Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-03-16 / 11. szám

PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: DR- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petöfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. „Ne bántsd a magyart". Márciusi ünnepély-áradatban napsütéses tavaszi ég alatt megszállja az embert a hazafias idézetek hangulata. És a sok-sok .Megadjuk!", a sok-sok „Esküszünk" közül — hogy-hogy nem — de mind erősebben, mind bátrabban kicsengeni hallunk egyet, egy régit, nagyon régit, egyet, amelynek első mondójánál királyhűbb ember kevés volt e honban s aki némely történetíró szerint mégis úgy pusztult el, hogy a halálát okozó vadkannak tőr volt az agyara. Az ő mondását, a nagy, a Szigetvárt védő ősénél sokkal nagyobb Zrínyi Miklósnak mondását halljuk, de nem egész úgy, ahogy ő mondta, hanem némi kiejtésbeli változattal, ilyesformán: „Ne pántst a motyort!" Hogy mért halljuk ilyesformán s nem eredeti alakjában, annak pedig az az oka. mert mostanában nagyon is bántani akarják a magyart. Bántani akarják, pedig — Isten látja lelkünk — királyhűbbek talán sohasem voltunk, mint mostanában, de mint aki a kis ujját nyújtja, kérik az egész kezét, akkép még azt a maradék kis alkotmányos jogot is elvennék — ha tudnák — tőlünk, amihez mégis csak ragaszkodnunk kell. Hogy az elvevésben erőlködők élén az a k. u. k. generál ragyog, aki nem is oly rég a „ne pántst a motyort* idézettel akart mézes madzagot húzni át a szájunkon, ehhez az isteni színjátékhoz politikai glosszát irni e lapoknak nemcsak nem hivatása, de ez idő szerint joga sem, de a benne rejlő komikumra rámutatni — mi tagadás ? — jól esett. A cselédkérdéshez. A folyton nagyobbodó drágaság mindinkább nehezebbé teszi a megélhetési küzdelmeket. Az utóbbi időben a cselédmizériák is növelik a háztartási dolgokat. Régen volt, mikor még a cseléd úgy viselkedett, mint családtag s az a bizonyos patriarchális viszony megvolt a gazda és közötte. Hogy e viszony ma legtöbb helyen megszűnt, annak okát nehéz kimutatni, tény, hogy mint egész társadalmunkban, a régi bensöség helyébe itt is bizonyos ridegség lépett. így történt aztán, hogy bizony sok esetben fizetett ellenség a cseléd, s jaj annak a cselédtartó gazdának, aki szólni mer azért, hogy valamely teendőjét nem úgy végezte, mint ahogy megparancsolták. Nemsokára odajutunk, hogy a cselédtartás valóságos fényűzés lesz s örüljön az, aki egyáltalában cselédet kaphat. A pompa, a fényűzési vágy minden téren őrületes módon hódít. És a jobbmódu társadalmi osztályok esztelen fényűzése felburjánzott a cselédek között is. Hajviselet, bukjelszoknya, ragyogó ékszer, lakkcipö, gummisarok, sokszor a nagy kalap tekintetében is valóságos versenyt folytatnak egymás között, ami bizony sok pénzbe kerül s mindennek a cselédtartó gazda issza meg a levét. A „PAPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Emlékeim a forradalomból. Irta: dr. Závory Sándor. II. Április 24 re virradóra katonaság voDÓlt át falunkon. Anyám fölébredt s kinézett az ablakon. Nem birta fölismerni a sötétben: németek e, vagy magyarok? Querlond száguldó csapatja volt. Görgei küldte ki, bogy a németek Gönyőnél veszteglő muníciót szállító hajóját fogja el s hozza le Komárom alá. Ámde, könynyebb volt ezt megparancsolni, mint megtenni. A hajó a túlsó félen volt, katonaság őrizte. Nem lehetett áthozni a Dunán. Ha már a mienk nem lehet, ne legyen a németeké sem. Elhatározta, hogy megsemmisíti. Lövette. Rggel 7—8 óra tájban lehetett az idő. Mi a libamezőn játszottunk, mellettünk külön külön csoportokban legeltek vidáman csacsogva a ked ves kis libák anyáikkal. Amodább a tehéncsorda, máshelyt a falu ménese legelte a puha pázsitot. Egy ágyudörrenés költötte fél figyelmünket a 4-5 kilométernyire levő Gönyő felől. Utána másik, majd harmadik ; számláltuk tovább. A nyolcadik, vagy kilencedik szólt legnagyobbat. — Aunnye! ez szólt legnagyobbat — mondá egyik fiú s mindnyájan arrafelé néztünk. Erre rögtön oly látvány tárult elénk, amit sohasem felejtek el. Mint egy óriási nagy fa, nőtt fel előttünk e tünecnény, melynek osúosa nyílsebesen tört fel az ég felé. Törzse, melyet a fölfelé törő láng képezett — mintha színaranyból lett volna ; s a mind szélesebbre kigomolygó füst, úgy tűnt fel a ragyogó verőfényben, mint egy óriási nagy fának lombozata vert ezüstből. Lélegzetünk elállt, elsápadtunk, megnémultunk. A libák, marhák, lovak megrémülve rohantak össze egy rakásra, bőgtek, nyerítettek ; gázolták egymást. Anyám — mint később elbeszélé, — e peroben lépett az udvarra s látva e tüneményt: azt hitte, itt az itélet napja, amint a zsoltáriró megirta : „Eljő az Isten ő fényességében, Semmit el nem hallgat Ítéletében." Az emberek megnémultak és sokáig nem bírtak szóhoz jutni a nagy rémüléstől. — Mi volt ez ? . . . kérdezték egymástól, midőn szavuk megjött. - Én azt mondom — szólt az egyik — pumma volt (bomba). S hányszor megtörténik, hogy a fény és pompa után szaladgáló „cselédleány", csakhogy fényűzési vágyait könnyebben kielégíthesse, letér az erkölcsi útról és szaporítja azok számát, akik a posványban kéjelegnek, ami aztán folytonos helyváltoztatásra vezet. Ha egy-egy cselédkönyv kezünkbe kerül, az tűnik ki, hogy egy év alatt 15—20 helyen próbálgatja a szolgálatot s egy helyen alig pár napot tölt ki, mert hát a házi dolgot nem végzi el, vagy ha el is végzi csak úgy immel-ámmal, amiért még a kosztot is alig érdemli meg. Tagadhatatlan, hogy ma mindennek ára magasabb, tehát illő, hogy a cselédbér is több legyen. De viszont joggal elvárhatja a gazda is, ellenszolgálat fejében a cseléd legyen iparkodó, tisztelettudó, mindenek felett pedig megbízható. Hol van az az idő, amikor cselédek évekig, sőt egész életén át egy családot szolgáltak, még pedig úgy, hogy semmi kifogásolni való sem merülhetett fel. Igaz, az a modor, ahogy némely helyen a házi szolgálatot teljesítőkkel bánnak, sokszor sok kivánni valót hagy fenn és a cselédkönyvekben is van egy-két §, ami középkori maradványnak mondható, de azért teljes tárgyilagossággal megállapíthatjuk, hogy aránylag kevesebb a hiba a gazdákban, mint a cselédekben. — Megyek Némára — mond egy másik — majd megtudom ott. De nézzék csak, Gönyő égi Kocsira kaptak néhányan s pár óra alatt meghozták a hirt: „a németek puskaporos hajóját lőtték el a magyarok ; 300 mázsa lőpor repült a levegőbe". Isteneknek való látvány volt ez. „Szegény Gönyő akkor elpusztult" — irja Görgei István. Dicső napok 1 nagy idők ! Él e még valaha ilyeneket a magyar ? . . . Görgei hidat veretett a Dunán az öreg vártól a csillagvárhoz s a jobb partról is elkergette a németet. Komárom felszabadult az ostromzár alól. Egy cirkáló huszár volt az első magyar katona, akit láttam. Vágtatva osont végig a falunkon s éppen házunk sarkánál tért le bal ra az egyenes útról Érsekleél felé és eltűnt a kukoricaföldek közt. Utána nyomon hét ulánus lovaskatoua, akik a huszárt üldözték. De ezek vágtattak az egyenes úton tovább s mikor a faluból kiértek: vették észre, hogy á huszár eltűnt előlök. Azt hitték, a faluban bűjt el. Visszafordultak, másik utcában keresték. Szegény Siska András! Mért kellett ennek éppen akkor — vesztére — a ház előtt pipázgatni és dologtalanul belebámulni a világba; s A legmodernebb szabás szerint elegáns férfi-ruhákat készít ^^g^ technológiát végzett szabómester, Állandó nagy raktár elsőrendű gyapjukelmékben! Megrendelések felvételére kívánatra vidéken is megjelenek. Pápa, Fő-tér 19. sz. TITT f ' * kiváló minőség és csinos kiállít ásukért AVltínKíilIH több orsz. kiállításon érmekkel kitüntetve.