Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.

1913-01-25 / 4. szám

értékeknek egyenletes emelkedése szempontjából, különösen akkor, amikor a munkásságnak zömét tulajdonképpen a város déli része szolgáltatja. Hiszem, hogy nem kerülte ki figyelmét senkinek az, mikor a gyárakból este vagy délben jönnek a munkások, mily hosszú oszlopsort képeznek egész a színházig s innét oszlanak szét az elágazó utcákba, de az sem kerülhette ki figyelmét a szemlélőnek, hogy reggel és délben mily lélekszakadva futnak, hogy el ne késsenek s betehessék szájukba keservesen megszolgált falatjukat. Ebédelésre alig van idejük a távol lakóknak, reggel pedig már 1 órával előbb kell felkelniök, hogy bejuthassanak munkahelyükre. Hogy kifárad a munkás mire be- és haza ér! Ezen a bajon kell segíteni, ha már azt nem tudjuk elérni, hogy az alsó városrészben is lehessenek rossz vasúti politikánk következtében munkatelepeink. Olcsó, gyors közlekedési eszközök kellenek, még pedig oly módon beosztva, hogy azok a gyáraktól a Fő-utcán a színházig, ismét a Széchenyi-utcán a Batthyány-, Csóka-utcán és a Veszprémiuton a vámig közlekedjenek, mert ezen utcákból ágaznak be mindazok az utcák, melyekben a munkásoknak nagy tömege lakik. A villamos autóbusz-járat létesítése különösen most aktuális, mikor egy újabb gyár van építés alatt. A vezetőséget a város lakosságának kell kérni, hogy a villany teleppel készíttessen költségvetést, tervet s azt házi kezelésben oldja meg. Ez is aztán egyik üzletága lenne a városnak s jövedelmezősége mellett még fontos közgazdasági s szociális célt és a munkásság érdekeit is szolgálja. Csoknyay Károly. Kiadó lakás. utcai lakás (Széchenyi=tér 3.) május l=re kiadó. Az analfabéták. A választójogi törvényjavaslathoz mellékelt statisztikai táblázatok bevezetőjében egy nagyon szomorú mondat is található, amelynek kulturális jelentőségét maga a bevezető is teljesen tisztán látja. Azt mondja ugyanis ez a mondat, hogy a (24 éven felüli) magyar analfabéták száma szemben és ellentétben a nemzetiségi analfabétákkal, nem hanyatlott. Vagyis ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy amíg az utolsó tíz esztendőben, de főképen az Andrássyféle választói reform óta, amióta nyilvánvaló lett, hogy az irni-olvasni tudásnak fontos szerepe lesz a választói reformban, a nemzetiségek minden lehetőt elkövetnek analfabéták csökkentésére, addig a magyar anyanyelvű analfabéták száma egyáltalában nem fogy. Ezzel a szomorú ténnyel szemben mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy ezért sem a magyar analfabéták, sem más tényezők külön-külön nem felelősek, hanem felelős azért mindenki, akinek némi köze van is a dologhoz, főleg pedig, akinek köze volt a dologhoz. A magyar analfabéták oktatásáért évtizedeken keresztül semmi sem történt. Négy évvel ezelőtt gondoltak erre először, amikor — ezt is csak társadalmi úton — megszervezték az Országos Közművelődési Tanácsot, amely, — tisztán a belső vezetés önkéntes elhatározására — működésének súlypontját az analfabéták oktatására helyezte. Ez az intézmény ma az egyetlen, amely a magyar analfabéták oktatásával foglalkozik, s három év alatt mintegy félszázezer analfabétát tanított meg irni-olvasni. Hogy nem többet, annak egyedül a pénztelenség az oka. Csak a jelen kormányzatnak jutott eszébe a Közművelődési Tanács céljairól költségvetésileg gondoskodni, egyben pedig azzal is szolgálja a Tanács céljait, hogy a választójogi törvénytervezetben (51 §.) a Közművelődési Tanács által szervezett analfabéta tanfolyamokon nyert bizonyítványokat az irni, olvasni tudás bizonyítékának tekinti. Ez utóbbi intézkedés remélhetőleg nagyban hozzá fog járulni ahhoz, hogy a magyar analfabéták minél tömegesebben látogassák az Országos Közművelődési Tanács teljesen ingyenes tanfolyamait. Mert sajnos, ilyen külső biztatásokra szerfölött nagy szükség van. A magyar analfabéta rendkívül indólens és hihetetlenül utilitarisztikus. Nemcsak az nem csábítja a tanfolyamok látogatására, hogy ott megtanul irni-olvasni, hanem még az is hidegen hagyja, hogy a tanfolyamokon minden taneszközt ingyen kap meg. Igen gyakori eset, hogy a tanfolyam látogatásáért külön napidijat kér, azzal érvelvén, hogy hiszen ha ő azalatt az idő alatt, amig a tanfolyamon részt vesz, havat lapátol, vagy fát vág, megkeres néhány hatost, ki fogja neki tehát megtéríteni ezt a pénzbeli veszteséget? Lehetetlen emiatt azonban teljesen a magyar parasztot okolni. Nálunk a közfelfogásból abszolúte hiányzik — még a félig intelligens rétegben is csak frázisként szerepel — az a tudat, hogy a tudás csakugyan ér valamit. (A legtöbb esetben tényleg fölösleges is.) A nép körében pedig se nem tisztelt, se nem irigyelt a tanult ember. Összefügg ez a kérdés a magyar lateiner elem nyomoruságával, s összefügg a közélet nagy kulturátlanságával is. Érthető tehát, ha a paraszt analfabéta nem nagyon töri magát a tudás után. ' Azzal, hogy a választójogi törvénytervezet választói jogosultságot biztosít az analfabétatanfolyamot sikerrel végzettek számára, nagy lépés történik ezen tanfolyamok népszerűsítése érdekében. Nem ideális állapot ugyan, mert csak a hasznosság szempontja fogja az analfabétát a tanfolyamokra bírni, de végeredményében ez nem is döntő. A fontos az, hogy mindenki tanuljon meg irni, olvasni. Hogy miért tanult meg — mindegy. Még akkor is mindegy, ha az ok: a haszonlesés. Mert feledjük, hogy Magyarországon vagyunk, ahol a kultura nem közszükséglet s ahol a köz nem kényszeríti az embereket a kultura útjaira. Itt ma még a kultura se nem öregít, se nem eszköz. Türt, sőt hiányát soha nem érzett valami. E sorok irója nem egyszer hallotta, amikor a falu tanítója lehetetlenül tökéletes leleménynyel biztatta az analfabétákat a tanfolyamok látogatására. S e biztatásban minden szerepelt (váltó, újságolvasás), csak éppen az nem, hogy : ha tanul, tudni fog kend. Mert ez értéktelen a paraszt előtt. Ellenben azt is hallottam, amikor egyik Somogy vármegyei község tanítója utol só argumentumul azt vágta ki az analfabéták előtt, hogy: ha megtanulnak kendtek irni-olvasni, szavazati joguk is lesz! Amire mérsékelt tetszés, dörmögés után azt kérdi az egyik magyar : — Aztán — tanító úr — mennyit fogok én akkor kapni a szavazatomért? Ez nem anekdóta, s mindenki, aki foglalkozott e kérdéssel, tudja, miféle nehézségek árán lehet csak a népet a tanfolyamlátogatásokra rábírni. Tudja azt is, hogy az erdély i oláhok között órák után pálinkát osztottak ki, csakhogy népszerűsítsék a tanfolyamokat, s Különben az egész kórházban mind ilyenek voltak a betegek. Gyermekkoromban sokat hallottam beszélni ilyen kórházak felől, most az mind eszembe jutott. Hogy a kórházba, aki bekerül, az mind meghal és aztán összeaprítják, egy mély gödörbe hányják a húsdarabokat, forró mésszel leöntik és betemetik. Nohát én is így járok, — gondoltam magamban — és így jár a szomszédom is, ez az ártatlan beteg gyermek. Sokáig tépelődhettem ezzel a gondolattal, mert mire magamhoz tértem, a karom iszonyúan fájt. ügy éreztem, hogy szét akarja robbantani a kötést. Eközben a gyermek is fölébredt. Oldalt fordult felém és szánakozva nézett rám. Megszólítottam : — Hogy kerültél ide, kis pajtás? Mosolygott, aztán csöndesen mondta: — Ugy hoztak be. — S mi bajod? — kérdeztem tovább. — Nem tudom — mondta mosolyogva és hevesen lélegzett. — Hát mivel gyógyítanak ? Azt csak tudod ? — Jeges ruhát raknak a mellemre. Ehhez is volt annyi eszem közhuszár létemre, hogy a gyermeknek tüdőgyulladása van. A többi betegek nyögtek erősen, így miránk nem igen figyelhettek, hát nyugodtan beszélgethettünk. — Vannak-e szüleid, kis pajtás? — Vannak. — Meglátogatnak-e néha? — Anyám tegnap volt itt benn. Apámat nem ösmerem. — Nem láttad sohasem? — Nem, sohasem. — Hát az hol lakik, hogy nem láttad még ? — Arra messzi, — Amerikában. Aztán kérdezés nélkül folytatta : — Nem édesapám, csak amolyan. Egy időben anyámmal együtt élt, de aztán mire én megnőttem, itt hagyott bennünket. — Hossz ember az a te apád. Rám nézett és elkomolyodott, aztán mondta: — Nem a. .Nem olyan igen rossz. — De hát miért hagyott itt benneteket ? — Mert muszáj volt. No lám. Még ez az apróság is tud valamit — Ugy volt az kérem, mondta, hogy igen keveset keresett, aztán nem igen volt ennivalónk. Kapta magát, elment, hogy majd küld haza igen sok pénzt. De nem sokat küldött, mprt h«ÍH támadt. Az egvik kezét kiszakította valami masina. Most újságot árul. De magának is kevés, amit keres, hát nem küldhet haza. Egyszer már haza akart jönni, de nem volt pénze az útra, így hát csak ott maradt. — Hát édesanyád nem kívánkozik el utána ? — Kívánkozik, de az meg oda nem mehet. Mindig beteges. Tegnap is itt akart maradni. Sokat köhög. De az orvos úr azt mondta neki: menjen csak haza Pocokné asszony, magának friss levegő kell. Hát nem maradt itt. A gyermek nagyot lélekzett és vizet kért. — Vizet! . . . Vizet! . . . Jaj . . . meghalok szomjan . . . — Szomjas vagy ? — Ég itt belül, a mellem. Adjon kérem vizet. Olyan esennen kért, hogy nem tagadhattam meg. Fölkeltem és az asztalról egy pohár vizet vittem neki. — Igyál, kis pajtás. A gyermek fölkelni akart, de nem birt, visszarogyott. Fölemeltem és megitattam. Mohón szívta magába a jó hideg vizet. Aztán megköszönte. — Maga jó ember, huszár bácsi. — Miért, kis pajtás? — Mert maga beszélget is velem, meg vizet is ad. A többiek olyan gorombák, ha vizet kérek. Mindig azt mondják, hogy maradjak nyugton, úgy se volt ilyen dolgom sohasem. — Pedig volt, úgy-e? — Volt ám. Mindennap újságot is olvashattam. Mert nyomdában voltam, betűt szedni tanultam. — Szeretted azt a mesterséget? — De szerettem ám. Sokat lehetett olvasni. ALmTO kiváló bór- és lithiumos gyógyforrás vese- és hólyagbajoknál, köszvenynél, czukorbetegségnél, vörhenynél, emésztési és lélegzési szervek hurutjainál kitűnő hatású. TenuészBtGs vasmefltBS savanyúvíz. Kapható dsványvizkereskedésekben QrUTTT TF<s ÁffKT Szinyelipóczi Salvatorforrás-vállalat; és gyógyszertárakban. ObnULlEO AWOl Budapest, V. Rudolf-rakpart 8.