Pápai Hírlap – XV. évfolyam – 1918.

1918-04-20 / 16. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. Előfizetési árak: Egész évre 16, félévre 8, negyedévre 4 K. Egyes szám ára 32 fillér. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar úr könyv- és papirkereskedésében. A hadigondozó. Ma már talán szabad róla nyíltan is beszélni, hogy azokat a nagy katasztró­fákat, amelyek a háború első negyedében zúdultak reánk, jórészt szervezettségünk hiányai okozták. Hallatlan erőfeszítésbe, rengeteg vérbe került, amig ezeket a hiányokat csak annyira-amennyire pótolhattuk, követvén azt a példát, amit a világ legjobban szervezett nemzete, a szerencsénkre jól megválasztott német szövetséges nyújtott. Külön dicsőséges lapra tartozik a magyar vitézség, amely a szervezettség megteremtése előtt viszont megakadályozta, hogy a rettenetes szeren­csétlenségekbe bele ne pusztuljunk. Csak úgy, mint a harctereken, itt­hon is minden bajaink forrása a szerve­zetlenség, vagy az elkésett szervezés. Az élelmezés igazságos beosztása, a nélkü­lözhetetlen szükségleti cikkek beszerzése mind-mind százszorta jobban mehetnének, nem kellene az egész vonalon képtelen uzsoraárakkal küzdenünk, ha mindent idején és mindent jól megszerveztek volna. Az a nagy szervezet, amely a hadi­rokkantak, özvegyek és árvák országos gondozását vállalja s minden eddig e téren végzett munkát egységes mederbe terel, ha nem is a maga idején, de arány­lag hamar létrejött. íme azonban ma már a háború negyedik évének is végére já­runk, mire végre Pápára is eljutott s egy nagy gyűlés keretében elkezdhette, ha nem is éppen működését, de legalább — alakulását. Ám az alakulásra is rávetette árnyát ama bizonyos turáni átok: a közönyös­ség. Amit jó előre meg kellett és meg lehetett volna készíteni, ott a hely szinén kellett nagy kapkodva összeállítani: azok névsorát, akik hivatva vannak az új in­tézménybe életet vinni, céljai elérésében áldásossá tenni. Nem csuszott-e bele hiba e hamari munkába, a jövő fogja megmutatni. Hasonlókép teljes joggal hiánynak tarthatjuk, hogy a hadigondozó lényeges alkotórészét képező népirodáról, melynek már kinevezett hivatalnok-veze­tőjét kellett volna a helyszínén és mun­kában látnunk, alig esett szó az egész gyülekezetben. Mindez nem vád azok ellen a kiváló férfiak ellen, akik kötelességükhöz hiven idegenből jöttek el közénk, hogy a hadi gondozó nagyfontosságú intézményét ná­lunk is életre hívják. Ők csak dicsére­tünkre és hálánkra érdemesek. Helyi hi­bák történtek itt, amikért ők nem felelő­sek. A múltért azonban nem rekriminálva bizalommal várjuk el a megválasztott új elnökségtől, hogy beleilleszkedve az or­szágos szervezetbe, a hadigondozót a rá­szorultak valódi menhelyévé fogja tenni. Az a gyönyörű munka, amit a helybeli jótékony egyletek s ezeknek már a há­ború legkezdetén létesült közös bizott­sága kifejtett, utmutatóul szolgálhat neki. i BORSOS ISTVÁN. I Azok a fekete lobogók, amelyek e hét elején a kollégium ormain lengtek, nemcsak ez ősi tanintézet, hanem országos vonatkozásban a magyar tudomány és a magyar irodalom, helyi kapcsolatban a pápai társadalom és a pápai hírlapirodalom gyászát is jelentették. Borsos Istvánban — kinek szomorú hir­telenséggel, idővel előtte bekövetkezett haláláról mult számunkban megilletődött lélekkel meg­emlékeztünk — értékes egyéniséget veszítettünk el. Tanár volt első helyen és mindenek fölött. Tanár, aki szinte ihletett rajongással csüggött hivatásán, aki a tanítást nem kenyérkereső robot­munkának tekintette, de élete tartalmának, léte alapjának. Innen eredt az a páratlan kötelesség­tudása, mely egyszersmind az önfegyelmezettség klasszikus példája volt, innen az a — ah! tragi­kussá vált becsületérzése —, mely nem engedte meg, hogy a tanári szolgálatra megszabott 30 esztendőnek csak egyetlen napját is ingyen és tétlenül töltse. Jó tanár csak az lehet, aki szakját alapo­san tudja. Ö több volt, mint tudó, ő a tudósok sorába állítható és pedig abba a mindjobban ritkuló rendbe, ahova az univerzál-tudósok tar­toznak. Mert bár választott tanári szakjához, a klasszika-filologiához soha egy pillanatig hűtlen nem maradt, a bibliográfiában, a numizmatiká­ban nevet vivott ki magának s nemcsak tanít­ványai, de ismerősei is sokszor csodálták világ­történeti és magyar irodalomtörténeti ismereteit. Senki nálánál jobban nem tudta megbecsülni a mi klasszikusainkat, senki nálánál jobban nem botránkozott e mi korunk egyre sokasodó, kevésbbé épületes termékein. Neveltetése, izlése, kifejlett szépérzéke egy­arántelválasztotta a degeneráltság irányától. Ere­deti szépirodalmi munkái a legjobb bizonyságok erre. A „Kollégiumi történetekében, melyek egyes tárcák alakjában e lap hasábjain láttak először napvilágot, a régi pápai diákvilág hű­séges rajzán kivül humorának bensősége és érzésének fenköltsége az, ami bennünket leg­inkább megkap. E laphoz erős szálak fűzték. A megala­pításkor hozzászegődött, öt belső munkatárs közül leghívebben kitartott mellette. Tárcákon kivül névtelen egyéb cikkeket és kisebb közle­ményeket irt bele. írásait mindenkor hozzáértés, világosság s a lényére annyira jellemző objek­tivitás tüntették ki. Utolsó, nevével jelzett közle­ménye „A pápai műipar régebbi emlékei" 1914 január 1-seji számunkban jelent meg. Ez a cikk, mint sok egyéb is, bizonysá­gául szolgálhat annak, hogy mindahhoz, ami pápai, mennyire ragaszkodott, mindent, ami e várossal vonatkozásban állt, mennyire meg­becsült. Azt a megbecsülést viszont, amit ő ekként a városnak juttatott, hasonlóval viszo­nozta e város minden lakója. Azok közé a ritka emberek közé tartozott, akiknek csak jó barátjuk volt, de ellenségük senki, aki felé, — ha egyébként oly boldog családi életében csa­pások látogatták meg — az egész város sze­rető részvéte fordult. Ez a részvét hatalmas és megindító erővel nyilatkozott meg halála alkalmából. Budapesten gyorsan szükségessé vált operáció után követ­kezett be a halál.' Napok teltek, amig hült te­temei ide érkeztek. Ez idő alatt mindenkinek ajkán az ő tisztelt neve lebegett, róla emlékezett meg mindenki az igaz szívbéli részvét hangján. A református templomban e hó 17-én délután lefolyt végtisztességtételén jelen volt az egész város felekezeti- és rangkülönbség nélkül. Ott láttuk Gyurátz ev.püspököt, Kriszt esperes-plébá­nost, dr. Kocsis bencés házfőnököt, az összes hivatalok vezetőit, minden helybeli intézet összes tanárait és tanítóit, barátainak és tisztelőinek százait. Koporsóját elborították a családtagok, az egyházkerület, a főiskola tanari karának, az ifjúságnak, tanítványainak: a VIII. és VII. osz­tálynak koszorúi. A koporsó körül a gyászoló család tagjai: a mélyen sújtott özvegy és négy leánya, test­vérei Borsos Károly mezőtúri főgimn. igazgató, dr. Borsos Endre kir. törvényszéki biró, veje: Barkász Károly zágrábi máv. középiskolai tanár, sógora : Tseppen Jenő kir. törvényszéki biró áll­tak. Tanártársa, lic. Rácz Kálmán mondott felette tartalmas, szép gyászbeszédet ez alapige alap­ján : „Elvégeztetett". Elvégeztetett a munka, el­végeztetett a szenvedés. A főiskolai énekkar gyönyörű gyászdalokat zengett s azután az egész óriási gyülekezet kikísérte utolsó útjára az alsó­városi temetőbe. Itt a nyitott sirnál a főiskolai tanári kar nevében Pongrácz József főiskolai igazgató, az igazgató-tanács nevében annak elnöke : Kis József főiskolai gondnok s végül az ifjúság nevében a VII. osztálynak, melynek utoljára osztályfőnöke volt, egy növendéke : Magassy Gábor mondtak mélyen megindító búcsúztatókat. Szem nem maradt szárazon, mikor a sirt behantolták és kegyeletes érzéssel távozott mindenki a helyről, ahol egy jó tanár, egy igaz ember tért meg a végső pihenőre. * Az elhunyt életrajzát és irodalmi mű­ködésének adatait a következőkben közöljük: Született 1863 február 8-án a komárom­megyei Ászáron, hol apja tanító volt. Elemibe Vérteskethelyen és Nagysápon járt. 1874-ben került a nagykőrösi ref. gimnáziumba, de már az V. osztályra Pápára jött és ettől kezdve, vagyis 1878-tól 1886-ig a kollégium növendéke íj A D M fU I g£ A Kitűnő hangú, háromváltós* n H K l'l U il I II H acélsarku ..... K 50 ­„ Még finomabb, orgona­hangja nagyszerű! HANGÚ K 80-­2-soros,21 billentyűs,finom K120"— BUDAPEST, VII., RAKOCZI-UT 60, saját palota. Rendelésnél a pénz előre beküldendő. gTERNBREG 4 A

Next

/
Oldalképek
Tartalom