Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.
1912-01-27 / 4. szám
ról, Dunántúlról, Erdélyből a magyar hitszónokokat, hanem igenis keresztülvigye, hogy az arra legméltóbb valóban papjává, rabbijává is legyen a pápai hitközségnek. Várják azt, hogy a magyar szó, mely eddig csak vendégként csendült meg a hitközség régi, szép zsinagógájában, ott állandó otthont, biztos maradást találjon. Ha ennek megvalósítását teszi az új elnök a maga hivatásává, akkor történeti jelentőségűvé teheti a maga elnöki működését s azok közé iktatja a maga nevét, akik a magyarság nemzeti ügyének tettek szolgálatot. Bizalommal várjuk, hogy így legyen! Adatok városunk, tanácsunk és közgyűlésünk történetéhez. 1872—189S. Irta : dr. Lowy László. Ií. Woitha polgármester és a tőle elválaszthatlan Szvoboda Vencel, maguk intéztek el minden ügyet. A mérnöki ügyeket Török Jánosnak 1894-ben történt megválasztásáig Szvoboda maga végezte, minden új házépítésnél nagy előszeretettel szűkítvén az utcákat. A képviselőtestület tagjai között mégis volt néhány ember, akinek szavára és felszólalására a polgármester sokat adott. Ilyen vezető férfiak voltak Koller János, az általunk ismert Koller Muki apja és ennek testvére Koller Imre; Pap János, ki a Bach-korszakban Veszprémmegye főnöke volt, ez m ég ultrább volt a maradiságban, mint Woitha. Nagy szerepe volt a közgyűléseken Vágó Ignác csizmadia-mesternek, ez kitűnő népies szónok volt, szépen, ügyesen és behatóan beszélt; azóta nem látott a közgyűlés ilyen zsánerű szónokot. Pék János kovácsmester szintén kiváló tagja volt a közgyűlésnek; oly vastag hangot azóta sem hallottam, egyébként a legmaradiabbak közé tartozott, brutális ember volt és brutálisak voltak mindig a polémiái. Fővezér szerepe volt a közgyűléseken Antal Gábor kollégiumi tanárnak s jelenlegi dunántúli református püspöknek; midőn innen eltávozott, Horváth Lajos jogtanár ós később a pápai járás főszolgabirája vette át a szerepét és Ozsvald Dániel polgármestersége alatt egyedül ő dirigálta a várost. — Arra gondoltam, hogy te nem szerettél mindig engem. Host egy esztendeje Hámosók ablaka alatt jártál s akkor felém se néztél. Aztán, hogy engem megszerettél, akkor ott hagytad a Hámos Julát. — Mikor téged igazában megláttalak, bát egyszeriben osak elfeledtem — azt. — Igen, az jutott eszembe, hogy te mást is szerettél, mást is öleltél, másnak is mondtad, hogy szeretlek. — Mondtam, nem tagadom, — fiatal a legény szive, sokat hántorog, — igaz, — hol itt, hol ott, — de igazában osak egyszer . . . — Ládd-e, aztán most ón azt gondoltam, hogy másnak is elmondtad te ezt, — a Julának. — No — nem. — A szegény Julának. Elhallgattak. A végtelen rónán nyugalom ült. — A nyáj osendesen hevert szanaszét, álomban. Egy kis EÖld tücsök hegedült még valahol a kakukfü közt. Ez az egyetlen kis nesz volt körülöttük. Ha néha a rőzse egyet pattant, az is elült, mintha megijedt volna. Az augusztusi éjszaka egén csillogtak a a néma csillagok. A tejút fátyola körül mintha rezgett volna az a sok apró fény. Miután ő Pápáról eltávozott, néhány éven át Barthalos István és dr. Fenyvessy Ferenc országgyűlési képviselő vezették a városi közgyűléseket. Midőn 1872-ben városi képviselő lettem, a város roppantul el volt maradva; semminemű városi jellege nem volt, az utcák majdnem mind szűkek, görbék és kanyargósak voltak. Az 1500 ház 5/g része náddal vagy szalmával volt födve ; a tűzfal nagyobbrészt az utcafelöl volt. A lakások nyomorúságos rosszak, sötétek, szűkek és nedvesek voltak, igen piciny ablakokkal; a házhelyek majdnem mind kicsinyek, ezért az udvarok is kicsinyek voltak ; világosság, napsugár és levegő nem igen járhatta a lakásokat. A járdák ósdi állapotban voltak, néhány belvárosi utca apró mészkővel volt kirakva, mindannyi macskafej, ezért a járás nagyon kellemetlen volt. A kocsiút teljesen el volt hanyagolva, vagy roppant nagy sár, vagy roppant nagy por. A világítást 70 petróleumlámpa szolgáltatta, melyek nagyrésze mindjárt elaludt, éjjel csak kézi lámpással lehetett járni. A szennyvizeket mind az utcára öntötték, ez ugyan most is így van, azért a város talaja teljesen megvan fertőzve, amit bizonyít, hogy az egész városban a kutak vize rossz és ihatatlan. A város lakossága tóvizet ivott, mely szinte megvolt és megvan fertőzve, mert az összes szennyvizek abba ömlöttek és ömlenek és nagy esőzések alkalmával olyan volt a Tapolcza vize, mint a pocsolya. Főkép ezért roppant nagy volt a halálozás Pápán, 37—38 per mille, azaz, hogy minden 1000 lakos közül meghalt évenként 37 vagy 38, holott most alig hal meg ennek fele. A tífuszjárvány csaknem állandó volt. De ezen szomorú állapotot az akkori hatóság semmibe sem vette, nem törődött ezzel semmit. Szóval Pápa városa nem volt város, hanem egy nagy falu, vagy mint én számtalanszor mondtam közgyűléseken : egy nagy Rátót. Nem akarom még tovább festeni városunk állapotát, de miután megismertem szánalmas helyzetünket, iparkodtam tőlem telhetőleg ezen segíteni. Csakhogy az a baj, hogy minden haladás és javulás sok pénzbe kerül, pénzkiadástól pedig az akkori tanács és közgyűlés szörnyen irtózott. Első indítványom volt a vízvezeték a Tapolcza forrásaiból; ennek hatása, valamint a későbbieké olyan volt, mintha bombát dobtak volna a gyűlésterembe. Hallatlan merészségnek, pazarlásnak, pénz- kidobásnak jellemezték ez indítványomat, persze, hogy eldobták. Midőn körülbelül egy évvel később indítványoztam a Kossuthutca megnyitását, akkor Pap János, utána pedig a polgármester és Szvoboda és néhányan őrült— Szegény Jula 1 Miattad emésztette «ei magát. — Azt beszélik a faluban. Ugy-e, nem igaz ? Mondd, hogy nem igaz. Nem volt reá oka, nem, én mondom, én hiszem, én akarom, hát úgy e nem volt? Én mindig mondtam magamnak is, másnak is. Mikor ott találták a szegényt a vizmoiásban, mindenki a te nevedet mondta, hogy te vagy az oka. Nem igaz, nem igáz . . . Mondd, úgy e, nem te vagy az oka ? Pedig lehetnél ! Te érted olyan könnyen neki mennék a folyónak, szépséges uram, te. Nem csodálom a Jula esetét, osak ha tudnám, hogy te — hogy te nem sze retted úgy öt, mint engem Azt nem, azt nem akarom . . . — Nem Vera, nem. Csak téged szeretlek igazán. Azt nem ! Szeretöm volt, de mióta téged ismerlek, amióta enyém vagy . . . Nem is fejezte be a mondatot, nem is kellett, úgy magához szorította a feleségét, hogy az a szorítás többet mondott mindennél. — Ugy-e osak engem ? — Téged. — Senki mást ? — Senkit. — Örökké? — Ameddig a világ, világ ! nek és bolondnak deklaráltak. A sok sértegetés dacára én nem hátráltam meg és többször megismételtem az indítványaimat és újakkal szaporítottam, mint pl. jobb világítás, jobb járda, nyilvános sétatér, tisztességes hideg fürdő, kórház és még számos, más hasznos intézmény. Ép ily elkeseredett harcot vívtam új vasutak építése ügyében, de ebben már sokan voltak mellettem. Hálásan emlékszem meg azon négy városi képviselőről, kik a legnagyobb lárma és megbotránkozás dacára, engem támogattak. Ezek voltak: dr. Pserhofer Sámuel városi főorvos, Rózsa István kollégiumi tanár; Diskay Kálmán evangélikus káplán, jelenleg Körmenden ügyvéd, és Bráder Sámuel timármester. A többi 136 képviselő mind ellenem fordult, mint javíthatlan ellenzék ellen, ki oly merész, hogy nincs megelégedve a polgármesterrel és annak a legnagyobb dicséretre méltó működésével. Különösen a tagosítás alkalmával tett indítványom annyira fölizgatták a képviselőket, hogy akár 50-en is azt kiabálták: „ki kell dobni!" ; következő indítványaim voltak ugyanis: 1. a tókertek első dűlője alakíttassék át sétatérnek; 2. a város végén levő földek maradjanak a város tulajdonában és ne engedjük azokat át másnak; 3. a még f'enmaradó földjeit a város ott vegye ki, ahol 4000 vagy 4500 •-öllel mérnek egy becsholdat. Ép ily nagy vihart idézett elő azon évenként megújított indítványom, hogy a város ingó vagyona, mint alapítványok, árva-értékek és adósságok rendesen elkönyveltessenek és róluk évente leltár készíttessék; mert hosszú éveken át — ami majdnem hihetetlen — az illető hivatalnokok csak magán-jegyzékükben irták föl ezeket. Meggyanusításnak és bizalmatlanságnak stigmatizálták indítványomat és azt kiabálták, hogy én ezzel megsértettem a hivatalnokokat. Csak hosszú évek után történt azután a tanács indítványa folytán a leltározás és rendes könyvelés. Némi tekintetben mégis előbbre volt a város, mint most; volt pl. az 1860 és 70 es években egy városi dalárda Vid Károly ügyvéd és későbbi törvényszéki biró karmestersége alatt. Volt a kollégiumon jogi fakultás és volt néhány évig törvényszékünk, ezek mind megszűntek. Ezen időszakban gyarapodott a város a polgári leányiskolával. A közgyűléseken a felzúdulás ellenem oly nagy volt, hogy igen sok indítványomat Pap János tanácsára fel sem vették a jegyzőkönyvbe, hogy én a jövő nemzedék előtt ne legyek blamirozva. A latin közmondás: gutta cavat — Hiszem, — tudom. Nézz rám ! Vera tágra nyilt szemekkel nézett az ura szemébe. A lelkébe akart látni. Akarta, hogy lássa annak a tiszta, fehér lelkét. Akarta ós látta. Nem hitte, amit a faluszája beszél. Az szófia, amire nem lehet adni, és — ő maga mondta, hogy nem igaz . . . Véghetetlen igazságot olvasott ki a szeméből, pedig az meglehetősen réveteg volt b az a kis nyugalom, amivel visszanézett a felesége kérdő szemébe, az osak erőltetett, kínosan erőltetett tekintet volt. Egy paránya lepte meg a lelkifurdalásnak, mint amikor a napsütötte tájon keresztül szalad egy szellőüzte felhőárnyék. Ott húzódik az ő lelkén végig egy árny. Egy foszló felhő futó árnyéka és az ott kóvályog a lelke előtt és azt szeretné elrejteni ós az sikerül is, mert aki elől rejtegeti, az sem akarja meglátni, az sem tudja meglátni. — Igazat mondtál. Az asszony odatartotta az ajkát, csókolja meg az ura. Ezért az igazért megérdemli. Hosszú, forró csókot nyomott az ajkára. Két karjával átfogta a nyakát, úgy szorította magához. És mikor leoldotta karját az ura nyakáról, lefeküdt a harmatos fűbe s egy hosszú fával feljyCinden hölgye t érdekel a öudapesti Nagyáruházban (Sabg e., jcossuth-utca) óriási nagy maradékvásár vette kezdetét. Remek szép hímzett madeira, grenadin, batiszt, vászon, szatin, francia dele'n, angol zefir e's barchet moso'kelmék, kedvező vétel folytán mesés olcsó árban árusíttatnak.
