Pápai Hírlap – XVII. évfolyam – 1920.

1920-01-10 / 2. szám

PAPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. Előfizetési árak: Egész évre 40, félévre 20, negyedévre 10 K. Egyes szám ára 60 fillér. Laptaiajdonos és főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petéfi-utca 13. szám, K»sk»lai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Segíts magadon! 1920 január 9. Félelem és remény között hánykolódik lelkünk. Szemünk a féltő testvér aggodalmával követi azoknak útját, kik a leghálátlanabb küldetésre vállalkoztak, mi valaha kijutott azoknak, kik ezer éve laknak e földön. ítéletet várunk, sorsdöntő és sorsalapozó Ítéletet. ítéletet, mely már előbb kimondatott, semhogy az itélő szó elhangzott, ítéletet, mely fölött majd a jövő ítél. Igen, a jövő itél. A jövő azonban nem azok kezébe van letéve, akik ma a győző jogán birói székben ülnek. A jövőt egyedül magunk teremthetjük meg. S ahhoz a munkához, ami ennek felépítéséhez szükségeltetik, ne várjunk segítséget idegenektől. Az idegen, ha juttat is valamit nekünk, magas vámot kíván érte. Az önzetlenség szép erényvirág, de az élet és történelem minden tapasztalata megtaníthatott bennünket arra, hogy ritkán szokott a nagyok, a hatalmasok kertjében virítani. Önzetlen, jószivü legtöbbször inkább a szegény szokott lenni. Szegények vagyunk, megalázottak, ne várjunk sokat, ne várjunk semmit a föld hatalmasaitól, ne azoktól, kik Párisban vérfagyasztó mosollyal ajkukon várják a mi békeküldötteink érkezését, vessünk számot saját lelkiismeretünkkel s mindnyájan az ősi, a bölcs közmondás szerint járjunk el, amely azt mpndja: „Segíts magadon és megsegít az Isten!" Könnyű dolog a bölcs, az ősi közmondást idézni, de nehezebb az útat, a módot megjelölni, amely lehetővé teszi, hogy a közismert igazság a való életben is érvényesüljön. Hogy is kellene hozzákezdenünk önmagunknak a segítéshez, mit kellene cselekednünk, hogy a ránkrovandó rengeteg terheket elhordozni képesek legyünk, hogy forradalmi válságokon keresztülment országunk ismét a virágzás útjára léphessen. A felelet mindenekelőtt egy negatívum lesz. Úgy semmi szin alatt nem segíthetünk magunkon, ahogyan most csináljuk. Most ugyanis ebben az országban az emberek nagy része nem termelő munkával foglalkozik, hanem — valljuk meg őszintén — lánckereskedelemmel. A maga foglalkozását — sokszor kényszerűségből, máskor meg egyszerűen kényelemszeretetből — abban hagyja, s helyette az elméletileg lenézett, gyakorlatilag azonban jól bevált lánckereskedő'i pályára lép. Hogy a lánckereskedők tömeges szaporodása (a régebbi típusokat újabban az iparosokból, munkásokból és — gyerkőcökből kikerülők is lényegesen növelték) az élelmiszerek s minden egyéb áru további bődületes emelkedését idézte elő, hogy ami az egyénnek hasznos, az ebben az esetben a köznek nyomorát jelenti, arról ezúttal nem kívánunk szólani. Mi csupán a lehetetlen helyzetet akartuk feltárni és a segítség módját iparkodunk keresni. A negatívummal szemben a pozitívum ez: Bennünket talpra állítani egyedül a komoly, a céltudatos, a valódi termelő munka fog. Keresni kell az utakat és a módokat, ahogyan ez a munka végre megindulhat. Való igaz, hogy a megoldás első sorban kormányfeladat, de nem lehet kétség affelől, hogy helyileg is lehet valamit, lehet sokat tenni. Csak jóakarat kell, csak az a bizonyos altruizmus, amelyet — sajnos — igen sokan inkább csak ajkukon szoktak hordani. A város képviselőtestületében két év előtt sok szó esett szociális ügyosztályról. Ha valaha, most helyénvaló volna ennek a bizottságnak megteremtése és azonnali munkába állása. Javaslatokat kérünk, javaslatokat várunk arra nézve, hogy a munkanélküliség iparosok, ipari munkások, napszámosok körében megszűnjék vagy legalább csökkenjen. Nem szabad visszariadnia a városnak, hogy nagyobb befektetéssel járó közmunkákat kezdeményezzen. És hozzá kell látni a munkához minél előbb; ha már ez a tél a nyomorúság telévé vált, legyen a sarjadó tavasz legalább jobb jövőnek hirdetője. A nemzeti hadsereg tisztikarának hazafias estélye. — 1920. január 5. — Fényes erkölcsi és anyagi sikerű estély zajlott le az elmúlt hétfőn a városi színházban. Nemzeti hadseregünk Pápán állomásozó kitűnő tisztikara rendezte ez estélyt gróf Lubienszky János tábornokné, Magyary Kossá alezredes és Rubidó Zichy őrnagy védnökségével, lelkes hazafias érzésük és a nemes ügy iránti odaadásuk fényes dokumentálásával. A rendezőség semmi fáradságot nem kiméivé, hozta össze városunk legkiválóbb művészeit és műkedvelőit. Jól esett ezekben a végtelenül fájdalmas időkben, mikor bizony a magyarnak még „sirva vigadni" is alig van kedve, egy-egy, a hazafias érzés ápolására hivatott előadást látnunk annak a tisztikarnak rendezésében, mely az egész világon elismert hősiességgel küzdött négy éven át a harctereken, egy esztendőn át nemzeti érzése miatt a legerősebb üldöztetésnek volt kitéve s most a derengő béke hajnalán az ország újjáépítésének nagy munkájából kiveszi a maga oroszlánrészét. Az estélyt egy tizenhat főből álló zenekar játéka nyitotta meg, előadván a jelenleg városunkban élő Kosztka Vilmos zongoraművész Horthy-induló cimü jeles szerzeményét Gáty mester lendületes vezetésével. A zenekarnak, melyet ebben az összeállításban máskor is szívesen látnánk viszont, tagjai voltak: Gáty Zoltán, Pataky Maurus, Gáty Miklós, Barcsy Lajos, Gáty Ferenc, Kiss László, Szily László, Turner Nándor, Barcsi Ferenc, Csillag Sándor, Kolbe Lajos, Kosztka Vilmos, Rédey Tibor, Saád Béía, Tóth Endre, Téth Lajos, ifj. Tóth Lajos, Lengyel Gyula, Boksay Endre, Szíjjártó Gyuláné, Mudra Olga, Kiss Gábor. Ezután Rnttner József főhadnagy szavalta el Freiszberger Gyula századosnak mély hazafias érzéssel és vallásos áhítattal megirt költeményét: a Magyar Miatyánk-ot, a költemény egyre fokozódó fenségét hatásosan kifejezésre juttató művészi előadásban. Bftíomé Vései Piroska lágyan csengő hangján több érzelmesen kedves műdalt énekelt nagyon szépen. A bájos, fiatal asszony, akit bátran nevezhetünk városunk csalogányának, a felzúgé taosokra több ráadással szolgáit. Simulékony zongorakiséretről dr. Hermann László gondoskodott. Dienes Miklós főhadnagy sok ember szemébe könnyeket csalt, mikor Freiszberger Gyulának egy másik, mély honfibánattal és keserű panasszal teljes költeményét, a „Panaszkodnak a magyar szelek" cimüt, az átérzésnek igazi melegével s a kiváló szavaló minden tökélyével bemutatta. A költeményhez borongó zenekisérettel Kosztka Vilmos szolgált. Most ismét zenekan szám következett. Gáiy Zoltánnak egy nagyobb szabású, melodikus szép Magyar nyitányát játszották gyönyörködtető összhangban, szinte filharmóniai színvonalon. A felzúgó tapsok nemcsak a zenekarnak, tíe a kiváló és méltán népszerű szerzőnek is szólottak. Befejezésül Bartha Irénnek egy inkább látványosságával és a felléptetett történeti alakokkal, semmint költői értékével hatni tudó „A Haza" cimü darabját adta elő egy előkelő művészi gárda. A darab főszereplői egy éltesebb vidéki gazdálkodó (Barbarics Lajos), illetve ennek leánya (Kristóffy Ella). Az öreg birtokos felesége halála után egyetlen leánykáját egy német nevelőintézetbe adta, hol azonban a magyar érzést egészen kiölték belőle. Az öreget ez nagyon elkeseríti, lánya pedig elszenderülvén, álmában látja megjelenni fejedelmi fenségében a Hazát (Major Gyuláné), övezve magyar lányaitól, ki előtt felvonulnak a legnagyobb magyar aszszonyok: a népe nagyságát megálmodó Emese (Udvfcrdy Kata), a törökökkel oroszlánként küzdő Rozgonyi Cecilia (Botka Vali), a dicsőséges emlékű Szilágyi Erzsébet (Gaál Bözsi), a mohácsi vészben elhullott Lajos király holttestét felkereső Perényiné Kanizsay Dorottya (Pfrogner Arthurné), a törökkel küzdő hős Dobé Katica (Viz Vilma), a protestáns nők örök eszményképe Lorántffy Zsuzsánna (Rácz Ilus), a tehetetlen Apaffy helyett kormányzó Bornemissza Anna (Csizmadia Irén), a nagy Rákóczi hőslelki hitvese Zrinyi Ilona (Udvardy Margit). Ezek az alakok, mind-mind, a kedves szobalánnyal (Mayer Idus) együtt felejthetetlen benyomást gyakoroltak reánk, hogy alig tudtunk a nézé-