Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.

1913-11-29 / 48. szám

Ha tehát méltán, minden disszonáns érzés fölkeltése nélkül akarjuk kifejezni hálánkat azért, hogy ez a két szellemóriás egykor a mi városunk anyagi és szelemi légköréből is merített erős ösztönt későbbi bámulatos fejlődéséhez, akkor ne akarjuk őket erőszakosan egy talapzatra állítani, hanem mindegyiknek külön állítsunk méltó emléket. S mivel mi, igen helyesen, a saját erőnkből országos gyűjtés nélkül akarunk emléket állítani, hogy annál inkább a magunkénak mondhassuk, tehát erőnk mértékének megfelelőleg mellszobrokat állítsunk. De nagyobb arányú mellszobrokat, díszes talapzattal s a talapzaton domborművei, vagy mellékalakokkal. Itt lehetne szerintem pompásan felhasználni dr. Kőrös Endre főtitkár eszméjét, feltüntetni az ifjú Petőfit és Jókait, mint jó barátokat. Az ügy iránt való szeretet vezetett ezek elmondására. S mivel jól tudom, hogy dr. Kőrös Endre főtitkár urat is ugyanaz a cél lelkesíti, ő is csak azt akarja, hogy e két nagy költőnek minél szebb és megfelelőbb emléket állítsunk városunkban, vegye fontolóra, amiket elmondottam s ily irányban segítse elő a dolgot. Az ő érdeme azért nem lesz kisebb, mert hisz az egész mozgalom intézésében, az anyagi eszközök, a pénz előteremtésében neki van legnagyobb érdeme. A három év előtt tartott közgyűlés határozatának értelmében ajánlom ezeket a Jókaikör igazgató-tanácsának a figyelmébe. Szerintem már annyi pénz gyűlt össze a Jókai és Petőíi szoborra, hogy megtehetjük a kezdő lépéseket e szobrok megalkotása ügyében. Borsos István. II. Hálával tartozom Borsos István i. t. barátomnak, amért érdekes cikkével alkalmat nyújt nekem arra, hogy arról az ideáról, amit pár év előtt a Jókai-kör közgyűlésén megpendítettem s amit a közgyűlés nemcsak „megfontolás", de „annak idején megfelelő javaslattétel céljából" is kiadott az igazgató-tanácsnak, pár szót ismét szólhassak. Az „annak ideje" ugyan még nem érkezett el, a kör igazgató-tanácsa ismételten elhatározta, hogy a gyűjtést folytatja, a tőkét gyarapítja, egyelőre á már megszokott módon a nagy estélyek jövedelmének felhasználásával, később esetleg újabb, talán igenis: országos akció indításával, ámde ha messze is vagyunk még a kitűzött céltól, szívesen kapok az alkalmon, hogy e cél helyességének gondolatát mind erősebben plántáljam bele a köztudatba. Tetszett a Jókai-kör közgyűlésének az az idea, hogy Pápán ne a nagy regényírónak, ne a harcok Tyrteusának, de a két diáknak állítsunk szobrot, akiknek tehetsége még csak most bontakozik ki a teremtő munka számára. Tetszett az idea, hogy mi az ifjú Jókait örökítsük meg, aki csak gyűjti még a benyomásokat, mikből művei alakulnak, lelke mélyén sorakoznak az alakok, mik történeteiben valaha szóhoz jutnak, hogy meghassanak, könnyekre indítsanak. Hogy mi az ifjú Petőfit örökítsük meg, ki Pápán élte át a diákság minden örömével együtt első szerelmi csalódását is, kinek lelke mélyéből most kezdenek előtörni az első melódiák. Borsos kollégám csak tetszetősnek tartja az eszmét, de nem helyesli, mert hiányoznék belőle a „tartalmi igazság". Ellenvetésére válaszom ez: tartalmi igazsága akkor van meg valamely szoborműnek, ha valósággal azt fejezi ki, amit általa kifejezni akarunk. Már pedig mit akar kifejezni az általunk tervezett szobormű? Azt, hogy a két későbbi nagy költőnek kapcsolata volt Pápa városával, itt tanultak, itt voltak diákok, itt kezdte bontogatni szárnyukat képzeletük. Hogy ezt a helgi kapcsolatot más szoborművek is mennyire figyelembe veszik, láthatjuk a budapesti eskü-téri Petőfi szoborból, mely a Talpra magyart szavaló Petőfit ábrázolja, míg a pozsonyi Petőfi szobor a rajongó, ábrándozó Petőfit, a segesvári pedig a harcok Petőfijét állítja elénk, szóval mindig bizonyos kifejezett vonatkozásban azzal a hellyel, hol az illető költőnek szobrot emeltek. Jókainak is lesz már a közel jövőben szobra, a budapesti bizonnyal a nagy regényírót fogja idősebb korában bemutatni, a komáromi talán a férfi Jókait abból a korból, mikor szülővárosát halhatlanította regényeiben, a mienknek viszont éppen abban találhatják tartalmi igazságát, ha a pápai diákot ábrázolja. Nem lehet egy talapzatra állítani a két költőt — így szól a másik kifogás, — mert ez csak színpadias volna belső igazság nélkül. E kifogás még sokkal kevésbbé helyt álló, mint az előbbi, Petőfi és Jókai legalább is annyi joggal tartoznak egybe, mint Schiller és Goethe. A népies j nemzeti költészetnek, tehát egy iránynak volt mindkettő vezető alakja, érzésük, egyéniségük teljesen úgy kiegészítette egymást, mint a Schiller lázas szabadságvágya a Goethe nyugodtabb derűjét. Hogy pedig csak „rövid ideig" voltak barátok, ez egyszerűen tévedés, mert ők is ép addig voltak barátok, ameddig a két, német költő az lehetett, t. i. — a sirig. A különbség csak az, hogy a két magyar költő abban a korban lett jóbarát, amikor legfogékonyabb a kebel a barátság érzésének befogadására. Igen, a két diák kötötte meg azt a barátságot, melyet a két pesti író tovább folytatott, mely a 48 márciusi tüzében acélosodott meg s melyet a segesvári nagy temető sem semmisíthetett meg, hisz Jókait egész életén át elkiséri e barátság szent érzése s költészete annyi sok lapját túlvilági ragyogással árasztja el. És ez a barátság ne lenne méltó az együttes glorifikálásra ? ! . . . Hát nem emlékeznék Borsos kollégám arra a versre, melyben a sok szeretet mellett sok gyűlöletben is részes Petőfi elmondja Jókainak, hogy mi lesz akkor, ha a világ, mely most követ dob rá, halála után babért hoz homlokára. ó e babér, amellyel a Világ magát gúnyolja, Ez a babér, ez a babér Velőm égetni fogja. Do nem soká tart égetése . . . Te, lelkem 'megmaradt fele, Hozzám te szinte eljövendesz És koszorúmra könnyet ejtesz S eloltod lángjait vele. A mi szobrunk tehát igenis meg fog felelni a való igazságnak. Ámde ezenkívül más, tisztán művészi szempont az, amiért a mi szobrunknak a két pápai diákot kell ábrázolnia. A mellszobrok — nem tudom más hogyan van velük, én általában nem lelkesedem értük — rendesen igen konvencionálisak. Egy költő-fej, melyhez a géniusz babérágat nyújt fel, ilyen van már 100, minek csináljunk mi 101, illetve 102-iket ? De két diákot ábrázolni, szimbólumaként az ifjúság vágyának, reménységének, tehetsége gerjedezésének, dicsőítésül az iskolának is, melynek műveltségük alapját köszönhették, ez olyan művészi feladat, mely a konvencionálisság minden ismertető jegyét nélkülözi, mely a legszebb művészi alkotást sugallhatja. És ezt akarom én, ezt akarja a Jókai-kör is. Nem banális mellszobrokat, de egységes művészi alkotást akarunk mi látni, melynek megteremtése érdekében érdemes agitálni és dolgozni. Nem én mondom, a legnagyobb magyar eszthetikus: Beöthy Zsolt mondta, hogy ha Pápa megcsinálja a diák Petőfi ós diák Jókai szobrát, akkor olyat hoz létre, ami az egész országban híressé válik. Zarándokló hellyé tehetjük a mi városunkat, zarándokló helyévé minden magyar diáknak, kik eljönnek ide a diákvárosba, a Petőfi és Jókai deákoskodásának városába, hogy lássák ércbe öntött mását annak a két diáknak, kik ennek a szerény pápai kollégiumnak szellemét vitték el életük pályájára, melyből soha nem múló fény áradt az országra, s az egész világra! Dr> Körös Endr

e. x Aki sikerrel akar hirdetni, forduljon a „Leopold Testvérek hirdető vállalatához" Budapest, VII., Erzsébet-körut 41., ahol hirdetéseket az összes létező bel- és külföldi hírlapokban és naptárakban kiváló szakértelemmel, lelkiismeretesen, pontosan és szolid árakon eszközölnek. Minden felvilágosítás a t. c. hirdetőknek díjmentesen. A PÁPAI HIRLAP TÁRCÁJA A sírfelirat. — Lagerlöf Zelma elbeszélése. — Svéd eredetiből fordította : Osvátli Kálmán. Mondják az emberek, hogy sohase láttak az övéhez fogható bánatot. Olyan, akár a kőszobor. Ezekben a temetést megelőző napokban nem lehet tudni, él-e csakugyan? Lehetetlen észrevenni rajta : hallja-e, amit mondanak neki s tudja-e ki beszél hozzá ? Éhséget, ugylátszik nem érez s odakünn bolyongva a pogány hidegben mintha nem is fáznék. Ám nem a fájdalomtól kövült meg a szive, — borzalomtól. Rá se gondol az otthonmaradásra a temetés napján. Néki is ki kell kisérni a gyászmenettel a temetőbe kicsiny magzatát. Ki kell kisérnie abban a tudatban, hogy a végső tisztességet tevők egytől egyig azt hiszik, hogy majd a nagy Sander-sirba temetik a kis halottat. Elgondolja, hogy össze kell roskadnia a rászegeződő csodálkozás és elképedés súlya alatt s mikor ő a gyászmenet élén lépdelve, azt a jeltelen sirhoz vezeti. Az álmélkodás moraja száll majd szájról szájra, jóllehet temetésre mennek. Miért nem nyughatik a kis halott a Sander-sirban? És eszébe jut majd az a kósza hir, amely egykor szárnyra kelt róla. Valami alapjának csak kellett lennie annak az esetnek — mondogatják. S mialatt visszatérne a menet a temetőből, pálcát törnek felette s tönkre teszik. Egyedül az segíthet rajta, ha maga is jelen lesz a gyászkiséretben. Ott lépeget majd nyugodt tekintettel, olyan arcot öltve, mintha minden rendben volna. Akkor talán elhiszik neki, amit magyarázatul elmond. Férje is elmegy a templomba. Mindent rendbe hozott, meghívta a vendégeket, megrendelte a koporsót, s kijelölte a halottvivőket. Olyan jó és megelégedett, amióta érvényt szerzett az akaratának. Vasárnap van. Az istenitiszteletnek vége. A községháza előtt sorakozik a gyászmenet. A halottvivők vállukra terítik a fehér ruhákat. Részt kiváló bór- és lithiumos gyógyforrás vese- ós hólyagbajoknál, köszvénynél, czukorbeíegségnél, vörhenynél, emésztési és lélegzési szervek hurutjainál kitűnő hatású. Természetes vasmentes savanyuviz. SCHULTES ÁGOST Szinyelipóczi Salvatorforrás-vállala' Budapest, V. Rudolf-rakpart 8. vesz a menetben a lerumi összes előkelőség s a templombajárók nagy része. Miközben a gyászmenet sorakozik, úgy tetszik az asszonynak, mintha azért készülődnének, hogy a vesztőhelyre kisérjenek egy gonosztevőt. Hogy végignézik majd a tekintetökkel, ha visszatérnek! Azért jelent meg, hogy előkészíthesse őket a következendőkre, de csak nem jön szó az ajkára. Nem bir nyugodtan s megfontoltan beszélni. Legföljebb azt tehetné, hogy oly erősen és hangosan jajgatna, hogy az egész templomtéren meghallhatnák. Nem meri kinyitni ajkát, hogy ki ne törjön belőle ez a kiáltás. A harangok megmozdulnak odafönn a toronyban. A gyászmenet elindul. — S most jön a kemény próba minden előkészület nélkül! Miért is nem tudott beszélni? Nagy megerőltetésébe kerül, hogy oda ne kiáltsa: ne vigyék a temetőbe a halottat. Egy halott: semmi. Miért pusztuljon el egy halott miatt? Hiszen eltemethetnék, ahova jónak látják, csak a temetőbe ne. Majd elijeszti őket onnan. Azt mondja, hogy veszedelmes egy halott az, tele van ragadós nyavalyával s hogy farkasnyomokat láttak a temető körül. Szeretne rájuk ijeszteni, mint a gyermekekre szokás. Nem tudja, merre ásták meg a csöppség sirját. Azt gondolja magában, megtudja még idejében. Amint bekanyarodik a gyászmenet a temetőbe, végigtekint a havas tájon, hol fedezhetne föl rajta frissen ásott sirt? De nem lát se utat, se sirgödröt. Nincs ott egyéb, mint sima, hóval borított rónaság.