Pápai Hírlap – XII. évfolyam – 1915.

1915-11-20 / 47. szám

PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Liget-utca 6. • Vlőfizetéti árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos főszerkesztő: KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. A tél. Az idő rohanó vonata évenként szabályosan megfutott pályáján a Tél álloíáshoz ért. Az állomáson a kétségek köött hányódó emberek ezrei, milliói várják, s szorongó szívvel kérdezik, vájjon mit hoz számunkra a tél vonata. Jót aligha. Soha ilyen aggodalmasan, soha ilyen észületlenül nem tekintettünk a tél elé, nint a jelen vérzivataros napjaiban. Kamánk üres, hiányzanak belőle mindazok ,z élelmicikkek, melyek a hosszú télben t létfenntartásukra szükségesek volnának. Más esztendőkben is volt tél, ilyenájt más években is kietlen pusztasággá 'áltoztak a mezők, szántóföldek, melyeken üónapokkal előbb dúsan tenyészett az élet, le akkor megvolt a lehetősége annak, hogy ilőrelátó családapák,-anyák beszerezhessék a télire valót. A földet mivelő honfitársaink tmint betakarították a termést, hosszú kocsisorban hordták a hetivásárokra az Isten ildását; buza, burgonya, kukorica, bab, káposzta, no meg hizott sertés óriási <r&Á£>£ Lék Lati, urán j lag üicciú áioii állóit i fogyasztó-közönség rendelkezése; fából sem volt hiány a legzordonabb és leghosszabb télben sem. Ezekben a nem is olyan régi jó időkben nem rettegtünk a téltől, sőt a természet változatossága gyönyörködtetett bennünket. A mostani télen is így lehetne minden, mert tápláló édes anyánk, a nagy természet nem lett mostohább hozzánk, előállította ez idén is mindazt, amire háztartásunkban szükségünk volna, ámde egyes — sajnos, nagyszámban levő „egyes" — emberek gonoszsága, akik lelketlen spekulációikat a Iegborzasztóbbra, a vér- és hullaszagu háborúra építették föl, megkeserítették számunkra az életet, s honfiúi bánatunk mellett néha-napján fakadó sovány örömeink zsenge virágát már csirájában letaposták. Ömiattuk kell nélkülöznünk, amikor nincs reá igazi ok, ö miattuk kell viselnünk a háború súlyos terheit, könnysajtoló fájdalmait a csatatereken belül is, a békés polgári életben, ahol pedig érintetleneknek kellene lennünk a viaskodástól, mert hisz itt nem ellenségek állanak egymással szemben. Ismételjük, elfogultak volnánk, ha ezekért a rettenetes állapotokért, közélelmezésünk nyomoruságaiért, létfenntartásunk durva megtámadásáért másokat, mint ezeket a lelketlen üzéreket tennők felelőssé. Hogy azonban a dolgok ennyire fajultak, hibás benne a társadalom is, melyet valójában nem hatott át az emberszeretet a testvériség eVzése, amelyről pedig oly sze^ ianitasokat hallottunk a béke aranysugaras napjaiban, de amely a megpróbáltatások idején, amikor tettekben kellett volna megnyilatkoznia, egyszerre eltűnt sokak szivéből. A mai nehéz idők megtanítottak bennünket arra, hogy — ha máskép nem lehet — kényszeríteni kell az embereket a szeretetre. Törvényeket, szabályokat kell alkotni, melyeknek fundamentuma az általános emberszeretet legyen, melyek megakadályozzák, egyszersmindenkorra lehetetlenné tegyék azt, hogy „a kedvező konjunktúrák kihasználása" címén, amilyen „konjunktúrának" igen sokan a háborút is tartják, magukról megfeledkezett emberek kiszipolyozhassák, úgyszólván létében megtámadhassák embertársaikat. S ha a mindeneket lábbal tipró, sem Istent, sem embert nem ismerő e vad önzés elé törvényes korlátok állíttatnak, s ha a szivtelen emberek is a törvényes következmények terhe mellett kénytelenek lesznek szeretni embertársaikat, akkor jó és rossz időkben nyugodtan tekinthetünk a legmostohább évszak: a tél elé. N. P. A Leányegyesület estélyei. Hej, de régen volt az, mikor utolsó színházi tudósításomat irtam s most tizenöt év után újra beleülök abba a székbe, amelyhez oly sok, fiatalos hévvel vég igtapsolt, forró színházi estnek* u,ár-mí£p ülhalvanyuló emlékei, fűződnek. Szép ifjúságom! Szinte elfogódott, lámpalázas leszek, mikor deresedő fejjel vállalnom kell azt a szerepet, amelyet egykoron annyi kedvvel s oly szívesen töltöttem be. No de bocsánat ezért a szubjektív bevezetésért, a dologra térek. Meg van írva a biblia választott népéről, hogy annak férfiai, amig egyik kezükben a hazájukat védő kardot tartották, a másik kezükPROLOG Szeretett közönség Üdvözöllek téged, A lelkesülésért, Mellyel idejöttél, Hátás vagyok néked. Szeretnék is érte Mindent odaadni Mi csillogó, drága S kimutatni hálám: A képzelet szárnyán Elvinnélek messze Szép Tündérországba. S nem vihetlek téged Szép Tündérországba, Hol aranyalmát hoz Az almafa ága, Hol smaragd erdőnek Minden kicsi fáján Dali madár fészkel, S felveri a csendet, A LEÁNYEGYESÜLET NOVEMBER 15-IKI ESTÉLYERE. Irta és elmondotta: KOHN IRMA. Az altató csendet Kicsiny ezüst torka Trillás énekével; Hol a hold sarlója Csak azért van ébren, Hogy magát megnézze A tó tükörében; Hol a lila alkony S rózsaszínű hajnal Egyképpen megtellik Muzsikával, dallal. Nem vihetlek ide Szép Tündérországba, Hol minden ragyogó, Hol minden feléled, Utamat elállja Nyomor palástjába Állig burkolózva A kegyetlen Élet, Durva kezű Élet. Észak felé mutat merev csontujjával, Honnan messze szökött csattogó madárdal, Ahol nincs kacagás, hangja muzsikának, Csak nyomasztó, ólmos, fojtogató bánat. Mint nehéz, fekete, sürü selyemfátyol, — Nem hozta azt senki, ott termett magától, — Szétdúlt, összetépett, rommálőtt határra Ráterült, rásimul szomorúság árnya. S Isten tudja honnan, merről, ott teremnek Sok meggyötört asszony, elcsigázott gyermek. S mig üveges szemük végtelenbe bámul, Keserű panasz kél mindannyi ajkárul: „Békés otthonunkat feldúlta az ellen ! Hova meneküljünk a tél fagya ellen ? I Felépítéséhez kellett hosszú élet S egy éj alatt elmúlt, kormos üszőkké lett. „Ki újraépítse izmos két karjával, A hazáért harcol hősök csapatában. Vezéreljed vissza, lelkünk menedéke Messzeszállt, visszasírt, áldott, drága Békeí „Jöjjön el országod, csodatevő Béke! Sóváran tekintünk jöttödnek elébe. Jöjjön el a te szent, fényes birodalmad, Terjesszed ki fölénk áldásos hatalmad! „Jöjjön el országod, csodatevő Béke!" — Ha egynek némítjuk el csupán fohászát S újra felépítjük rombadöntött házát, Ha egy kis családnak lesz meleg tanyája, A hazáért küzdőt hova visszavárja; Hogy amig a férfi küzd, harcol vitézül, Családja ne legyen ovó födél nélkül, Hogy a kicsi gyermek, hogy a szegény asszony Szeméből a nyomor könnyet ne fakasszon; Ha a szomorúság kietlen vidékén Vidáman füstölög barátságos kémény, Ha csupán egynek lesz általunk tanyája: Akkor már — úgy érzem — nem éltünk hiába. Kedves jó közönség, Ez a tervünk, látod. Nem jelentenek ma E deszkák világot, Csak egy kicsi házat Kárpátok tövében. A megalkotásán Fáradozunk éppen. S amit itt ma este, Kedvedet keresve, Összemuzsikálunk, Kikomédiázunk: Abból építjük fel A kárpáti házunk. — S végre mikor aztán „Őszi harmat után, Nagy hegyeknek ormán Fújdogál a hideg szél, Zöld erdő harmatát, Muszka csizmák nyomát Hóval födi be a tél", S mikor a gonosz szél A lombtalan fákat Tépdesi, cibálja S jégvirágot lehel Apró fehér házak Fényes ablakára: Bent egy kis szobának Nyájas melegében Enyhe lámpafénye Ezüst glóriát sző Piros arcú asszony Mosolygó fejére, Ki ha kicsi fiát A kemence mellett Ringatja álmába, Az lesz akkor néki Dallal, muzsikával, Csengő kacagással, Édes boldogsággal Csordultig telített Szép Tündérországa. Múltból felharsanó trombita hangjára Rég meghalt vitézek felállnak glédába, Az ég kárpitjáról alákandikálnak S lelkesen tapsolnak e komédiának . .