Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.

1913-12-27 / 52. szám

>Tint a -r aletí\r az idény legújabb termékeiből>> 53 N 11 ÜZLETÁTHELYEZÉS! A n. é. közönség szives tudomására hozzuk, hogy az ez ideig Kossuth Lajos utca 32. sz. HALÁSZ TESTVÉREK cég alatt fennálló divatáru-üzletünket í". évi december hó 1-én a mai kor igényeinek és kényelmének megfelelően átalakított, újonnan berendezett, Kossuth Lajos utca és Márton István utca sarkán levő üzletbe helyeztük át. Szigorúan szabott árak;. EGYESÜLETI ÉLET. = A Jókai-kör múlt vasárnap, a szokástól eltérően este nyolc órakor tartotta felolvasó estélyét, amelyen Sehvarez Mariska és Annuska egy négykezes Bellini-darabot zongoráztak. A szépen összetanult és finom Ízléssel előadott darabot a közönség lelkesen fogadta és a szereplőket meleg tapssal honorálta. A két nővér finom játéka a jövőre nézve biztató reményeket nyújt. Borsos Istvánnak, a kollégium tudós tanárának a helyi műipar régebbi emlékeiről szóló értekezését rekedtsége miatt leánya Borsos Olga tanítónő olvasta fel. A nagy gonddal megirt és szorgalmas kutatást igénylő, igazán becses műtörténet i felolvasás nagy tetszést aratott s úgy a szerzőt, mint a felolvasót a közönség melegen ünnepelte és zajosan megtapsolta. Az értékes felolvasást egyik legközelebbi számunk tárcarovatában közölni fogjuk. Frauendienst Mariska Gáty Lenke zongorakisérete mellett elismert szép hangján egy műdalt s néhány magyar dalt énekelt, míg a műsor utolsó számaként Gáty Lenke ismert becses művészetével néhány pompás zongoraszámot adott elő. = A leányegyesület f. hó 28-án saját helyiségében tartja előadó ülését, a következő műsorral : 1. Zongoraszám. Előadja Bauer Edith. 2. Idill. Irta Farkas Imre, szavalja Schlesinger Elza. 3. Pierre és Minőn. Irta Farkas Imre, énekli Véssey Piroska, zongorán kiséri Kis József. 4. Feljegyzések Amerikáról. Irta és felolvassa Friedmann Hugó mérnök. 5. a) Mozart: Az ibolya, b) Schubert: Bölcsődal. Énekli Schneider Terike, zongorán kiséri Tóth Annus. Kezdete d. u. 5 órakor. AZ U J § A városok hitelügye. A városok orsz. kongresszusa nemrég felterjesztést intézett a miniszterelnökhöz, akit arra kért, hogy a kormány a mai nehéz pénzviszonyok között jöjjön a városok segítségére, még pedig oly módon, hogy az állami emisszió összegét a városok legszükségesebb beruházásaihoz megkívántató összeggel emelje fel és ezt bocsássa a városok rendelkezésére. A miniszterelnök erre hosszabb leiratban válaszolt a városoknak, melyben azt mondja, hogy a kormány már hónapok óta intenzív munkát fejt ki abban az irányban, hogy e kérdésben a városok segítségére jöhessen, de a kedvezőtlen pénzügyi viszonyok miatt eddig ez eredményre nerrf vezetett, mert az állam a maga sürgős pénzszükségletének fedezését is alig képes biztosítani, ezt meghaladó összegek felvételére pedig csak a viszonyok jelentékeny javulásával nyílhatnék kilátás. Ezúttal szükségesnek tartja a miniszterelnök, hogy a városok beruházási pro grammjukat alapos revizió alá vegyék s szállítsák le a most kiszámított 448 millió korona összes szükségletet s a szükséglet egyrészének kivitelét jobb időkre halasszák. Éppen így leszállítandónak tartja az első évre kimutatott 90 millió koronát is, mert ennek a beszerzéséhez is kevés remény fűzhető. Ezért nyomatékosan ajánlja a miniszterelnök, hogy ilyen izolált pénzbeszerzési akciótó az egyes városok tartózkodjanak s az egész kérdést az összes városok nevében egyöntetűen, kellő megfontolással és a kormánnyal egyetértöleg a városok kongresszusa vezesse. § A villamos telep kibővítése. Régóta foglalkozik a város hatósága a villamos telep telkének kibővítésével, amely eddig csak azért nem volt megvalósítható, mert az uradalom a szükséges területet oly magas áron akarta a városnak adni, amekkorát a város a jelenlegi rossz gazdasági viszonyok következtében megadni nem volt képes. Ugy látszik azonban, hogy a város mégis csak kénytelen lesz a 20 koronás árat elfogadni négyszögölenként, mert a városnak a területre égető szüksége van, az uradalom pedig a telket olcsóbban adni nem hajlandó. Az uradalom ugyanis e hét folyamán arról értesítette a város tanácsát, hogy a villamos telep kibővítése céljaira kérelmezett 500 négyszögöl területet az uradalom négyszögölenként 20 koronáért hajlandó a városnak átengedni oly formán, hogy a vételárat a város 1914 január 1-től számított 5 éven át 2000 koronás részletekben fizetné meg, a hátralékos összeg után pedig 4% kamatot fizetne. eltávoztam hazulról — mi történhetett azóta . . . Gyorsan! És Heide Ottó magával cipelte szegény Kriegn ert és a támolygót előre lökdöste. — Mérget ivott. — Igenis. Két szublimát pasztillát. Egy órával ezelőtt. Kocsis, őrületesen hajtson! — Ne — mondta Kriegner — elsőbben a lakásomra viszem, ha segíteni akarok ! A kocsis hajtott. Néhány világos utcán át, a villamosokat súrolva, merészen átrepülve az utcasarkokon, végül a csöndes Müllergasseban megállt. Kriegner gyorsan becsomagolta a táskáját. Pillantása a pamlag üsszegyürt párnájára tévedt. — Édes Istenem, miért ? Azután újra kocsiba szálltak és a lovak rohantak előre — Érthetetlen, felfoghatatlan — mondta Heide. Kriegner nem felelt. A nyelve szélesen és szárazon tapadt a szájához. Őrült félelem szorította össze a torkát. Nyugalmát Adélé ágya mellett találta meg, amikor meglátta az asszony nyomorúságát. Ugyanez az asszony néhány órával ezelőtt. Érezte: „Én vagyok oka valahogyan mindennek — és nem is sejtem, hogyan és miért ?" Megkezdődött az asszony életéért való küzdelem. Csúnya küzdés. Az asszony egy sóhajtás nélkül eltűrt mindent. Később is, amikor visszanyerte eszméletét, csak mélységes íétségbeesés volt a szemeiben, csakis a gyöngeség beismerése. j És merev félelem a legerősebbtől, akit ő naga hivott. Tekintete néha az ajtó felé tévedt, mintha attól félne, hogy már a küszöbön leselkedik reá. Kriegner eljött reggel, délben, este és többször is. És Heide mindenkor azt kérdezte : Túl van a veszélyen ? Kérdezte és olyan szemekkel könyörgött Kriegnernek, aminőket szentbernáthegyi kutyáknál láthatunk. Ilyenkor Kriegner fölnézett és rázta a fejét. — Komplikációktól kell tartanunk, egy veselob lehetőségére is. Harmadik napon így beszélt Kriegner : — Most már van remény. Ekkor nyakába ugrott Heide és olyan hangot hallatott, amely félig sikoly volt, félig sóhaj. — Köszönöm neked, óh, nagyon köszönöm barátom ! Nem éltem volna túl! Kriegner eltolta magától. Heide a szemeit törülgette. — Elmehetek egy órára az irodámba ? Három nap óta nem voltam ott?! — Elmehetsz — felelte Kriegner. — Az orvos egyedül maradt a beteggel. Megnézte és a pulzusát megtapogatta. Adélé asszony nyugtalanul hánykódott és ujjai görcsösen egymásba fonódtak. — Miért? — kérdezte Kriegner. Adélé sírva fakadt. Félt e kérdéstől. — Nem bírtam túlélni? Beszéljen kérem ! Igenis, dühös volt erre a nőre, aki egész malomkövet akart hengergetni a lelkiismeretére. Adélé felemelkedett és üres, vigasztalan szemekkel nézelt reá. — Szeretem az uramat — esküszöm, hogy csakis őt szeretem. Nem gondolok másra. És az uram napról-napra kinoz és sérteget. Mégis szeretem. Amikor legmélyebben lealázott, odaállok eléje és így beszélek hozzá: „Bocsáss meg, hogy tévedtél." Tegnapelőtt — vagy talán három napja doktor úr? — ekkor a legocsmányabbat tette velem ... azt mondotta . . . azt mondotta . . . Istenem, hogy az Írnoka . . . Feltételezhető ilyesmi? Hazaküldte azt az embert, hogy otthon felejtett kulcsait elhozza és ő két óráig késett valahol, és amikor meg akartam kérni . . . arculütött. Ez őrültté tett. Boszura vágytam. Önre gondoltam. Véletlenül éppen önre. Elmentem önhöz. Amikor visszajöttem, itt várt reám az uram, térdre borult előttem és csókolta a kezeimet ... Az én dühösségem is megszűnt. A nyakába borultam volna, hogyha . . . ha nem csaltam volna meg egy órával előbb. Hiszen őt szeretem, csakis őt. — Vádolta magát. Minden szava ostorcsapás volt részemre.' Erre mérget ittam. Óh, miért nem engedett meghalni? — Nagyságos asszony, ön téved — ön nem volt nálam soha. Csak nehéz álom volt. Én, Nagyságos Asszonyom, tegnapelőtt távol voltam hazulról és csak közvetlenül akkor érkeztem vissza, amikor az ön ura értem jött. Nálam ön nem járhatott! Kriegner erősen az asszony szemeibe nézett, — Adélé ellent akart mondani, — de nem tudott. — Isten vele Nagyságos asszonyom. Dá — kérem — hát ne sirjon annyira — ne sirjon kérem! . . .