Pápai Hírlap – XIV. évfolyam – 1917.

1917-04-07 / 14. szám

etikai értéke a költeményeknek, s akik hal! , most is szívesen olvassák; azá lélektani :ntum, amely oly átlátszóan fejlődik a két • 'ban, csak igazolja, amit Vértesy novellái} tam, de viszont novelláival ellentétben •' í a versein nem szürkeség vonul végig, i igazi, szines, meleg hangulat, lágy akkorn ömlik el rajtok, ilyen a Szeretnék szánik versszaka Á pszichológia különösen kiaz 1-ső s 5-ik szak jellemzetesen találóan :gében; az orosz legényben az orosz népet íszetét annyira jellemző elmerengő mélalangulat testesül meg, nincs gondja a •sra, lelke egy bús nóta szárnyán messze•r.ess e jár; az 5-ik szakban a magyar legény természete jelenik meg, szánt ugyan, de <n ingerülten azt a rongy földet, mert hisz 1 í eleme a szántás jó földben, ha rózsája az ekét tartani. Frappánsan szép a bes, a teremtő Istentől nem a foglyok szoi < sorsának megváltozását kéri, hanem az ; magyar lányok búbánatának eloszlatását, ,:• e igasztalását. Ép ily szép, lélektanilag találó, ulatos rajzok a többi fölolvasott verse, ezek egyike áttetsző szerkezetükkel világosan , rtette, megéreztette a bennök levő hangua ritmus szépen simult az érzelem lágy nzásához, a versek szépségét különösen eztette a fölolvasásnak jellemzően művékí?> volta. Dr. —íi. NIPPEK. — JELENET. — Irta: Kun Irma. Iták az Önképző Leányegyesület f. évi március hó 11-én tartott estélyén.) Kis szalon, melynek két ellenkező sarkában feltalapzaton egy-egy rokokó figura — fiu és leány , édeskés, hajbókoló pózban. Mikor a függöny / / ilik, egy pillanatig csend. Azután meleg, lágy cseníangon tizenkettőt üt egy óra, melynek hangjaira felolvadni a nippek merevsége, arcukról eltűnik 9 ttelen baba-mosoly, fellélegzenek és mire az óraelhangzanak, már lassú, kicsit vontatott léptekkel a " pad közepéig értek és megszólal a Tizenkettőt kondult az óra. : Ez a mi ébresztő zenénk! Csodatevő, meleg hangjából * Az élet mosolyog felénk. Ezüstcsengésü, lágy ütése Akár egy régi nóta száll S varázslatos Szilveszter éjen Minket életre muzsikál. : Ez az egy óra a mi éltünk! S erre várok egy éven át S üdvözlöm boldogan, rajongva Halálszétoszlató szavát!, . Az egész hosszu-hosszu évből Csak ez az egy óránk maradt, Holott mig éltünk, a mienk volt Minden szép, könnyed mozdulat. Mindent, mi lenge, karcsú, halk volt Mi ragyogó volt és meleg, Ami kacagott, mi sugárzott, Mind ránkszórták az istenek, Mig éltünk minden szin és illat Osztályrészül nekünk jutott ... S a hűvös, merev porcellánba A lelkünk is beléfagyott. De Hercegnőm, az élet fáraszt, Alkudjunk meg, ahogy szabad. Hisz néha így is ér bennünket Egy simogató mozdulat. Hisz néha ránk lankad megértőn Egy cirógató, puha kéz És egy szempár felénk sugárzik S könnyek közül meghatva néz! A kacagó szabad természet Ezer varázsa nem miénk, De kis szalónban szines lángok Halk derűt hintenek fölénk. És elsuhant bár messze tőlünk Az élő meleg fénysugár: De a mesék szent birodalma Még vár bennünket, egyre vár. iy: Szegény, ábrándos kis barátom! A mesék kora már lejárt, Trónjától én már megfosztottam Az őszhaju tündérkirályt. S őfelsége kiséretestől Valahol messze elmaradt Egy kacsalábon forgó várban, A zengő rézhegyek alatt. Fiu: Hercegnőm borús kedvű máma. Ám ha fárasztja a beszéd, Játszik majd muzsikáló óránk Halkszavu menuette-zené . S amellyel bájban és varázsban Nem versenyezhet semmise: Az Ön sugárzó ifjúsága Szebb, mint a legszebbik mese. Lány: De hűséges zenélő óránk Finom, kicsiny acél-szivét Sok visszafojtott régi sóhaj Könyörtelen vetette szét. Nem szárnyal többé kebeléből Sok könnyes-szavu régi dal .. . — S nem leszek én sem, soha többé Oly tündöklően fiatal! Fiu: De hát mi történt? Lány: Óh, ne kérdje! Gyászos emlékű pillanat! Összeomlott, amelyen álltam, A szilárdnak hitt talpazat. S a porcellán, ah, oly törékeny! Gondosan megfésült fejem, Mint bánatos cserép hevert lenn A százvirágu szőnyegen. De az egész egy pillanat volt, Annyi időm maradt csupán, Hogy megbámulhattam közelről Lágyvonalu finom bokám. A falról metsző gúnymosollyal Tekintett rám egy régi kép, De egy bográcsban enyvet főztek És én ép lettem, újra ép. Hanem az enyv, a gyilkos próza A véremet hatotta át S azóta mindennek megérzem Költőieden oldalát. Fiu: Ó, sok porcellán-nippet ért már E közös nagy tragédia! De Hercegnőm vigasztalódjon, Nem kell ezért búsongnia, Ha a prózát fájón megérzi, S a zord jelentől szive fél: Visszanézünk a messze múltba, Ahol csak a költészet él. Mely csupa derű és poézis, Mely halk és mégis bódító, Tefeléd szállunk meseszárnyon Aranycirádás rokokó. — S illatos emlékek ködéből, Százötven hosszú év után, Egy el nem csókolt csóknak lelke Még felkeres és rám talál. — — Kinyilt, megérett, telt pompában Tündöklőn tobzódott a nyár, Hatalmukban versenyre keltek Királyi nap és Napkirály. A csodapark, Le Nőtre álma, Mint egy nagy talány hallgatott S a türkiz-tavon nem suhantak A hattyuvonta csónakok. Az ezerarcú lampiónok Aludtak még a fák alatt, Mikor velem, mint szines álom, Hercegnőm arra elhaladt. Lány: De hajdiszem nem volt comme il faut! Fiu: Szép volt azért így is nagyon, Mert diadalmas szőkesége Átragyogott a púderon. — Egy szonettet szavaltam Önnek . .. Lány: És megcsókolta a kezem. Fiu: Mert ajkáig nem mertem vágyni. Emlékszik? Lány: Ah, emlékezem. Fiu: Illatos nyári alkonyat volt. Lány: Tűrhetetlen volt a meleg. Fiu: Álomszin rózsák kivirultak . . . Lány: S maga mondott rossz rímeket. Fiu: Hercegnőmnek aranyló fürtjét Csókolgatta a napsugár, Hogy illatát magába szívja, Mielőtt végképp tovaszáll. Kis szánkók csilingeltek halkan . . . Lány: Hisz nyár volt! Fiu: Mindegy. Láttam én, Hattyulovagok jöttek rajtuk Az ég biborló peremén. Lány: Csak felhők voltak! Fiu: Bárányfelhők Fehér bundáju kicsi nyáj, Nyáresti pihenőre indult Mind, mind a pásztorsip után. Lány: Ki volt a pásztor? Fiu: Én is kérdtem, De nem jött rája felelet S a fehérbundás kicsi falka Elhagyta az égperemet. Lány: Csak felhők voltak s szétoszlottak Mivel eljött az alkonyat! Mért takarja mesepalástba Úgyis mosolygó arcukat? Mindent másképp lát! Fiu: Mindent szebben. Lány: Hisz a való is szép nagyon! Fiu: A mese szebb. A mese drága, Az olyan, mint én akarom. A csillogó mesepalástnak Minden kis fodra mást mutat, A való szürke, ólmos, fáradt És nem ismer, csak egy utat. — Próza kisasszony, nyújtsa karját, Jöjjön, amerre vezetem, A mese tarka országútján Majd szembejő a Szerelem Próbálja meg, Próza kisasszony Jöjjön a szürke ködön át, Ostromoljuk meg ketten együtt Nagy Meseország kapuját! Lány: Sok súlyos, komor lakat őrzi Nagy Meseország kapuját! Fiu: De egy titkos varázsigére Mind lehullik és bebocsát. Csak hagyjuk mind a kapun kivül Mi józanság, bölcs gondolat És használjuk fel útlevélnek A rózsaszínű álmokat. Lány: Hát vannak rózsaszínű álmok? Fiu: De Hercegnőm, minő beszéd! Csak tegye őszintén szivére Azt a kicsiny fehér kezét S valljon: bűvös Szilveszter éjen Ha minden emlék visszajár, Nem várja-e, hogy felkeres még S ránktalál az a régi nyár? Lány: Szilveszterkor csak telet érzek! Fiu: Ah, Önnek nincsen szive tán?! Lány: Monsieur felejti, hogy a szivem Összeragasztott porcellán. Fiu: Ön is feledje! Lány: Ha lehetne! Fiu: Akarja nagyon, és iehet! A közelemben ne érezze A fagyos ujju zord telet! Egy el nem csókolt csóknak lelke Százötven éve itt lebeg, Ibolya-illat, szines álmok! És Ön még telet emleget! Mire százötven éve vágyom, Azt az egy csókot adja át! — — De mi ez? Karom megmerevszik S valami vonz mindig odább . . . S Ön is Hercegnőm! Mért fut tőlem ? Lány: Közénk az Idő von határt, Szegény ábrándos kis barátom, Az az egy óra már lejárt! Látja, az életünk egy óra És Ön egeket ostromol! Egy óra: s a sok tarka ábránd, Sok szines álom nincs sehol. Visszatér a meggyülölt, régi Merev, bókoló mozdulat. . . Fiu: Visszatérhet, de a szivemben Az álom is mind megmarad És leszögezve mozdulatlan A porcellán talapzaton, Mire százötven éve vágyom, A csókról tovább álmodom. S bár tagjaimat a merevség Kegyetlen tőrként járja át, Lelkemben vívom rendületlen Nagy Meseország kapuját. Lány: Sok súlyos, komor lakat őrzi Nagy Meseország kapuját! Fiu: De egy titkos varázsigére Mind lehullik és bebocsát. Csak hagyjuk mind a kapun kivül, Mi józan, hűvös gondolat, És használjuk fel útlevélnek A rózsaszínű álmokat. (Kis szünet, azután egész halkan:) A rózsaszínű álmokat . . . Már ismét ott állnak a két ellenkező sarokban, bókoló mozdulatlanságban és ajkukra visszatér a lélek nélküli mosoly. Kint az óra egy órát üt. Egy pillanatig csend, azután — függöny. —