Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.

1913-03-22 / 12. szám

Végre egyszer az a gondolatom támadt, hogy valami szorosabb összefüggés van a király, I. Rikárd és Magyar Miklós között. Ebből az összefüggésből az adat alapján csak az igazolható, hogy I. Rikárd segélyezte Magyar Miklóst, de hogy miért segélyezte, az nincs megmondva. Én a következőkép gondolom a dolgot megmagyarázhatónak: a történelem tanúsága szerint I. Rikárd a Szentföldről hazajövet szárazföldön akart eljutni Angolországba, de Ausztriában elfogták és börtönbe vetették, amelyből kiszabadulva csak 1194-ben érkezett meg Angolországba. A történetíró megjegyzi, hogy Rikárd élvezni akarván szabadságát, elment WoodstocJcba és ott tornajátékokat rendezett; ezek voltak az első tornajátékok Angliában, melyeket a király nyilvánosan adott. Magyar Miklóssal valahol Ausztria felé bolyongása közben ismerkedhetett meg, tán szolgálatot tett neki az igénytelen klerikus és azért támogatta őt Rikárd Oxfordban. Ez persze csak gyanítás, de tán nem egészen alapnélküli. Megjegyzem, hogy éppen akkor, amikor Rikárd a Szentföldön járt, az angol krónikák említést tesznek arról is, hogy az Acre alá összegyűlt, különféle nemzethez tartozó hercegek, vezérek, grófok és más kisebb és nagyobb rangú előkelőségek között volt egy comes Nicholaus de Hungaria; érdekes névmegegyezés, amelyet azonban csak puszta véletlennek kell tekintenünk, mert a két Magyar Miklós két különböző egyén, ugyanis a comes 1191 augusztusban a törökök által elfogatott és nem valószínű, hogy kiszabadult kezükből. Majd a jövendő kutatások tán több világosságot derítenek mindkét Miklós életére vonatkozólag. A XII. évszázadból, pozitiv adatok hiányában, egyszerre át kell ugranunk a XVI. századba. Sajnos, a két legrégibb és leghíresebb angol egyetemen oly drága volt és még most is oly drága az élés, hogy szegény ember ott nem boldogulhat. Évekig ott tanulni csak a jómódú szülők gyermekeinek lehetséges, akik megtudják fizetni az évenként szükséges, 3000 K-án alulra sohsem rúgó költségeket. így a magyar diákok inkább csak arra szorítkoztak, hogy 1—2 hétig vagy hónapig letelepedjenek és ez alatt igyekezzenek megismerkedni a viszonyokkal. Természetesen a múltban ez sokkal könnyebb volt, mert latinul tudtak egymással érintkezni. SJcaricza Máté, Szegedi Kis István életrajzirója is, aki 1571-ben kötött ki Angliában, szintén csak rövid ideig maradhatott. Tapasztalatait így irja le : Párisból távozva Rouenen, Dieppen és a brit tengerszoroson keresztül, ahol jó szerencsénkre, Angliának Laria nevü városába érkeztünk, ezen helynek kegyes lelkipásztorától Philpoth Jánostól Londonba szállíttattunk. Hogy itt megint különösen a ritka erényü Erzsébet királyné palotájában mennyi és mily nagy dolgokat láttunk, feleslegesnek tartom itt elmondani. Innen aztán, mivel hosszú utazásunkat jónak láttuk félbeszakítani, útirányunk megváltoztatásával a visszatérésre gondoltunk. Azonban Londonból először a Themsén, azután bár féltünk a tengeri viharoktól, az északi tengeren át nem indultunk előbb a szászországi Hamburg felé, mig Anglia híresebb városai között a tudós emberekkel teljes Canterburyt is fel nem kerestük. Midőn itt különösen Cevalleriusnak, amott pedig Foxiusnak és Dering Eduárdnak nemes jósága folytán mindeneket megnéztünk, végre a tengerre szállottunk, ahol igen előkelő s irántunk jóindulattal viseltető nagy urak voltak útitársaink. 1605-ből van az oxfordi Bodleianban egy hivatalos feljegyzés, mely szerint a Bodleian könyvtár olvasói között állandóan voltak magyarok is. Ettől kezdve folyton gyarapszik az Angliát látogató magyar diákok száma. Bizonyosan nagy hatással volt erre az a körülmény, hogy az angol partokhoz oly közeleső Hollandia egyetemeit évenként tömegesen keresték fel és ezek közül sokan átrándultak hosszabb-rövidebb időre Angliába is. A legelső, akinek nevét is feljegyezve találjuk, Kecskeméti Máté, aki 1624-ben járt Oxfordban és engedélyt • nyert arra, hogy a Bodleian könyvtárba bejárhasson. 1628-ban a debreczeni iskola igazgatója lett. Tőle kezdve mintegy 40 nevet gyűjtöttem egybe, akik kint voltak. Természetesen sokkal több azoknak a számuk, akikről még eddig nem talállunk adatokat. Mindezeket a neveket nem érdemes itt felsorolni, mert hiszen úgy sem igen tudunk róluk sokat; én most csak azokat említem meg, akiknek az életére nagy befolyást gyakorolt kint tartózkodásuk. Ilyen pl. Bakai Benedek, sárospataki igazgatótanár, akiről az öreg Szinnyei híres munkájában azt irja, hogy ő volt az első hazánkfia, ki tanulás végett Angliát felkereste, de hát tévedni emberi dolog. Bakai kassai származású, a Történelmi Tár közli is leveleit Kassa város levéltárából, amelyeket, Oxfordból 1626-ban irt a kassai tanácshoz; persze azt jobb volna nem említeni, hogy a vezetékneve a közlésben P.-vel van irva a B. helyett és ez nagyon félrevezetheti a kutatót, aminthogy engem is félrevezetett, mert egy londoni előkelőséggel zavartam össze, aki abban az időben nagy szerepet játszott. Bakai oxfordi tartózkodásának másik emléke egy, a wieni császári és királyi udvari könyvtárban őrzött, kéziratban van, nem más, mint egy emlékkönyvi bejegyzés; a latin mondás után magyar is van: „Ur Isten minden dolgunkat bírjad, forgassad, kezeink munkáját igazgassad". Sajnos, az európai műveltségű, fiatal pap hamarosan meghalt, 1633-ban. Ebben az időben töltött kint Angliában több esztendőt Tolnai Dali János, aki megismerkedvén az ottani disszenterekkel, kilenc barátjával együtt Londonban fogadalmat tett 1638-ban, amely baráti szerződést aláírók indították meg idehaza a nagy, egyházi reformmozgalmat, melyet úgy ismerünk, mint a puritán mozgalom, melynek éppen napjainkban akadt tudós történetirója Zoványi Jenő sárospataki tanár személyében. 1653-ban Tiszabecsi Gáspár erdélyi származású ifjút az oxfordi egyetem a magister artium fokra érdemesíti és elismeréssel szól róla, mint akinek szép készültsége van. Ő és a testvére, Tiszabecsi Tamás és Budai István, szintén erdélyi diák, a három magyar, akiről eddig tudjuk, hogy valamelyik angol egyetemen a XIX. évszázadot nem számítva egyetemi fokozatot nyert. Wood, a nagy oxfordi könyvmoly megjegyzi egyik munkájában, hogy 1650 körül sok magyar tanult Oxfordban, akik közül többen szegények voltak és ellátást a Christ Church éttermében nyertek, dr. Owen, a Christ Church colllege feje és kanonokja szívességéből. Ettől kezdve többször találunk ilyenforma adatokat: „az egyetemi tanács határozata folytán két magyarnak fizettem 10 fontot". Még Miltonnak, a nagy angol költőnek is tudomása volt arról, hogy hazáját felkeresik a magyar diákok. Egyik híres, prózai munkájában fel is említi, hogy a komoly és frugális Erdély is elküldi hozzánk nem ifjait, hanem férfiait, hogy megtanulják nyelvünket és theológiai tudományunkat. Bizonyosan tudott itt tartózkodásukról Cromwell is, aki egy külön intézetet is akart alapítani a külföldi, protestáns diákok számára, ami azonban nem valósult meg. 1670-ben egy erdélyi származású, Adám János nevü diák verset írt latinul Londonról, amelyet angolra is lefordítottak és 1808-ban újból kinyomtattak, mert a régi Londonról sok érdekes vonást őrzött meg. 1671-ben meg egy Szilágyi György nevü diák ír az oxfordi egyetem tiszteletére verset, Szilágyi később 1 atinosította a nevét Sylvanusra és ott kint telepedett le Hugliában és sok könyvet adott ki, pl. Isocrates leveleit, Aesopus meséit. Mindezek a kiadásai ma nagyon ritkán, csaknem mind unikumokban ismeretesek. Emlékszem, Cambridgeben voltam, a Trinity College könyvtárában és megnéztem a jegyzékben, van-e nekik Sylvanus kiadású klasszikusuk ; volt több, köztük egy teljesen ismeretlen kiadás, melyet a könyvtáros azonnal külön helyre tett, mikor megmondtam neki, hogy ebből még a British Museumban sincs példány. Tarczali Pál 1672-ben irt egy értekezést, mely Oxfordban meg is jelent; ennek az ajánlása azért is érdekes, mert többek közölt Karsányi Jakabot, a brandenburgi őrgróf titkos tanácsosát is felemlíti, mint aki szintén járt Tarczali atyjával együtt Angliában és Skóciában is. 1682-ből fenmaradt Zádori István levele Busby Rikhárdhoz, a híres Westminster iskola igazgatójához. Busby jó barátságban volt az angol Basire Izsákkal, aki Gyulafehérváron is volt tanár és akinek a buzdítására mentek ki sokan Erdélyből Angliába. 1699-ben jelent meg Oxfordban egy latin könyv az unitáriusok ellen, álnév alatt; még eddig nem deríthettem ki biztosan, hogy ki volt a szerző, de valószínű, hogy Gyöngyösi Pál debreczeni diák; az álnév: Dialithus is ezt mutatja, ami azt jelenti: drágakövekkel kirakott. Egy példánya ennek a ritka könyvnek megvan főiskolánk könytárában is. 1703 ban egyszerre 5 magyar nyert a Bodleianba bebocsátást, ennek magyarázata az, hogy Lord Paget, aki Magyarországon keresztül utazott, pártfogolta őket. Kropf Lajos Londonban élő hazánkfia, az angol-magyar vonatkozások buzgó kutatója, közli Lord Paget útleírását a Századokban. Érdekes, hogy őlordsága Magyarországon majd minden megálló helyén találkozott olyan lelkészekkel, akik Angolországban jártak. - A XVIII. században megint meggyérül a kimenők száma, mert Bécsben nagyon megnehezítették a kijutást. Akik kimennek, csak szomorúságokról számolnak be és segélyt kérnek. Ebből az évszázadbői valók a nagyenyedi és a debreczeni kollégiumnak gyűjtött alapítványok, melyek még ma is kamatoznak és hirdetik az angolok áldozatkészségét. — Lemásoltam egypár levelet, melyben a kintjáró diákok elmondják panaszaikat. Bizony, örülhetünk, hogy azok az idők már elmultak. 1749 ben járt Oxfordban Kalmár György, aki ekkor értekezést is írt és adott ki, 1751-ben pedig már résztvett három röpirattal, amelyet Magyarországon nem ismernek, egy nagy irodalmi vitatkozásban, még pedig angol nyelven irván meg mondani valóját. A ritka röpiratokat megvizsgáltam és mondhatom, Kalmár minden tekintetben kora színvonalán állott. Kalmár bennünket azért is érdekel, mert félig-meddig pápainak tekintette magát. Pl. a Bodleianban 1749-ben olvasónak, így írta magát alá: Georgius Kalmár Hungarus Papensis. Ennnek magyarázata az, hogy ő Tapolcafön született, 1725 körül; egyszer voltam kint Tapolczafön, hogy a pontos adatot megszerezzem, de sajnos, az anyakönyv csak 1726 tal Kezdődik. Kalmárokat azonban találtam, úgy látszik, nagy család volt abban az időben. Pápán járt iskolába, azután Győrbe ment, majd Debreczenbe, és már akkor feltűnt bámulatos emlékező tehetségével. Sajnos, eszét nem tudta úgy értékesíteni, hogy valami nagyot alkotott volna. Folyton utazott, tanult, de eredménye nem igen volt. Olyan íráson törte a fejét, amelyet minden nemzet fia a saját anyanyelvén olvashatott volna. Nagyszerű eszme, az bizonyos; kísérletét méltányolták is, három nyelven jelent meg a filozófiai nyelv stb. cimü munkája, latinul, németül, olaszul, de semmi mélyebb hatást nem gyakorolt. Bejárta egész Európát, munkái Hollandiában, Olasz-, Német-, Angol-, Cseh-, Magyarországban és Svájcban jelentek meg és mégis, életét tanulmányozva arra a meggyőződésre jutunk, hogy azt a fényes tehetséget jobban kellett- és lehetett volna gyümölcsöztetni. Könyvének jórésze, melyeket vándorlása közben itt is, ott is ajándékba kapott, főiskolánk könyvtárában van. Élete végéről semmit sem tudunk, még azt sem, hogy mikor és hol halt meg. Sokkal nagyobb értéke van annak a másik magyarnak, aki-1766-ban ment el Oxfordba, Ury János a neve, aki később három doktorátussal megrakodva ment vissza, hogy a Bodleian keleti kéziratait katologizálja. Amint Ígértem, csak egyes adatokat mutattam be, egységes képet alkotni még a jövő feladata. Mindenesetre örvendetes, hogy újabban megint élénkül az összeköttetés Angolországgal. Az állam küld ki tanárokat szünidei tanfolyamokra, az oktatásügy stb. tanul mányozására; protestáns részről is az összeköttetés mindig élénkebb lesz; előkelőink gyermekei közül többen tanulnak Oxfordban. Vajha az igazi értékeket tanulnák ott meg, amelyek Angliát naggyá tették, a becsületességet, a hűséget, a szorgalmat, a vallásosságot. Elmúlt az az idő, amidőn még az a közmondás járta, extra Hungáriám non est vita, mi tudjuk, hogy van, és nekünk az a feladatunk, hogy ami jót kint látunk, azt a hazai földbe átültessük, hogy országunk anyagi és szellemi ereje gyarapodjék és nemzetünk betölthesse igazi rendeltetését a népek nagy versenyében.