Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-12-28 / 52. szám

lőnyösen vett perzsa szőnyegeinkre felhívjuk t. Vevőink szives figyelmét KTCIUSZ ©S KOTGÍN Kiadás (1908) Tanszemélyzet fizetése 32.777 31.480 274.116 40.475 34.187 Szolgák 1.760 840 10.228 640 Házbér 35.100 5.240 Fenntartás, fűtés, világítás K 4.255 880 12.606 3.353 Tanszerek, könyvek K 1449 1700 5879 1927 Összesen K 52.434 35.100 350.023 56.373 52.463 A közs. felső keresk. iskola fenntartásához tehát hozzájárul Győr 11.870 K-val, Zombor 14.740 K-val, Budapest 62.571 K-val, Temesvár 9100 K-val, Marosvásárhely 32.435 K-val. Külön kell felemlítenünk a szombathelyi közs. felső keresk. iskolát, amelynek dologi kiadásai a várost, személyzeti kiadásai az államot terhelik. Városaink áldozatkészségét kultura céljai iránt mi sem bizonyítja jobban mint az a tény, hogy nincs köztük egy sem, amely ne adna ki többet közoktatásügyi és közművtiiődési célokra, mint amennyit az oly gyakran emlegetett államsegély cimén élvez. Igaz, hogy a statisztika a közművelődési és közoktatásügyi segélyek közé sorozza az egyházi célokra és új templomok építésére történt — legtöbbször épen nem csekély, sokszor meg épen feltűnően nagy — juttatásokat is. Pedig, hogy templomalap és kulturcél két teljesen különböző dolog, azt maga a belügyminiszter mondotta ki épen az idén, amidőn megsemmisítette Arad város ama határozatát, amellyel ez a kultúrpalota építésénél felmerült 200.000 K költségtöbbletet a templomépítési alapból rendelte fedezni. Sokszor és büszkén emlegetett iskolaváros jellegünkért nekünk is drágán kellett megfizetnünk. 1899—1908, tehát rövid 9 év alatt csupán nem községi iskolák felállítására több, mint 400.000 K-t áldozott városunk — ugyanezen idő alatt Veszprém a statisztika szerint e célra 2400 K-t adott ki. Pedig a fenti 400,000 K-ba még nincsenek beleszámítva a kath. főgimn. és izr. polg. isk. céljaira azóta megszavazott hatalmas összegek. Iskolaorvosi intézmény mindössze 20 városban van. Könyvtárak és muzeumok tekintetében a főváros elérhetetlen magasságban van a könyvtáraiban felhalmozott 4,000.000 kötet könyvvel és 12 nagyobb muzeumával az ország összes városaival szemben. Össze-vissza 5 város van, melyek könyvtáraiban 100.000-nél több kötetet őriznek. Olyan város pedig, amelynek minden tekintetben modern és a városi közkönyvtárak speciális céljainak teljesen megfelelő közkönyvtára volna, talán nincs is. Pedig az ilyen közkönyvtárak — miként Amerika példája mutatja — a legalkalmasabb eszközei a kultúra és magyarság terjesztésének s bátran állíthatjuk, hogy igazi népkultúra megteremtése jó népkönyvtárak nélkül nem is lehetséges. A városokban működő főbb egyesületek felsorolása után a sajtóviszonyokra vonatkozó adatok következnek. A vidék elmaradottsága a fővárossal szemben e téren különösen szembetűnő. Igaz, hogy a 26 törvényhatósági város közül csak kettőben nincs napilap, de már a r. t. városok közül csak 9-ben jelenik meg napilap és jól tudjuk, bár erről a statisztika rideg számai nem tudnak beszélni, hogy a legnagyobb vidéki városok legelőkelőbb lapjai is mennyire alatta állnak a fővárosi lapok nívójának. A 45 fővárosi magyar nyelvű tudományos folyóirat mellett az egész országban 3 városban mindössze 4 folyóirat jelenik meg. Nyomda (218) és nyomdász (6896) is több van Budapesten, mint az egész országban együttvéve és a színészetre vonatkozó adatok is a vidék szomorú elmaradottságát mutatják a fővárossal szemben. Legfejlebb az vigasztaló, hogy magyaron kivül idegen nyelven is (németül és szerbül) mindössze 8 helyen játszanak. A szegényügyre vonatkozó táblák után az „Adók és házbérjövedelem" c. fejezetben találjuk a. könyv egyik legérdekesebb, de egyben legszomorúbb részét: a községi pótadókkal foglalkozó oldalakat. A terhekkel mindinkább agyonzaklatott városok szomorú pénzügyi vergődését mutatja az a tábla, amely az összes magyar városok községi pótadókulcsának 1891-től 1910-ig való hullámzását, helyesebben a végtelenségbe törni látszó emelkedését tárja elénk. 1891-ben még 36 város nem szedett pótadót, 1910 ben már ez a szám 12-re olvadt le. Ezzel szemben ebben az évben már 9 város pótadója érte el vagy haladta túl a 100%'

o

t és a városok 2/3-ában 50%n

ál magasabb a pótadó. És a jövő, még pedig a legközelebbi jövő nem javulással kecsegtet e téren, hanem a pótadónak előre nem is sejthető emelkedését fogja a legtöbb városban előidézni. Hisz a tisztviselők fizetésrendezése és a családi pótlék rendszeresítése igen sok városban már eddig is annyira felbillentette a pénzügyi egyen súlyt, hogy helyreállítására sok helyen alig van remény. És az új adótörvények újabb probléma elé fogják állítani városainkat, mert a legnagyobb valószínűség szerint, habár előre ki nem számítható mértékben csökkenteni fogják azt az egyenes állami adók-alkotta adóalapot, amely a községi pótadó kivetésénél alapul szolgált és ha ez nem is jelent majd az összlakosságra nézve okvetlenül tehertöbbletet, de mindenesetre olyan eltolódásokat fog eredményezni a teherviselés tekintetében az egyes adózó rétegek között, amelyek valódi képét és hatását csak a jövő fogja majd megmutatni. Hogy mi okozta a városok adósságainak feltűnő mérvben való szaporodását és a pótadónak ezzel kapcsolatos óriási emelkedését, arra a választ a községi háztartásról és vagyonról szóló fejezetben találjuk meg, amely a városok kiadásaira és bevételeire vonatkozó adatok után többek között közli az 1879—1908. években teljesített beruházások főáttekintését és részletezését, továbbá a városok által felvett törlesztéses kölcsönök ismertetését. És valóban, ha látjuk, hogy ez alatt a 30 év alatt mily óriási erőfeszítéssel igyekeznek városaink a haladás elengedhetetlen feltétele it megszerezni, hogy az évszázados tespedést milyen hirtelen és erőteljes fejlődés váltja fel, akkor — ha még hozzávesszük, hogy városainknak egész napjainkig a törvényhozás és a többi intéző faktorok teljes nemtörődömségével, sőt sokszor ellenséges érzületével kellett megküzdeniök — igazán nincs mit csodálkoznunk városaink jelenlegi szomorú pénzügyi viszonyai fölött. Aki tudja, hogy a mai városok életében és jövő fejlődésében a helyes ingatlan politika mily nagy szerepet játszik, az szomorúan fogja konstatálni, hogy a legtöbb magyar város ingatlanállománya 1899-től 1908-ig alig-alig szaporodott, sőt igen soké fogyott. Az Évkönyv utolsó fejezete a „Közigazganevezni, mert a csapadéknak az akkor még magas skandináviai őshegységben igen nagy mértékben való megnövekedése okozta. Az összehalmozódott óriási hótakaró, rendkívül hosszú jégárak alakjában áramlott szél mindenfelé a magas hegységből, s nem lévén még meg a mai Keleti-tenger sekély medencéje, délfelé egészen a mai Németország közepéig eljutott a jég. De a jégárak, — falán főképpen a csapadék csökkenése következtében, vissza húzódtak és beköszöntött Európa területén a mai klíma. A Föld újkorának első hosszabb időszakában, a harmadkorban, a mindenfelé uralomra jutott kétszikű növények borították be a szárazföldet. — As őserdők bámulatos fejlődését a tömérdek vulkánkitörés által felhozott szénsav magyarázza meg. — Ezen szárazföldi erdők maradványa a barnaszén, pl. a Bakony összes széntelepei. — Az állatok közül az emlősök és madarak osztálya jut uralomra. Az elefánt, rinocerusz, viziló óriási méretű ősei jártak csapatosan az erdőségekben. Valamennyi között legismeretesebb az elefánt egyik őse, a szép és nagy mammut. Ez csak a Föld jelenkorának, az alluviumnak elején pusztult ki, tehát élt még az ősemberrel egyidőben is. Tanyája a dilluvium jégárainak határa, ahol a hideg ellen hosszú, fekete bundájával védekezett. Az elefántnál kétszerte magasabb termetével, fölfelé kanyarodó óriási agyaraival úgy áll előttünk, mint a régmúlt idők nagy állatainak legfőbb képviselője, bár a középkorban élő Atlantosaurusnál sokszorta kisebb volt. Egyike a legjobban ismert kipusztult állatoknak, mert a jégárak határán kóborolván, gyakran megesett, hogy valamely jégszakadékba zuhanván, ott a jégbe fagyva, testének minden része, húsa, bőre, szép fekete bundája, mind a mai napig teljes épségben megmaradt. A Föld újkorának második felében, a már sokkal rövidebb dilluviumban találjuk meg az ősember kétségtelen nyomait. Az ősember szerszámai, csont-, koponyamaradványai jelölik a rétegeket, amelyek keletkezésének idejében már az ősember élt. Években nagyon bajos megmondani az azóta eltelt időt. Valószínűleg itt is százezer évekre kell gondolnunk, — hiszen a jégkorszak tartamát is 4—500.000 évre becsülik. Annyi bizonyos, hogy az az időszak, amit a történelem felölel, az emberiség életének csak elenyészően csekély része. De miről ismerjük meg, hogy ift már valóban emberrel van dolgunk ? — Az ősember legrégibb tanyáját Középeurópa azon részében találjuk, ameddig a dilluvium jégárai lejutnak. Itt, a régi barlangokban vannak az ősember első tűzhelyei! Igen, a tűz volt az, amely az embert fölemelte az állatok sorából! Nem csupán ez; hiszen sok más tökéletesedés emelte őt magasabb fokra, de a legnagyobb dolog a tüz használatának megkezdése volt. Valószínű, hogy a természet vezette rá. Talán villámcsapás, vagy vulkán-gyújtotta tüzet élesztgetett előbb; de az a körülmény, hogy a tüzet fönntartani, sőt később újraéleszteni tudta, ez volt a legnagyobb lépése a tökéletesedés útján. Ez tette őt képessé az idők viszontagságainak leküzdésére. A dilluvium jégárainak határán, ott, ahol a többi állat a mostoha éghajlat következtében pusztulásnak indul, ő a tűz segélyével megküzd a hideggel, alkalmazkodni képes minden időjáráshoz, és függetlenül a klima szeszélyeitől, uralkodóvá válik az egész Földön! És most itt állunk a végtelen fejlődés csodás magaslatán 1 Kezünkben most is a lángoló tűzcsóva; lobogó lángjának ragyogása vezet a tökéletesedés meredek utjain. — Bámulatos erő a mi kezeinkben a tűznek hatalma! Műveltségünk egész roppant fegyvertára: gépeink ereje, — ágyúk bömbölése, mind a tűz munkája. Jólét és boldogság, — szenvedés és nyomor fakadhat belőle! Hova visz e lázas, szédítő rohanás ? Mindegyre fölfelé? Nem vagyunk már közel a hegy tetejéhez, meredek ormához, — ahol nincs megállás; ahonnan fölfelé nem vezet többé út, — csak le a mélységbe? Nem vár-e ránk is a kihalt állatfajok szomorú végzete: fejlődés, virágzás, — utána hanyatlás és végül a halál ? De vigasztalódjunk: millió esztendők története tanít, hogy minden pusztulást új élet követett, amely a réginek folytatása volt csak fejlettebb formában. A multat láthatjuk, a jövő rejtve van. — Ki tudja milyen polc vár még mireánk is; mily magasba visz a lobogó tűzcsóva? Örök a fejlődés, örök a haladás; s ebben bizakodva mondjuk a költővel: Porló testem átadom a Földnek, hogy helyettem hozzon létre mást, S küszöbén az őrök elmúlásnak, üdvözlöm az örök haladást! (Ábrányi E.)