Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.

1913-10-11 / 41. szám

nak utolsó bekezdését olvasva megtudják, hogy minden bérlő köteles a házbér arányában reá eső házbér fillért, mint a bérösszegben bent nem foglalt külön házbérjárulékot a háztulajdonosnak a házbérrel egyidejűleg előre megfizetni. Ami annyit jelent, hogy tulajdonképpen nem is a háztulajdonosokra vettetik ki ez az adó, hanem azokra, akik a lakásokat haszonbérlik, vagyis a lakókra. Maga a háztulajdonos csak a saját lakrésze után fizet. Igaz, hogy ez a gyönyörű eszme nem a mi hatóságunknak az eredeti szüleménye, mert hiszen ezt az új adóprést úgy kérte kölcsön Szombathely városától, de letllégyen a dolog bármiképpen, nem fojthatjuk el csodálkozásunkat afölött, hogy a város hatósága a haladást a polgárság leigázásában látja, nem pedig annak fölszabadításában. ~ Hová vezet ez? Mivé fog ez fejlődni, ha folyton a polgárság bőrére, a szájában levő falat kenyerére utazunk ? Holtbizonyos, hogy az összeroppanás felé, még pedig sokkal gyorsabban, mint gondolnók. Lakni minden embernek kell valahol, a lakás tehát nélkülözhetetlen szükséglete az életfenntartásnak. Ez nem fényűzési cikk, melyet megadóztatás nélkül élveznek Fortuna istenasszony kiválasztottjai; ez minden halandó embernek egyik legnagyobb szükséglete, amelyet nem megadóztatni, hanem olcsóbbá kell tenni 1 A középkor megengedhetett magának ilyen j anyagi sanyargatást, de a huszadik század gondolkodó emberének el kell távoztatni magától az ilyen eszközöket, amelyek nem a boldogulás felé, hanem egyenesen az anyagi romlás tátongó örvényébe vezetnek. Ahol pedig a nyomort mesterséges eszközökkel, szándékosan terjesztik, ott egyúttal a szellemi fejlődés sirját is ássák. Irodalmi szükségletek. Sokszor ismételt közhely, hogy miként a test, úgy a szellem, a lélek is táplálékot kiván. Annak tápláléka az étel-ital, ezé a könyv, az irodalom. Minél kiműveltebb a lélek, annál több táplálékot kiván, annál nagyobb irodalmi szükséglete. De megfordítva is áll a kapcsolat, azaz: egyes emberek műveltségének mértékére biztosan következtethetni abból, mily nagy fokuak irodalmi szükségleteik. Akik az irodalom iránt csekély, vagy semmi érdeklődést se mutatnak ; akik az irodalmi termékek mellett közöm- ] bősen haladnak el; akik az irodalom munkásait legfeljebb nagyúri vállveregetésre méltatják: azok távol állanak attól a műveltségi foktól, melyet a „kultúrember" névre érdemesítünk. De a nemzeteknél sincs ez a dolog máskülönben. Amelyiknek tetemes az irodalmi fogyasztása, arról több mint valószínű, hogy a kultúrában szépen előrehaladott. Amelyiknél pedig a fogyasztás jóval alatta marad a termelésnél (vagy még inkább, ha maga a termelés is gyenge!), ott igazi kultúráról beszélni sem lehet. Szerencsés az a nemzet, melynek országában az irodalmi események és kérdések nem pusztán az irókat s irodalmi köröket érdeklik, hanem az iskolázottak egész egyetemének lelkületét megmozgatják; ahol a társas, sőt még a családi összejövetelek se múlhatnak el anélkül, hogy irodalmi kérdésekről szó nem esnék. Viszont csak sajnálni lehet az olyan népet, melynek tanultabb osztálya nem csupán az irodalom támogatásától zárkózik el ridegen, hanem még a legfontosabb irodalmi mozgalmak iránt is hideg közömbösséget tanúsít. Avagy nem fog-e el bennünket mély sajnálkozás saját apáink elmaradottságán, mikor a fajszeretetben legyőzhetetlen lánglelkü költőnknek, Petőfinek ezt a verses (de alapjában ! igaz!) bizonyságát olvassuk a korabeli magyarság fogyatékos irodalmi szükségletéről: „Szerény állat itt a lélek, Nem kér szénát, abrakot; Mint szamár a gazt, zabálja A kalend.iriumot." Tehát alig valamivel több, mint félszázaddal ezelőtt az irodalmi szükséglet hazánkban nem igen terjedt túl a kalendáriomon ! De ha még a költői nagyítást levonjuk is Petőfi megállapításából, akkor se lehet valami sokat föltennünk a negyvenes évek magyar nemzedékének irodalmi szükségletéről, mert bizony az igazság szerint elég alacsony fokon állott! Ugyebár jól esik elgondolnunk, hogy néhány évtized alatt észrevehető javulás következett be e tekintetben Magyarországon! Jól esik megállapítanunk, hogy a közel múlthoz • képest eléggé emelkedtek az irodalmi szükségletek nemzetünk iskolázott osztályai körében : az olvasók száma tetemesen megsokszorozódott. Ám ha az emelkedést és e mai állapotot alaposabban megvizsgáljuk, a jóleső érzés helyébe csakhamar lehangoltság költözik bensőnkbe. Szeges figyelem mellett ugyanis rá fogunk jönni, hogy az emelkedés jobban csak külszines, számbeli emelkedés — az irodalomszeretetnek mélyebb s egyetemesebb (országos) térfoglalása nélkül. Kellő mérlegeléssel és egybevetéssel ítélve, habozás nélkül el kell ismernünk, hogy irodalmi szükségleteink mai mértéke koránt sincs arányban azzal a lármás kérkedéssel, mellyel kulturális előhaladásunkról lépten-nyomon dicsekedni szoktunk; a nyugati nemzetekéhez képest pedig nagyon, de nagyon alant marad. Valóigaz, hogy az irodalmi termelés manap ha maradandó értékre nem is, de tömegre, számra elég nagy (talán nagyobb is, mint kellene!) nálunk. Ám mit ér ez az eredmény, mikor a fogyasztás hozzá képest főleg a vidéken — aránytalanul csekély. Irodalmi termelésünknek majdnem felét a főváros fogyasztja; csak fele jut a vidékre, ami bizony fölötte elszomorító szegénységi bizonyítvány a vidéki intelligencia szellemi életéről. Könyvkereskedőink között állandó a panasz, hogy az irodalmi újdonságokat kevesen vásárolják, hogy a magyar közönség érdeklődése az új könyvek iránt inkább fogy, mint emelkedik. S ebben a panaszban — fájdalom — nem számító üzleti sopánkodás, hanem szintiszta igazság nyilatkozik meg, mert valóban úgy áll a dolog, hogy a huszadik században azon országban, hol a „művelt" cimre oly sokat adnak, tulajdonképpen fáznak az emberek a műveltség forrásaitól: a könyvektől! A fővárosi közönség még csak hagyján ; de a vidéki — az többre becsül egy vándorcirkuszi előadást vagy, mozibeli rémdráma-produkciót, mint egy irodalmi matinénak vagy estélynek figyelmes végighallgatását. Az író ember csak tintanyaló „skribler" számba megy előtte, kinek köszönését is alig fogadja. Az irodalmi újdonságoknál sokkalta jobban érdeklik a drasztikus vicc-ujdonságok, az irodalmi kérdéseknél a kaszinói kártyapartik. Szóval: az irodalmi szükségletek legkevésbbé se megnyugtató mértékűek a huszadik századbeli Magyarországon: még a fővárosban sem állanak kellő fokon, a vidéken pedig majdhogynem minimálisak. (A vidéki közönségnek Az asszony felkelt és sált vett magára. Aztán nyugtalanul járt-kelt egyik helyről a másikra. Az ablakdeszkán nyitott könyv feküdt. Künn a kertben a fák mélyre hajtották ágaikat. Az ablaküvegek" megzörrentek, nyugtalanság osont a szobába. — Fázol? — kérdezte a férj nejét. — Igen . . . nem . . . fázom. — Jó, hogy itt maradtunk. Hová mégy ? Mindjárt itt a vihar. — A kertbe megyek. Rögtön vissza fogok jönni. — Vidd ernyődet. Mintha nem hallotta volna férje szavait a nő, ment előre, ki a sötétbe. Pár perccel utóbb férje követte. Az asszony gyorsan körüljárta a kertet. Az alléban egész sötét volt, szemének fehére messziről világított. Nem is csudalkozott, ahogy megpillantotta férjét, nem állt meg, csak megváltoztatta lépéseit, hogy ütemre menjenek együtt. A szél felborzolta haját s egy fürt 1 homlokára csúszott. A fák ágai között különös rezgés halatszott, hosszan elnyújtott sirása a szélnek, ami a költőt lelkesíti, de ideges embert nyugtalanít. — Mi van veled kedvesem ? — kérdezte a mérnök és megállt. — Az ő hangja hivott — felelt a nő és két kezét mellére szorította. — Olyan volt, mint ifjú Isten, beszédének hangja elvarázsolt. — Ki ? —kérdezte a férj és arcából rémület és kíváncsiság tükröződött. — Olyan volt a hangja, mint a gyengéd fuvolának hangja, sohasem hallottam ilyent. Hogy mit beszélt, nem tudom. Mindent elfelejtettem. Csak arra emlékszem, milyen szivhez szóló volt a hang, mikor szerelméről beszélt. Az allé végére értek ós kijutottak a szabadba. A szél egy irányban hajtotta a fák ágait és a levelek visszájáról látszottak. Látszott, hogy az asszonyt bántotta a szemébe hulló hajfürt és mégsem simította el onnan. — Kezemet arcához szorította és én éreztem, mint remeg szempillája, amely, mikor arcomhoz simult, úgy simogatott, mint a selyem. Nem tudtam, hogy ilyen érzés is létezhetik. A szél tovavitte szavait. A férj mintha tébolyultat hallgatott volna, úgy borzadott. — Hogy ilyen érzés ? — kérdezte és szavaiban a kétségbeesés reszketett. — Hogy ilyen érzés létezik ! — kiáltotta az asszony ki a sötétségbe. A férj kinyújtotta kezét és elvonta az asszony szeméről a hajfürtöt. — Köszönöm — szólt a nő. Aztán tovább folytatta: — Mint villám oly gyorsan ment lelkemen keresztül ez az érzés. Sohasem tudtam ilyen ember létezéséről. És mégsem fogom látni többé. Nem akarom 1 — Menjünk haza. Rögtön esni fog — szólt a férj. — Te bizonyára képzelődöl. Nem történik semmi. Ideges vagy. A vihar izgat. Jöjj. — Ne érints — sikoltott a nő, túlkiáltva a vihart. — Most nem szabad érintened engem. Ne is láss, ne is álmodj felőlem. Uram és parancsolóm vagy. Később — később megint jogosan követelhetsz. De most — most úgy sem engedelmeskednék. Nem félek tőled. — Nincs is okod félni — szólt a férfi és hasztalan iparkodott visszatartani könnyeit. — Csak egyre kérlek, jöjj haza. — Megölhetsz — és én mégis boldog voltam. És ezt már nem veheted vissza. Senkisem veheti el tőlem! — Boldog voltál! — s ahogy ezt ismételte a férj, maga is elcsudálkozott, hogy oly könnyen kimondja, anélkül, hogy szive fájna. — Örülnöd kell ennek! Nem érted meg ! — Örülök — felelte, érthetetlen boldog aggodalomban. — Szivemből örülök, mert n agyon boldog voltál! — Igen, olyan nagyon — nagyon boldog, szinte csoda. — Persze. Ez nagyon természetes — és kiváló bór- és lithiumos gyógyforrás vese- és hólyagbajoknái, köszvénynél, czukorbetegségnél, vörhenynél, emésztési és lélegzési szervek hurutjainál kitűnő hatású. Természetes vasmentes savanyúvíz. q/^tjtti TpC ÁPO^T Szinyelipóczi Salvatorforrás-vállals' OUnULlED ALrWOl Budapest, V. Rudolf-rakpart 8.