Pápai Hírlap – XVII. évfolyam – 1920.

1920-06-19 / 25. szám

maradó, envérünket szivó bérelt zsoldos hadsereg, hanem a saját vagyonukért, megélhetésükért, boldogulásukért teljes elszántsággal küzdeni tudó tisztán magyarokból álló nemzeti hadsereg képes csupán elvégezni. Állandó seregre van szükség, nem esetről-esetre összetoborzott, önkéntes vállalkozók felbuzdulásából összeállított, rendes kiképzésben, valódi fegyelmezésben nem részesülő, a tettek mezején gyakran elkésve megjelenő, külön-külön regulákhoz alkalmazkodó csapatokra. Nem a lovasságot, de a szívósabb, minden terepen jobban alkalmazható gyalogságot kell e had gerincévé tenni. Nem a töprengő, habozó, az ellenség kifárasztására számító hadi taktikával, hanem öntudatos, merész tervvel kell operálni nem a Montecuculiéval, de a Bethlen Gáboréval! így tanít és így tesz Zrínyi, a hadvezér s mikor a nagy tettek ideje elérkezik, őt magát mégsem keresi fel a császári hivó szó. Született volna a condottieriek hazájában, lett volna jött-ment francia kalandor, gondolkodás nélkül ráruházták' volna a hadvezéri tisztet, így azonban, mert ráfigyelt a világ, mert egyedül bizott benne népe, nem juthatott a képességeinek megfelelő hatáskörbe s ámít kivívhatott volna ő már életében, egy emberöltővel halála után valósult meg s akkor is úgy, hogy a tőrök járom helyett új gyűlölt idegen uralom szakadt a magyarra. Elő valóság, multak ködéből, föld mélységéből előtörő delejes áram, lelkeket átformáló, varázsos erő Zrínyi, az államférfiú. Mintha nem is korának gyermeke volna, mintha nem is a vallásháborúk eszmekörében élne, mintha tudta volna, hogy lessz idő, mikor az erők egyesítését, a nemzeti gondolat érvényesítését hirdető tanításai, azok az igazságok, miknek valamikor elbűvölő egyéniségének tekintélye adott különleges súlyt, eszmei tartalmukkal elevenebben fognak hatni, mint hatottak talán a maguk idejében. Akkor, amikor a vallási kérdések mindennél jobban izgatták az embereket, amikor e téren csak kevesek lelkében derengett még az elfogulatlanság, a megértés hajnala, ő — a hithű katholikus főúr — soha nem nézett a magyarban mást, egyedül csak a magyart. Míg az országgyűlések a protestánsok sérelmeitől voltak hangosak s alig akadt főúr, aki e téren földesúri hatalmával vissza ne élt volna, az ő végtelen uradalmaiból, hol pedig ezer számra éltek protestáns hitű jobbágyok is, soha egyetlen panasz, egyetlen vallási gravaraen nem került az országgyűlés elé. Mikor 1654-ben a nádori szék betöltésére került a sor, ezért sorakoztak köréje nem csupán a horvát rendek s az udvartól független katholikus nemesség, de egyetlen kivétel nélkül az összes protestáns követek is, holott előzőleg a tömörülés szinte kizárólag felekezetek szerint történt. Főlényes győzelmének megakadályozására csupán egyetlen eszköz állott rendelkezésre s az udvar nem késett ezzel élni: az ország helyrehozhatlan kárára kihagyta őt a hármas jelölésből. Ha el is ütötték így az ország első^közjogi méltóságától, lelki vezére mégis ö maradt az országnak, szavára figyelt és hallgatott azért mindenki. Állásfoglalása döntő súllyal esett akkor a mérlégbe, mikor a szabad királyválasztás jogáról való lemondásra akarták rábírni a nemzetet, de a hazafias ellenálláson e terv hajótörést szenvedett, szava mint jobb jövő tárogatója csengett végig magyar földön, mikor 1662-ben a panaszaik erőszakos elfojtása miatt komor elhatározással az országgyűlésről távozó protestáns rendek, nála, a béke apostolánál megjelentek s bucsuzóul ezeket mondta: „Én mas valláson vagyok, de a kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, a kegyelmeteken ejtett sérelem rajtam ejtett sérelem, Volna bár 100.000 pápista mellett 100.000 lutheránus és 100.000 kálvinista vitéze a fejedelemnek: ők megmentenék a hazát." És hogy nagyobb nyomatékot adjon kijelentésének, az országgyűlésről egyidejűleg maga is eltávozott. A nemzeti erők egyesítésének gondolata indította arra, hogy mind szorosabb kapcsolatot keressen Erdéllyel és annak fejedelmével: II. Rákóczi Györggyel. Azon a nyomon járt itt, mit élete utolsó éveiben számára nagy tanítómestere, Pázmány kijelölt. Levelei, miket Rákóczihoz intéz, a közös érdekek felismerését, egy igaz magyarnak ismét minden felekezetiességen felemelkedő bölcs politikáját bizonyítják. Nála jobban senki nem érezte át a nemzeti ügy veszteségét, mikor Rákóczi a váradi ütközetben nyert sebében elpusztult s mikor ezzel együtt „Pannónia jobb karja, a keresztyénség védő pajzsa, bástyája Erdély" elveszett. Koronás királyához való hűségében egy percre meg nem tántorodott, de azért ott zsongott keble mélyén a diadalmas nemzeti királyok emléke s megfogant, kikelni készült a vágy, hogy ha valaha újból változás esnék a trónon, magyarnak született, magyarnak nevelkedett s csak a magyarságnak élő uralkodót kellene a haza megmentésére a szent koronával ékesíteni. Mátyás királyról szóló elmélkedése is mintha tudatosan ezt a célt szolgálná, mintha az igazs gos kormányzó erényeinek dicsőítése a magyar faj uralkodásra termettségét példázná! Várad eleste, Erdély végveszedelme ismét és utoljára kezébe adja a tárogatót. A kétségbeesés riasztó szózataként dörgi nemzete fülébj „A török áfium elleni orvosság"-ot. Fegyverre szólítja a magyarságot. Most már nem ajánlja, de követeli tőle az állandó hadsereg megteremtését, a csökönyös és ádáz ellenség kiverését. Ha föleszmélünk, ha talpra állunk, ha ismét erőre y^punk, nemcsak az ellenséget pusztíthatjuk Ml de tekintélyünk, hírünk újból való megalapozása hatalmas szövetségeseke} hoz táborunkba. A kishitűség volt eddi • legfőbb bajunk, ha rájövünk, hogy nek' nk csak ez a föld ad hazát, itt kell győznünk, vagy elpusztulunk, akkor megjő bátorságunk, akkor karunkban kopjával, markunkban szablyával, saját erőnkből ismét nagyok lehetünk. így kelti, így riasztja szózatos ajakkal a tespedőket, az alvókat, így áll őrként a vészek tengere felett Zrínyi Miklós, bizonyságot téve Isten előtt, hogy „tőle elaluvásáéii nemzete vérét ne kérhesse elő*. És ha ez a harci riadó akkor mégis siket fülekre talált, meghallották zengzetét egy emberöltővel utóbb Rákóczi kurucai, ez harsogott Kossuth honvédeinek szilaj rohamában, ez zúgott a világháború viharában s diadalmasan ez zeng újra akkor, ha visszaszerezzük mindazt, ami valaha a mienk volt! Ha majd ez ünnep folyamán a Szigeti veszedelem ódon zengzetü, zordon fenségü strófáit fogjuk hallani, ha majd a szigeti hős esküje tömör erejével megrázza valónkat, halálának és megdicsőülésének leírása égi magasságok felé vonja lelkünket, akkor bámulattal állapíthatjuk meg, hogy üdén, mint a kiapadhatlan, kristálytiszta vizű hegyi forrás, él ma is Zrínyi műve és eleven valóságként él szerzője is: Zrínyi, a költő. Sokan kutatták annak a tüneményszerű jelenségnek okait, hogyan völt lehetséges, hogy mig a XVII. század derekáig egész epikai költészetünk felfogás, jellemalkotás és szerkezet szempontjából egyaránt gyarló, egyszerű rímes krónikákat tudott csupán felmutatni, Zrínyi egyszerre képes volt olyan alkotást létrehozni, mely nem csak versenyez azzal, mit kulturában náluak előrehaladottabb nemzetek e nemben felmutathatnak, de két tulajdonságában felül is múlja azokat. Az okok ma már nyilvánvalóak. Hozzá hasonló műveltségű, vele összehasonlítható ingeniumu magyar eladdig soha nem pengetett lantot. De vájjon mik azok az említett megkülönböztető tulajdonságok? Egyik nemzeti mivolta, ahogy a Tassóból merített vallásos felfogást hazafias tartalommal töltötte meg s a megváltás egyetemes keresztyén gondolatát a nemzeti életben is reneszánszot jelentővé idomította át. A másik pedig, miben minden klasszikus és újkori mintájától eltér, az, hogy átéltet közülük egyik sem énekelt meg; hivatása és pályája egynek sem forrott össze eposza magvával, egyikben sem lüktethet tehát az a csodás hevület, mit Négyessy találóan „saslélek

w-nek nevez, mi a magyar hősköltemény minden sorából tüzes nyelvek alakjában felcsap és messze kisugárzik. Már Vörösmarty ezt érezte meg a Szigeti veszedelemben, mikor a kongeniális lángéi me ihletével újítja fel a múltból a hadvezér-költő müvének keletkezését: Mint viharok közepett, magasulva fogantatik a sas És közel a villám honjához kél ki rideg; kőn, Úgy te amit magas elmédben hadakozva fogadtál, Harc villámi között keleted ki világra; azért forr Véresen és szilajon dalaidban az emberölő harc És az erő, a férfi kebel diadalma, királyként Őrzi nehéz méltóságát zaj-sziilte müvednek. Hogy mi volt egyetlen nagy* költői alkotásának célzata, azt már keletkezésének ismerete is kellőleg megvilágítja. Ugyanaz, ami a hadvezér és államférfiú előtt is élete eszményeként lebegett: meg kell törni a törököt az ön- * feláldozásnak olyan erényeivel, aminőkkel várvédő dédapja idealizált alakját felruházta. Ezt az alakot a maga egész heroikus nagyságával uralja az egész költemény, mindazok, akik köréje sorakoznak, mellette küzdenek, csak bolygói a napnak, mely fényességével elárasztja is, túlragyogja is őket. Zrínyi jellemfestő erejét, mely nem csak a magyar daliák rajzában, de a személyes érintkezésből is jól ismert mohamedán vitézek megfestésében is egyaránt hű és biztos, olyan stílművészet támogatja, mi eladdig szintén páratlanul áll irodalmunkban. Ha túltesszük magunkat a verselési mód egyenetlenségein, olyan gazdag költői kifejezéskészletet találunk nála, mely meglep velősségével, erejével, plaszticitásával, helyzethez és egyénekhez alkalmazkodó hajlékonyságával. S ha mindez emeli műve értékét, van valami, ami abba a régióba viszi, hol előtte és utánna is csak kevés választottak jártak. Neki ép úgy, mint Dantenak megadatott, hogy félrelebbentse előttünk a mennynek kárpitját, hogy szemünk elé idézze a sorsunkat • intéző hatalmat, hogy lássa és láttassa a „szellemvilágot teljes öntudatban", mintegy részévé válván ekként a mindenséget átfogó örök istenségnek . . . Háromszáz esztendővel a költő születése után az ő korának balsorsa nehezedett ismét a magyarra. De mig akkor a végeken mi vol-^ tunk s szabad útunk meg volt mindenfelé, hol a közös ellenség ellen közös gyűlölet lobogott, ma szerte a végeken ellenség tanyáz, hitetlenek garázdálkodnak északon és nyugaton és köröskörül mindenütt. Acélgyűrű szorít össze bennünket, kinosan belevágva eleven húsúnkba. Ó, de csak egyszer, csak egyetlen helyen törhessük át ezt a gyűrűt, lepattan és szertehullik magától s öröm ujjongva egyesülnek velünk mindazok, kiknek még nálunk is keservesebb szenvedések jutottak osztályrészükül. A munka, amit ennek a nemzedéknek végrehajtania kell, hasonlatos ahhoz, amit soha és senki önzetlenebbül nem szolgált, mint Zrínyi, a költő. Legyen hát velünk az ő szelleme, maradjon velünk ő maga az idők teljességével biztosan eljövendő eme nagy,küzdelemben, könyörögve szálljon lelkünk az Úr elé az ő fenséges költői fohászának szárnyán: Engedd meg, liogy neve, mely most is köztünk él, Bűvöljön jó hire, valahol nap jár-kél, Lássák pogány ebek, az ki Istentől fél, Soha meg nem halhat, hanem örökké él 1 u m fjj • • fényképészeti • materem!* • • Tisztelettel értesítem a n. é. közönséget, hogy Bástya-utca 6. szám alatt (a Valter-féle házban) fényképészeti műtermet nyitottam. — Szakmámban évek hosszú során át szerzett nagy praxisom folytán abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy a hozzám forduló közönség igényeit minden tekintetben kielégíthetem. Úgy a felvételeknél, mint a képek kidolgozásánál a legmodernebb módszer szerint járok el. — Áraim jutányosak. • • A n. é. közönség b. pártfogását kérve, vagyok tisztelettel: CSIZMAZIA ISTVÁN fényképész.