Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-07-27 / 30. szám

Rozenthal Franciska. Egy száraz ujsághirből értesültem, hogy Rozenthal Franciska, pápai elemi iskolai tanítónő nyugalomba vonult, de ennek a rövid hirnek a nyomán olyan tartalmas, komoly és tiszta kulturemlékek serege vonult fel lelki szemeim előtt, hogy azok hatása alatt meg kell szólalnom újra ennek a régi kedves lapnak hasábjain, amelynek nyilvánosságától már oly régen elszólítottak körülményeim. Rozenthalné nyugalomban ! Szinte hihetetlennek tetszik, hogy ez a csupa tüzes aktivitás lélek, ez a nyugtalan, folytonosan eszmék tüzében emésztődött szellem a visszavonulás rezignációs hangulatával eltelve, félreálljon az útból és csendes passzivitással szemlélje a pápai élet járását. Önkénytelenül is okokat keresünk, amelyek erre az elhatározásra indították. A korral járó gyengeség nem lehet indok, az ilyen élettől és akcióképességtől telített egyéniségeket, mint Rozenthal Franciska, nem gyúrhat le az idő, akinek személyét a körülötte nyüzsgő és általa nevelt hatalmas, fiatal nemzedék hűséges csatlósi ragaszkodása ölel át, akinek munkássága csupa diadalmas élő siker, azt nem törhetik meg az esztendők, mert csak a csalódások, sikertelenségek boruja vonja a lelkekre a lethargia szürke fátyolát. Rozenthalné pedig nem csalódott senkiben és semmiben. Egy függő kérdés lehet az ő visszavonulása, amelyre mi nem tudunk válaszolni, de mivel elhatározása úgy látszik befejezett ténnyé vált, fel kell állítanunk működésének mérlegét. Különösen nekünk, aki számára az ő lelkességéből és idealizmusából született Pápai Leányegylet szolgáltatta az első megértő közönséget eszméink és művészi kereteink foglalatához. * Rozenthalné néptanító, annak a hivatásnak osztályosa, amelynek munkásai szinte proletár keserűséggel siránkoznak anyagi helyzetük miatt és panaszos szózataikból annyi lelki meghasonlás, megtiport hit vigasztalansága sóhajt, mintha kiábrándultak volna már mindenből. Rozenthalné az elözvegyedett, két gyermek nevelésének terhével magára hagyott tanítónő tele van életerővel, eszmék tüzével és kulturális programmokkal, amelyek Pápa város életének lomha, közömbös menetét gyönyörű kultúreszmék, művészeti törekvések, szines költői agitációk lendületével élénkítették fel. A huszonötesztendő előtti pápai társadalmat értem, ahol a ref. kollégiumi ifjúsági önképzőkörén kivül még nem működött egyetlen állandó szervezet sem az irodalmi és művészeti gondolatok társadalmi uton való közlésére és közvetítésére. Ebbe a kulturális sivatagba én a tanárságra határoztam el magamat, és beszereztem a szükséges könyveket s megpróbáltam, azaz, megkisérlettem a Pozsonyban való megtelepedést, háziasszonyom leányát még mint jurátus, feleségül vettem 1844-ben. 1846-ban diplomámat Pozsony városában publikáltam . . . aztán tovasodort a forradalom szele. Már túlsókat is csevegtem; de mikor oly sok mondanivalóm volna Hozzád, elvesztett, de megtalált barátomhoz. Nem oeoda! Amious optima vitae possesio, — ez volt jelszavam, — és a jó Isten adott is nem egy kedves barátot, kik életemet megédesítették. Ilyen volt Átádi Vilmos hű társam a debreozeni számkivetésben (1849 január—junius 4.), ós egy Maternus nevü irgalmas-perjel Kismartonban, aki egyszer ezen kedves sorokat intézte hozzám : „Ezennel felkérlek Jóska, hogy a hozzám írandó leveledet ne porozd be, mert mikor végig olvastam és a nevedhez érek, azt megosókolom és a szájam tele lesz porral, — ez pedig nem kellemes". — Fájdalom, jó barátaimat, kedves kortársaimat, úgyszólván, mind elvesztettem. Negyedik napja immár, hogy firkálom ezt a levelet; mert mig szellemi erőm teljes épségben működik és általában jól érzem magam; de csak az ágyban, vagy hintaszékemben, hol félig fekvő helyzetben lehetek ; de egy fékezhetetlen lágyéksérvem (Leistenbruch) miatt, melynek már 16 év óta foglya vagyok, sem járni, sem ülni az Íróasztalnál huzamosabban nem birok. Azért hát ezt a levelet befejezem egy pár fontos mozzanattal. 1861-ben végre mint gimn. tanár Pozsonyban jutottam s működtém egy negyed századig. Első boldogult nőmmel, aki magtalan volt, közel 42 évig éltem, s mint kevés igényű takarékos ember szerény fizetésemből is zsugorhozott a szegény néptanító asszony, Rozenthalné lendületet a Leányegyesület megalapításával, amely az országban az első, nők által fenntartott kultúrintézmény volt. Rozenthalné, aki hivatásánál fogva csak hattól—tiz esztendőig nevelte a leánygyermekeket, a Leányegyesület folytán egész Pápa város leánytársadalmának, sőt a szépért lelkesedő összes felnőtteknek vált nevelő vezérévé. Ezt a lángoló buzgalmat, ezt az akadályokat nem ismerő hirdető és cselekvő energiát nem győzte le a kisvárosi klikkszellem, a rosszindulat és malíeia, ennek a mindig fekete ruhába járó asszonynak a lelke és a képzelő ereje olyan színpompás meleg világokban kalandozott, hogy szinte kisugárzott tüze a szürke kisvárosi konvenciókból és tüzétől lelkesedést, bátorságot nyert az egész környezete. Hogy mit jelentett Rozenthálné paedagógiai működése, arról a hivatalos tanügyi adminisztráció nyilatkozzék, de hogy a pápai leányegyesület kulturális missiója micsoda nevelő hatást gyakorolt a nép és polgári iskolákból az élet iskolájába lépő pápai hajadonok intellektuális fejlődésére, azt mindenki értékelni képes, aki ebben a városban társaséletet élRozenthalnénem csak a hetenként tartott haugversenyes előadások számára toborzott közreműködőket a pápai leányok gárdájából; nemcsak a nyilvános szerepléshez szükséges bátorságot, öntudatot és reprodukáló készséget öntött lelkes tanításaival a tanítványokba, hanem talán még jelentősebb az a tevékenysége, am ely a nyilvánosság kizárásával intim körben az ifjú lelkek továbbképzésében merült ki. Megtanította olvasni a gyermekeit, nem a szó technikai, hanem irodalmi értelmében, kezökbe adta és megértő kommentárokkal kisérte azt a könyvet, amely legjobban harmonizál a leánylélekkel ós kötelezte őket arra, hogy a könyvekből leszűrt benyomásaikat és kételyeiket vele közöljék és a félreértéseket együttesen kimagyarázva kifejlesztette az ifjú leányokban a gondos, lekiismeretes kritikai érzéket. Önálló asszonyegyéniség a Rozenthalné, elveiért, eszméiért minden hatalommal dacolni képes, és mégis nő, a feminista érdességek és ízléstelenségek nem homályosították el lelkének ós egyéniségének meleg, nőies közvetlenségét. A szó nemes értelmében vett nőemancipációnak lelkes küzdője Rozenthalné, aki mindig egyszerű fekete köntösben jár, akit nem veszteget meg a fény, a dekórum, aki a hiúságok, gyülevész vásárok elöl könyvtárának puritán csendjébe húzódott, kinek nemes, tiszta életútját komoly, meghatott, néma meghajlással ünnepelhetjük legstílszerübben. Halmi Bódog. gattam egy kis pénzecskét, s elkövettem egy nagy hibát — bár erényeset — nem vettem figyelembe a derék Horatius szép mondását: „Prudens futuri temporis exitum Calliginosa noete tegit Deus" egész rezignációval határoztam életem felett, mint ifjuságszerető tanár gondoltam : élek hazám gyermekeinek, ha már az Isten magamnak nem adott. Kis pénzecskémet iskolai ösztöndijak alapítására fordítottam, vagy nyolc ösztöndíjra. És ezért meglakoltam. Mert második házasságomat 67 éves koromban egy fiatal rokonleánnyal, a jó Isten öt kedves gyermekkel áldotta meg. Egyet ugyan el is vett, egy kedves leánykám 7 éves korában meghalt. Első szülöttje nőmnek egy fiu — rendkívüli tehetség, de önfejű, excentrikus custodidakta, aki minden tervemet, fáradozásomat, áldozatimat meghiúsította, meghasonlva, a szülői házat bucsu nélkül elhagyta és kiment a nagy világba. Nagy csapás úgy-e ? Itt osak a filozófia segít: „Aequo animo ferre, quod mutari nequit." Kárpótlásul adott a kegyes Ég három kedves leányt; a legnagyobbat tavaly férjhez adtam ; még két kis kedves leánykám, kik iskolába járnak, édesítik meg életemet. Fogadd baráti soraimat, ha hosszadalmasok is, jó szívvel. És büntetésül irj nekem még hosszabb levelet ; örömmel fogadom. Igaz, hogy már Pápán nehezen van ismerősöm ; Iegfölebb utódok. De szeretnék valamit tudni némely volt pápai kollégámról; ha tudsz valamit, közöld velem. Így nem tudom, mi lett sorsuk e következőknek : Pólya József, Seregély György, Kotasz Sándor, és az én kedves Tóth Balázsomnak van-e özvegye, gyermeke ? És még egy kéréssel zárok : mint kiszolgált Esperes, talán tudnál nekem egy SohemaTARKA ROYAT. Tudósittás az Hé vizibül. Tisztőtt Mihál sógor! Mivel megigirtem, hogy millen az az hé Vizi förödözés, hát meg is irom. Én ugyan rigen esmérös vagyok már itt, mer a zidén 4-edszer vagyok itt, de kend mindafféle pásztoreszü ember, aki nem vót a falu határgyán tul, bizonyosan nem tuggya mellen az Hé Vize. Hát ollan, mind akár a mi disznóförösztőnk a zerdő alatt, tsak sokkal büdössebb meg mindig ollan kis bugyborikok gyünnek föl belüllö, mind akár a szolda vizbül. Most sokan nem tuggyák, hogy az mitül van, eleinte a zadótárnok is azt hitte, hogy ón bugyborékozok, de asztis fölvelágositottam, hogy azt a szén Sav teszi. De aszongya a ahun kend förödözött, ott mindig igen sok a szénsav, maraggyon tsak messzebb tülem aszongya. No de máskülönben finom 1-gy viz, különösen a zegiszsóges embernek igen Jót tesz. De jót tesz úkor az betegnek is, mind a mikor 1-gy főerdisz ur kocsissá engedelmet kirt a gazdájától, hogy aszongya hadd fürögygyik meg, mer asszongya nyilallik a zódala. tizmust szerezni, mennél régibbet (1850-től 1870 ig), a Dunántuli ref. Egyházkerülettől. Sok rokonom volt s ma is van a belsősomogyi egyházmegye szolgálatában, ezekről valamit tudni nagyon érdekelne. És most ölellek legforróbb szeretettel és kívánok Neked jó egészséget, örvendetes tavaszi napokat és boldog húsvétot. Légy üdvöz! Szerető öreg barátod Kolmár József. Az Örök-Húsvét. A filozófia, religió, történelem és természet összhangzó szózata. Eszmét nyomoz a bölcselet, Testben teremtő szellemet, Szivet, mely a szépért dobog, Észt, mely fárusztüzként lobog; De mert testből csak test ered, Anyag nem szülhet szellemet: Nem szült embert se Föld, se Nap; Nincs bennök szív, nincs ész, tudat. Az ember két világ lénye: Mig ezt a kis bolygót lakja, Égi eszme földi mezbe', Az Isten nagy gondolatja; Virág, melynek magva lélek, Magvában az örök élet: Feltámadunk l Tekintsünk a Oolgothára, Mely szent hitünk ős-oltára : Ott siratták, ott temették Sirba Isten Egyszülöttjét; Két sebzett szív : a bús anya, S a Mester hü tanítványa