a székely szövést?" — kérdeztem csodálkozva. Nem, nem! Budapest sohase tudta, hogy mi neki Kolozsvár? A magyar sohase értette igazán, hogy ki az ő számára a székely? Beszéljek-e arról a kis székely faluról ott a Maros gyönyörű felső folyásánál, hol az „Istenszéke" hegy felséges nyugalommal tekint le az apró kis falvakra, melyekben szorgalmas székely lánykezek sűrűn öltögetnek apró kis vaskarikákon és készítik ezrével és ezrével a cérnagombokat; vagy a székely úrilányról, aki cérnagombkötéssel keresett filléreiből rakosgatta össze kaucióját, hogy katonatiszt vőlegénye feleségül vehesse. Gondoljak-e vissza azokra a gyönyörűen hímzett székely ingvállakra ? Hát még a fazekasok? Fél napig is elkunyoráltunk édes anyánkon egy liter búzáért vagy kukoricáért (mert a székely, ha csak lehetett, másért nem árult), hogy vásárolhassunk azokból a „gyönyörű" kis játékedényekből, amelyeket ilyenkor árultak a többi között. Mert a székely a maga ügyességével és ötletességével a gyermekről sem feledkezett meg. A fiúk leginkább a cserépfütyülőt kedvelték s ha a faluban edényes székely járt, pár napig hangos volt a falu a fütyülőktől, mig sorba mind el nem romlottak, helyet készítve a legközelebb érkező edényes fütyülőinek. Úgy ismertük már a különböző falvak készítményeit. Mindenkinek meg volt a maga jellegzetes szine, formája, stílusa. A legtöbbször úgy volt, hogy ugyanazon falu lakói egy iparágat űztek, pl. a horondiak mindnyájan fazokasok voltak. A homoródiakat az is nevezetessé tette gyermekszemeink előtt, hogy minden alkalommal megkérdezhettük tőlük: „csakugyan ott van-e Homoród végén a mennykő ?" (Szólásmód Erdélyben „Úgy ül ott, mint Homord végén a mennykő?") Még most is, ha felébredek éjjel s egyegy kutyaugatás hangzik bele a csendes éjszakába, önkéntelenül kapcsolódik a régi emlékembe a borvizes székely kocsijának sajátságos, tompa dübörgése, amint kis hegyi székely lovaival végig poroszkált éjjelenként a falunkon. Ez olyan megszokott jelenség volt s úgy hozzátartozott az éjjeli hangulathoz, mint a csillagsugár az éjszakához. A borszéki viz egész Erdélyben kedvelt ásványvíz. A székely borvizes felrakott 400—500 üveget fedett kocsijára s elindult útjára. Minden faluban volt néhány úri család rendes vevője. Leadta a szükséges mennyiséget s ment tovább. Mikor a viz elfogyott, egyet fordított lován s azon az úton, amelyen jött, egymásután szedte össze a már akkorra kiürült üvegeket. Rendesen három-négy hét múlva megjelent újra. A vásárokban csupa székely árusl A székely mézeskalács (székelypogácsa) a legízletesebb volt valamenyi hasonló készítmény között. Szekérszám árulták a székely turóslepényt! Halvány emlékeim között szerepelnek azok a fából faragott pólyás- és egyéb babák, háziállatok stb., melyekhez hasonlót Németországban készítenek csak s melyeket a paedagogusok újabban a legmegfelelőbbeknek talál- i nak a gyermekjátékok között a gyermek lelkivilága szempontjából, székely háziipar volt! Egyszer aztán jöttek a konzorciumok, a nagy vállalatok. Kisajátították és letarolták az erdőket, elszállították a fát, kivették a székely kezéből a kenyeret s csak egy botot hagytak a számára, mellyel világgá indulhatott. A csókfalviak, szentistvániak nem szállították többé az ölfát. Megépült a székely körvasút, nem volt többé szükség se borvizes székelyre, se fahordó székelyre. Szélszárnyakon repültek a borvizes üvegek, túl a Kárpátokon s a magasan felrakott gyönyörű fahasábok ott a vagonokban vitték magukkal a székely sóhajt, a székely könnyet, a székely kenyeret. Felépült Marosvásárhelyen a nagy szalmakalapgyár, nem kellett többet a székelykalap, mert a gyári fehérebb, divatosabb, keményítettebb volt s noha felényi tartóssággal sem birt, legyőzte a székelykalapot, melybe a székelyasszony belevitte lelke minden művészetét és dicsekedve mondta: „már hogy adhatnám oda harminc krajcárér, mikor egy hétig dógoztam rajta, milyen finom a fonása, harmincöt krajcárt csak mögér". A görgényi porcellángyár olcsó félfinom porcellánjával megfojtotta a székely cserépedényt. Még csak a szövőszékek csattogása, csörlők (orsózók) berregése nem némult el egészen. Talpalattnyi kis földje megmaradt a székelynek, ahol egy kis kendertermése lehetett. Egy pár forintért megkapta az olcsó pamutfonalat is hozzá. Óh, de ki fonjon, szőjjön, ha bujdosni kell a kopár nagy hegyek közül? Az erdők lombjával nemcsak a madárdal némult el, hanem a dolgos székely nótája is. Idegenbe vándorol s az idegen föld elnyeli lelke művészetét, mert a föld, a lélek s a művészet együvé tartozik. A galamdúcos faragott kapuk alatt regátbeli csendőr ácsorog magasratüzött szuronnyal, a néma faluból elfojtott nyögés hangjai jajdulnak fel s ebben az elfojtott tompa hangban benne sir egy tönkretett, kifosztott, földönfutó nép jajja. Nagymagyarország legbüszkébb, legtalentumosabb, legszerencsétlenebb és mégis legmagyarabb népének döbbenetes sóhajtása. Pongrácz Józsefné. Legjobbak, legszebbek, legtartalmasabbak az Uj Barázda kiadású naptárak. Vadász Jenő zongorahangoló PAPA, Eötvös-utca 34. HAJÓTÖRÖTTEK. A tengeren vihar járt, amilyen még soha; Labdázva hányta őket a szél ide s tova, Hajójuk összetört, — és (Isten csodája: hogy ?) Egy puszta, vad szigetre vetődtek valahogy. A puszta, vad szigetre nap sül, csak az a nap. Vándorfelhők fölötte csakúgy szállonganak. Csakúgy ragyog a csillag, rózsák úgy nyilanak... — Mégis nem ez az ég az, nekik nem az a nap l Az égnek szine sincs ott, a napnak fénye sincs, A sorsuk siralomház, amelynek vége nincs. Ma nincs, — de másnap újra reménykedő rabok... Örök kétség-remény közt várván a holnapot. Most a távol ködében, — virasztö esteiig, — Szabadító hajóknak szent képét kémlelik. Majd más csodára várnak, sehol bár semmi jel, De végkép' Isten őket tán még se hagyja el! S olykor a csillagok közt jel látszik, — úgy lehet: Távol szeretteiktől fölnézett üzenet. Sóvárgó képzelettel betűzik, mialatt: Építenek reményből fényes légvárakat. — Szegény hajótöröttek, halálra szánt rabok: Bús, elszorúló szívvel mondok dalt rólatok. És jajszóval kiáltok — valaki csak megért, — Istenhez, emberekhez — szabadulástokért! Szabolcska Mihály. A város költségvetése. A jövő héten tartandó közgyűlés fogja tárgyalni a város 1923. évi költségvetési előirányzatát. A költségvetés fontosabb pontjait a következőkben ismertetjük: A tavalyi 6,970.926 K szükséglettel szemben 20,450.111 K szükséglet mutatkozik, fedezet 1922-ben 3,956.647, 1923-ra 15,119.902, tehát hiányként mutatkozik 1923-ra 5,330.209 K, ami 752% pótadóval lesz fedezendő. Ez a pótadó azonban csak tavalyihoz viszonyítva van megállapítva. Hogy a valóságban lesz-e ennyi, vagy több, vagy ami nincs kizárva: jóval kevesebb, az kizárólag attól függ, hogy a kormány minő és mekkora jövödelmeket enged át a városnak s másrészt, viszont, minő új terhek viselését rójja rá a városra. A belügyi kormányzat kebelében ugyanis — mint azt már jeleztük — az a felfogás kerekedett felül, hogy az autonom testületek maguk gondoskodjanak mindazon szükségleteik fedezéséről, amik eddig állami hozzájárulás tárgyát képezik. Már a legutóbbi rendkívüli segélyeket nem adta meg az állam, ez tette szükségessé, hogy a pótadó 1922-re visszamenőleg kétszeresére 45%-róI 91%-ra ugrott. A jövőt illetőleg ezt kombinációba kellett venni, fedezetlennek kellett feltételezni egyáltalán az összes fizetési tételeknek eddig az állam által fedezett részét, mig az ellentételeket — a város részére átengedendő jövedelmeket — eddig átláthatlan homály födi. Nincs kizárva, hogy az átengedendő jövedelem révén a ma 152 °/o-ra irányzott pótadó az eredeti tavalyira (45%) csökken, sőt kevesebbre is, viszont azonban ellenkező meglepetésekre is el kell készülve lennünk. Az egyes címeknél a következő fontosabb emelkedéseket találtuk: közigazgatási fizetéseknél 2,185.180 K, adóhivatali fizetéseknél 1,759.100 korona, a közegészségügynél 2,085.585, tűzoltóságnál 548.330 K, tanügynél 1,413.233, szegényügynél 702.000 K, a közvilágításnál 1,600.000 K, mely azonban haszonrészesedés cimén megtérül. A fedezeti részben csak az ingatlanok haszonbérénél látunk nagyobb, 4,394.645 koronás emelkedést. Az eredeti költségvetésen a pénzügyi bizottság kisebb változtatásokat tett. A szükségleti résznél a polgármester részére 30.000 K helyett 100.000 K-t javasol, a pénzügyi szindikátustól felvett kölcsön törlesztésére nézve oly megállapodás kieszközlését óhajtja, hogy a törlesztés és kamatfizetés 5 évre osztassák be, amely esetben 17a millió megtakarítás érhető el. A fedezeti résznél a vízvezeték részéről üzemi részesedés cimén 50.000, a jéggyár jövödelméből 20.000 K-t javasol felveendőnek, a szemledíjakból 90.000, a mázsálási díjból 32.000 K-val többet vár. A pénzügyi bizottság változtatásainak figyelembe vételével a szükséglet 20,487.111, a fedezet 15,308.902 K-t tesz ki, fedezetlen hiány 5,178.209 K, ami 147'5% pótadónak felel meg.