Pápai Hírlap – XI. évfolyam – 1914.

1914-12-26 / 52. szám

a hármas szövetségnek is. A magyar nemzeti hadsereg azután önmagától fogja megoldani a nemzetiségi nyelv kérdéseket, különösen ha a nemzetiség-lakta helyeken tiszta magyar vidék lakta katonaság helyeztetik el. Hálával adózunk a mostani nehéz viszonyok között a kormány erélyes intézkedéséért, mely megóvta különösen a nemzetiségi érdekeket az izgatók végzetessé válható munkájától, elismeréssel tartozunk a nem magyar ajkú polgártársainknak, akik belátták, hogy a magyar nemzetnek ők is oly édes fiai, mint a magyar anyanyelvűek, teljes szabadság s jogegyenlőségben részesülnek, de a nemzet kulturája révén sokkal magasabb színvonalon állanak, mint idegen nemzetiségi társaik, tehát egy független állam jobblétnek örvendő polgárainak a felszabadítás! eszmével való táplálása, csak rabigába való döntésüket célozza. Helyesen fogták fel ama nemzetiségi polpáraink, mikor nem álltak kötélnek, hanem mint hű hazafiak teljesítik honvédelmi kötelességeiket. Tehát a kultúránknak köszönhetjük, hogy példásan viselkednek idegen ajkú állampolgáraink, a kulturát pedig csak városaink fejlesztik, miért is a városokat, mint a nemzet jövőjének bástyáit erősíteni, építeni, gyarapítani kell. Hogy azonban ezt elérhessük, le kell vállaikról venni mindazokat a terheket, melyek általános nemzeti feladatokat képeznek, le kell venni a közbiztonsági, a közegészségügyi s a közadóztatással járó kiadásokat. Ezen terhek elvonásával nagyközségeink könnyen kiemelkedhetnének a falusi élet szférájából, városaink pedig rohamosan haladhatnának a kultura utján, miglen meg nem valósítanák az összes szociális s népjóléti intézményeket, melyek után buzgó imádság epedez százezrek ajkán. Addig is, mig reményeink teljesülhetnek, tegyük meg a hon iránti kötelességeinket, igyekezzünk a polgári és társadalmi munkánk kifejtésével az állami élet rendes menetét fenntartani és erősbíteni, mert csak úgy biztosíthatjuk a reánk kényszerített háborúnk diadalmas kimenetelét. Csüggedésre nincs okunk, ha mi is ép úgy megtesszük polgári életünkben kötelességeinket, mint megteszik véreink a harcmezőn, • nem ismerve fáradalmat és szenvedést. Miként egy örök Istenünk dküldötte egyetlen fiát az Ur Jézus Krisztust közénk, azért, hogy váltson meg bűneinktől s tisztítsa meg lelkünket az önzés földi salakjától, úgy mi is küldjük el szent fogadalmunkat nemzetünk pajzsához, dicső hadseregünkhöz, hogy bizva küzdhet tántoríthatlanul mindaddig, mig igazságos ügyünket a győzelem nem koronázza meg, mert mi készek vagyunk a haza oltárára meghozni utolsó filléreinket is, csakhogy a hosszú és áldásos békét megteremthessük s benne ujjá születhessünk. Pápa, 1914 december 23-án. Csoknyay Károly v. főjegyző. A munkásbiztosító pénztár válsága. Mindazokat, kik a pápai kerületi munkásbiztosító pénztárt az ország egyik legrendezettebb viszonyok között levő munkásbiztosítási szervének ismerték, bizonyára meglepte a lapunk mult számában olvasható az a hiradás, hogy a pénztár súlyos anyagi helyzetbe jutott, s csak nagy nehézségek között képes minden tekintetben megfelelni az elébe tűzött feladatoknak. A munkásbiztosító pénztár válságos helyzete nem hagyhatja közömbösen azokat, akik méltányolni tudják azt a fontos szerepet, melyet a pénztár a szociál-higiénia terén betölteni hivatva van, s nem hagyhatja közömbösen különösen az alkalmazottak nagy tömegét, akik betegségük idején — szerzett jogaik alapján — a pénztár támogatására számítanak. Ezeket szem előtt tartva, bátorságot vettem magamnak arra, hogy mint a pénztár ügyeinek régi ismerője, reámutassak az okokra, melyek a sajnálatos helyzetet előidézték, s megjelöljem a módokat, melyek szerint a pénztár anyagi ügyei a régi szilárd alapra helyezhetők volnának. Először is tehát — a lelkiismeretes orvos eljárását követve — állapítsuk meg a diagnózist, kutassuk ki a baj okát, azután beszéljünk az orvosszerekről, melyektől a baj megszűnése remélhető. A pénztár válságos helyzetét véleményem szerint négyféle ok idézte elő: 1. A háború következtében beállott nagymértékű taglétszám-csökkenés; 2. Az óriási módon felszaporodott tagdíjhátralék ; 3. Két pénztári alkalmazott nyugdíjügyének el nem intézése; 4. A pénztár autonómiájának felfüggesztése. A taglétszám nagymérvű csökkenésének megakadályozása — természetesen — nem áll a pénztár módjában, sőt minél tovább húzódik a háború, a taglétszám annál inkább fog csökkenni. A háború azonban a taglétszám csökkenésén kivül más tekintetben is hátrányosan befolyásolja a pénztár számadási eredményét. A pénztár ugyanis — az Országos Pénztár rendelkezéséből — nemes humanizmussal magára vállalta hadbavonult tagjai családtagjainak gyógyászati ellátását, s ennek folytán előállott az a helyzet, hogy a pénztár olyanok gyógyítási költségeit is viseli, akik után járulékot egyáltalán nem kap. S minél több biztosított tag cseréli fel a munka békés szerszámát harci fegyverekkel, annál nagyobb lesz az itthonmaradt családtagok száma, akik költséggel terhelik a pénztár számláját anélkül, hogy ezért ellenszolgáltatást kapna. Ám ez olyan teher, amelyet a pénztár tulajdonképen az állam helyett, az állam érdekében visel, joggal elvárhatná tehát, hogy az állam — mint azt már az Országos Pénztár kérelmezte — a pénztárt a hadbavonultak családtagjainak gyógykezeléséért kártalanítsa legalább olyan összeggel, amennyibe az illető családtagok gyógyszerrel ellátása a pénztárnak tényleg kerül. A válság előidézésében nagy szerepe van a tagdij-hátralékoknak. A folyó év végéig körülbelül 30.000 korona az az összeg, melynek beszolgáltatásával a munkaadók hátralékban maradtak. S ez a hátralékban maradás annál inkább elítélendő, mert annnak felét a hátralékos munkaadók az alkalmazottaktól levonták. A hátralékok felszaporodása miatt egyébként szemrehányás illetheti a közigazgatási hatóságokat is, melyek — tisztelet a kivételeknek — nem szorítják kellő erélytyel a hanyag munkaadókat a pénztárral szemben fennálló kötelességeik teljesítésére. Itt már aztán a belügyminisztériumnak kellene közbelépni nem alfele tessék-lássék rendelettel, hanem szigorú utasítással, hogy a közigazgatási hatóságok a pénztári hátralékok behajtásánál ép olyan lelkiismeretességgel járjanak el, mint azt a közadóknál tenni szokták. A válság harmadik okául két pénztári alkalmazott nyugdij-ügyének el nem intézését jelöltem meg. A dolog úgy áll, hogy az intézmény volt pénztárosa és pénzbeszedő-szolgája beteges voltuk, Öreg koruk miatt ez év eleje óta szolgálatképtelenek, s a pénztár nyugdíjaztatásuk iránt a szükséges lépéseket megtette. Jellemző a felsőbb fórumok hivatali működésére, hogy év eleje óta ezek a nyugdíjazási ügyek elintézést még mindig nem nyertek, minek folytán kénytelen volt a pénztár az illetők fizetését mindeddig kiutalni, ami — tekintettel arra, hogy helyettesítésükről külön munkaerők beállításával gondoskodni kellett — havonként majd 350 korona több kiadást jelentett a pénztárra. Az Állami Munkásbiztosítási Hivatalnak tehát, amelynek most a pápai pénztár közvetlen alája van rendelve, sürgős kötelessége voln8, hogy ezeket a nyugdíjazási ügyeket a benyújtás időpontjától kezdve elintézze, s a nyugdíjul járó összegeket, miután az illetők fizetésüket megkapták, év végéig a pénztár részére kiutalja. A válságot előidéző okok között utolsónak hagytam a pénztár autonómiájának felfüggesztését. Ez az állapot szintén nagy mértékben közrehatott abban, hogy a pénztár kiadásai meghaladják a bevételeket, amennyiben az Állami Munkásbiztosítási Hivatal a megszűnt igazgatóság helyébe felügyelettel megbízott hatósági személy részére 150 K havi tiszteletdijat állapított meg, jóllehet a sokkal több gondot és munkát adó elnöki tiszt betöltéséért semmi tiszteletdíj nem járt, azt a mindenkori elnökök teljesen díjtalanul viselték, sőt a régi kerületi betegsegélyző pénztárnál eleinte folyósított elnöki tiszteletdíjról a későbbi elnökök mind lemondottak a tagok javára. De ha már úgy áll a dolog, hogy lelkiismeretlen emberek gyűlölködő terrorjának áldozatául kellett oda dobni a pénztár autonómiáját, a jelen nyomorúságos viszonyok között, amikor a taglétszám 5000-ről 3000 -re csökkent, amikor évnegyedek óta fizetetlenek a gyógyszerszámlák, amikor a pénztári alkalmazottaknak sokszor a hónap derekáig, végéig kell várni, mig elsején járó fizetéseiket felvehetik, — a jelen esetben az Állami Hivatal nagy méltányosságot gyakorolna, ha a felügyelettel megbízott honoráriumát a saját számlájára vállalná át. Ezt annál inkább is megtehetné, mert a felügyelettel megbízott tulajdonkép az Állami Hivatal megbízottja — így szignálja az aktákat is —, tehát önként következik, hogy a Hivatal a saját megbízottjának költségeit viselje, s a tiszteletdijak megállapításában ne legyen gavallér a mások rovására. Összegezve az elmondottakat, a pénztár válságos helyzetének gyökeres megjavítására szerintem az Állami Munkásbiztosítási Hivatalnak a következő intézkedéseket kellene sürgősen tennie: 1. Hasson oda, hogy a hadbavonultak családtagjainak gyógykezeléséért a pénztár megfelelő módon kárpótoltassék; 2. Eszközölje ki, hogy a közigazgatási hatóságok a tagdíj hátralékok lelkiismeretes behajtására szigorú utasítást kapjanak; 3. A pénztári tisztviselők nyugdijszabályzatának jóváhagyásával nyújtson módot ahhoz, hogy a két pénztári alkalmazott nyugdíj-ügye mielőbb elintézést nyerjen; 4. A pénztár felügyeletével megbízott tiszteletdiját az Állami Hivatal vállalja át a saját számlája terhére. Ezek a módok feltétlenül alkalmasak volnának a pénztár siralmas anyagi helyzetének megjavítására. Persze, egy kissé kényelmetlen a dolog, mert ily értelemben az Állami Hivatalnak részben a kormányzó hatalommal kellene szemben állania. A Hivatal kiküldötte tehát múlt héten itt jártában a helyzet orvoslására a sokkal kényelmesebb eszközöket választotta. Szóbelileg elrendelte, hogy az orvosok táppénzt csak a legsúlyosabb betegségi esetekben utalványozzanak s ha valamely tag betegsége esetén munkaadójától fizetését kapná, attól a táppénzt teljesen vonják meg; a nyugdíjazásra felterjesztettekre vonatkozóan pedig úgy intézkedett, hogy azok 1915 január 1-től ftzetéseik 40, illetőleg 30°/o"

á

t kapják. Mind a kettő szívtelen eljárás. Mert először a szegény betegek — keresetüknek úgyis csak felét kitevő — csekély táppénzét akarja megszorítani, illetőleg teljesen elvonni; a második esetben pedig 20 éven át a pénztár szolgálatában állott beteges öreg emberek megélhetését akarja lehetetlenné tenni. Ez az intézkedés — eltekintve, attól hogy a válságot nem oldaná meg, legfeljebb valamennyire enyhítené — csak arra volna jó, hogy töméntelen választott bírósági eljárást okozzon, a pénztár békéjét feldúlja s a tagok körében nagyfokú elkeseredést szüljön. Nem hinném, hogy az Állami Hivatalnak ez volna a célja, azért abban a reményben teszem le tollamat, hogy az Állami Hivatalnak Írásbeli utasítása más lesz, mint amit itt kiküldötte szóbelileg tett. Nánik Pál. A silbak.* Irta: Krúdy Gyula. A füredi gavallérok között volt egy bizonyos Matskási Miklós nevezetű nyírségi úriember, aki nemcsak arról volt nevezetes, hogy két pakli svájci kártyát tudott egyszerre eltépni, hanem híressége volt, hogy ezer költeményt ismert. A költők nem írhattak olyan verset, amelyet Matskási el nem olvasott. Egyszer unalmában — míg a hazulról érkező pénzmag megérkezését várta és négy nap és négy éjszaka feküdt étlen-szomjan ágyában — megtanulta a Csokonai Dorottyáját. A pénz megérkezett, hamarosan el is fogyott, mert szerencsétlenebb kártyást nem szült magyar anya Matskásinál, de a Dorottya megmaradóit. Általában azonban csak szerelmes versek megtanulásával foglalkozott, mert bár elmúlott harminchárom esztendős, olyan szerelmes volt, mint egy jurátus. Természetesen Fruzsinkába. Nem nagy kunszt volt ez a régi Füreden, ahol a mocsárláz lakott a tó nádasaiban és a szerelem a platánok levelei között úgy repdesett, mint egy kis madár. Aki nem lett maláriás, az szerelmes volt. Vénséges vén öregurak, akik már csupán szüretig, vagy * A Modern Könyvtár 426—427. számú füzetéből.