Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-04-06 / 14. szám

Az én mezőm. Széles, rögös mező terül előttem, Gondot, törődést hoznak a napok. De munkásul szivem szerint szegődtem S egész szívvel, örömmel fáradok. Kezem feszült innal nyul az ekére, Még ifjúnak, erősnek érezem. Dúsabb mező, több fény csalhatja félre Nem tétováz, előre néz szemem. Munkám zaját a szél nem hordja messze, Én nem nevem híréért dolgozom. Babér, cserág másutt terem, nem erre; Előbb számit tövisre homlokom. Csöndben töröm, gyomlálom szakadatlan A nyers mezőt, a dudvás parlagot; Nem válogat szemem más-más talajban, Csak hintem egyaránt a jó magot. A jó magért mást illet a dicséret. Mert nem sajátomból merítgetem. Názáret látta: hol, mint, meddig érett S miként veté ott áldott Mesterem. Tudom: nem egy helyen csírázni sem tud, Másutt tövis közt senyved a vetés; Itt-ott felszökken, ám kalászba nem jut. A tiszta, biztos föld nagyon kevés. Ott is, ki tudja — tán én meg sem érem — Mikor terem ? . . . Hadd érje, lássa más! Nekem bőségesen meglesz a bérem, Csak tudjam: nem kellett hiába élnem, Vetésemből lesz egyszer aratás. Szalay Mihály. Néhány szó Pápa város környékének ősi múltjáról. Irta : Jankó László. Gyakran kap meg a gondolat, mikor Pápa város földjét járom: vájjon mi minden emlék fűződik e helyhez, vájjon mennyire nyúlik vissza az a múlt, melyre e város, e hely, e környék visszatekinthet ? Mióta ismeri e vidék a kultúrát, mióta tapossa itt ember e földet, melyet, talán nem is századoknak, hanem évezredeknek késő nemzedéke, elődeinknek vére öntözött, s nyugovó poraik magyarrá szenteltek? El-elnézem a határt, a várost itt-ott övező halmokat, magam elé képzelem a tóterületet, a a vízparti életet, s elmémben szembeállítom az emberi megélhetés föltételeit az itt bizonyára régen föltalálható alkalmasságokkal. Végigvezetem elmémet a föltételezés egész sorozatán, keresem a legrégibb nyomokat, a történelem előtti ember nyomait, melyek a föltevéseket igazolni hivatvák, kérdőleg tekintek a Kis-Hánta, Nagy-Hánta, s a Törzsök-hegy felé, de egyelőre hiába, a felelet késik, talán el is marad mindenkor rá!? S pedig milyen érdekes! Tőlünk keletre, délkeletre a Bakony vonulatai, azok telve az emberi kultúra ősi maradványaival. A Bakony mindkét lejtője, de tőlünk délre a Somlyó-hegye is,tnyugotra Vas- és Sopron vármegye leletei, északra a tőlünk nem messze Győr vármegyében a Bakony kiágazásai mind-mind mutatják a több évezreddel ezelőtti kőkorszaknak nyomait. Egy-egy csont- és szarueszköz, kőbalta, kővéső, hálónehezék, orsógomb, tűzhelynyomok, lakomamaradványok, csontleletek — habár csak elvétve is, itt-ott mégis kerülnek elő, csupán városunk területe és közvetetten környéke az, mely néma és csendes, ősi állapotáról hallgat mélységesen. S ha az ősi évezredeknek látóhatárán, melynek képzelt vonala a késő szemlélő előtt kicsibe zsugorít nagy terjedelmeket, — egy lépéssel tovább megyek, s keresem a bronzkori művelődésnek emlékeit, az eredmény ismét csak az előbbi. A bronz kultúrának Veszprém megyei övezete Szűcs, Jákó, Kup, Acsád községekig lehúzódik, ezen körön belül azonban, Pápa határában bronzemlékeket nem találtunk. És keressük a vaskorszak s a római idők emlékeit! A Pannóniának majd minden részét keresztülszelő római utvonalak a pápai határt mintha szándékosan megint csak elkerülték volna! Két római út is vezetett ezen a tájon, az egyik tőlünk nyugaton, a másik keleten, de a pápai lap egyik útba sem esett bele. Veszprém, Szombathely, Sopron, Győr, Ó-szőny fejlett római kultúrát mutatnak, melyet a római birodalmat rombadöntő vándorló germán csoportok rövidebb-hoszabb ideig ugyancsak fölkerestek, de Pápa — mint lakóhely — úgylátszik, mindezeknél csak jóval későbben kezd szerepelni. Pápa város egyetemes leírásában olvassuk:* „Nincs itt semmi emlék sem az őskorból, sem a rómaiak idejéből, ami ezen időkből e hely lakott volta mellett bizonyítana . . .", majd ismét: „ . . . városunk sem a történelem előtti időkből, sem a rómaiak, hunok és avarok Magyarországon lakta idejéből semmi emléket felmutatni nem bir és így nagyon valószínű, hogy e hely szt. István koráig általában lakatlan." * Ha városunk földjéről szólunk, azon alapra kell helyezkednünk, mit a geológia eddig megállapított. A Kis Magyar-Alföld diluviális medence, melyről az ellepő édesvízi (Leventekori) tó lefolyt. Pápa környékén a diluviális rétegeket alluviális, áradmányi rétegek borítják, melyek keletkezésének az ember már tanuja lehet. A Bakonynak ágazatai városunk felé húzódnak, Pápa a hegység és a síkságnak — mondhatjuk, — érintkezésénél keletkezett. Már most a várostól délkeletre mint valami őrszem emelkedik a Nagy-Hánta (Öreg-hegy), mely habár alapjában nem nagy kiterjedésű, mégis szinte fölhívja figyelmünket a vizsgálódásra. Mikor ezt az olyan érdekesen és a környezetből olyan határozottan kiemelkedő dombalakulatot látom, mindig elfog a gondolat, hogy ha városunk határában valahol, úgy itt lehetne föltételezni a történelem előtti kor emberének életét. A Nagy-Hántát, de meg a Kis-Hántát is diluviális lősz borítja: ha tehát városunk helyének nagyobb darabját víz borította is, az olyan szépen kiemelkedő Nagy-Hánta (182 m. és 175 m. magas), de akár a távolabb eső Törzsökhegy is (168 m. magas) épen a vízterület közelségénél fogva valósággal csalogatólag lakótelepül kínálkozhatott az embernek. Kelet- és délkeletnek akkor az erdők közelebb lehettek, — meglehet, hogy épen városunk határáig is beterjedtek: minden körülmény kedvezőnek mondható tehát az ősember megélhetésének föltételezésére. Ha a mélyebb vidékek lakói későbben a magasabb helyekre, jelen esetben mondjuk, a Bakonyba is fölhúzódtak, az ó-alluviumnak neolith korbeli embere a maga egyszerűbb életmódjában a Nagy-Hánta alakulásával még szépen megegyezhetett. Meg kell azonban állapítanunk, hogy városunk területén mindezen helyekről a föltevést igazoló leleteink eddigelé nincsenek, legalább én eddigelé ilyenekről még nem tudok. -síAmi Pápa városnak közvetlen környékét illeti, az a láncgyűrű, melyet föntebb Acsád, Kup, Jákó és Szűcs községekkel megjelöltem, egy tekintélyes és igen határozott szemmel bővült néhány esztendeje. Értem itt azon leleteket, melyek Vaszar községnél fordultak elő. Míg Acsádon csupán egy füles bronzvéső, Jákón egy perimés bronzvéső, Szűcsön 3 drb. bronzcsákány és számos kőeszköz,** Kupon ugyancsak néhány bronztárgy kerültek felszínre, addig Vaszaron egy egész temetőre bukkantak. Míg a többi, környékünkön említett leletek inkább csak szórványosaknak mondhatók, a vaszari bronzkori temető legvilágosabb és határozott igazolása annak, hogy az őskori kultúra a mi vidékünket sem mellőzte. A mi vidékünkön is lakott a praehistorikus kor embere, itt élt, itt lakott bizonyára hosszabb időn keresztül is, itt lehetett telepe is valahol, mert hiszen elhalt hozzátartozóit itt temette. Volt egy idő az emberiség életében, mikor az ember eszközeit a (vörös) réz és az ón ötvényéből, a bronzból készítette, s a vasat, későbbi időknek annyira fontos fémanyagát még nem ismerte, legalább is nem használta. Nem akarom ezen időszaknak korát, határait évszámokban megjelölni, mert hiszen az ilyen évszámokat nem bécézhetjük. Mindössze csak annyit legyen szabad mondanom, hogy ezen bronzkultúra Krisztus Urunk születése előtt — mondjuk, — egy 1500—1000 esztendővel hazánkban virágzási korát élte. Vaszaron tehát már jóval Krisztus előtt, napjainktól számítva * Pápa város egyetemes leírása, 39. 1. **Hampel: A bronzkor emlékei Magyarhonban. II. r. ezelőtt mintegy 3000 esztendővel, még a történelem előtti korban kultúra volt. Vaszar község maga dombon épült. A vasútról akárhányszor szemlélhetjük, — már mesziről feltűnik dombról emelkedő temploma és maga a község. Az emelkedés, melyen a község épült, mintegy végső fokát mutatja azon kiágazásnak, mely a Bakony felől, a Kőröshegytől Koppány, Szűcs, Csót, Vanyola és Nyőgér községek irányában, a Gerence patakkal párvonalosan lehúzódik. Úgy látszik, hogy ez a vonulat már akkor általában lakott terület volt. A bronzkori ember a vaszari emelkedést is megszállotta. Magam járván benn Vaszar községben, a gazda embereknél nem egy házban találtam kőbaltát és kővésőt. Ha kérdeztem, hogy honnan került hozzájuk, a felelet mindig ez volt: „A mezőn, a szántóföldön találtam". — Ne felejtsük el, hogy a nép eldobja a talált rossz vasat, a bronztárgyat, legfeljebb megkaparja, hogy nem-e arany, az agyagedényt pedig összetöri, hogy nincs-e benne pénz, de azután legtöbbször bosszúsan tovább dobja egyiket is, másikat is, — a kőeszközt azonban hazaviszi és megőrzi. A népnek is föltűnik, hogy ha olyan sajátságos alakú követ talál, melynek anyaga legtöbbször nem is ismeretes az' ő vidékén, azután meg alakján is látja, hogy az nem magától kapta a formáját. Hogy azon kőtárgyat néhány ezer évvel előbb ott lakó elődei készítették és használták, arról persze tudata nincsen. Az ilyen őskori kőeszközökről népünk egyenesen azt tartja, hogy az égből estek alá. Közönségesen csak „ ménkű "-nek nevezi azokat. Ha a kőbaltán nyéllyukat talál, azt hiszi, hogy oda lánc volt belefűzve, s az ilyen kőbaltát „láncos ménkű"-nek mondja. Ha a vésőn, vagy baltán nyéllyuk nincsen, akkor alakjáról közönségesen csak „lapos ménkű"-nek nevezi. S el nem dobná a világért sem, mert az ilyen „ménkű"-nek csodatevő hatást tulajdonít. Nem-tejelő beteg tehenét, beteg marháját kenegeti, gyógyítja vele. Népünk még mindig azon hitben van, mint azon római hadvezér, Galba, ki egykor, midőn látta, hogy a villám egy tóba lecsapott, kikotortatta a tavat a mennykövek után. Húztak is ki a vízből hat darabot, de persze nem mennyköveket, hanem ilyen kőbaltákat, melyekből zonban a jósok megjövendölték neki a császárságot. A Vaszaron talált kőeszközökkel nem állítom, hogy ott már a kőkorszakban is ember lakott. A kőeszközöket még a bronzkorszaknak az embere is használta, ha azok célszerűnek mutatkoztak, annál is inkább, mert olcsóbban hozzájuk juthatot, mint a bronzeszközökhöz. Kétségtelenné teszik azonban, hogy Vaszar már igen régi időben lakott terület volt. A vaszari dombon lehetett valahol a bronzkori embereknek telepe. Ott lakhattak valahol gallyakból és nádból agyagtapasszal készített kunyhóikban. A vadászat, halászat mellett állatokat is tenyészthettek, veteményeket is művelhettek, ismerhették a búzát, az árpát. Különböző ipari foglalkozásokhoz értettek s cserekereskedést folytattak. A leletek mindezeket általában bizonyítják, következőleg így lehetett ez Vaszaron is. Lenn, a viztől még védett lapon temetkeztek. Mikor Vaszar község és a vasúti állomás között épen fele úton, a püspöki és a községi terület határán megnyitották a község kavicsbányáját, akkor és ott bukkantak a temetőre. A bronzkori ember tudvalevőleg halotthamvasztással temetkezett. Elhalt hozzátartozóinak hulláját elégette, s a hamvakat a megmaradt apró csontdarabkákkal egyetemben egy nagyobb agyagedénybe belehelyezvén, az edényt, a hamvvedret valamely védett helyen a földbe rejtette. A vaszari domb és az urnatemető között egy kis ér vonul a vasút felé, mellette rét van. A nedves réten keresztül még most is látható egy keskenyen húzódó csekély emelkedés, mely a község dombjától a kavicsbánya irányában a nedves réten keresztül vezet. A nép „sánc"nak nevezi. Nem akarok erőszakos ráfogással élni, de nem tagadom, bennem az a gondolat támadt, vájjon nem ezen „sánc"-on keresztül vitt-e az út a vizes réten át a temetkező helyhez, mely a községdombnál mélyebben van ugyan, de a környezetből mégis szabadszemmel is megállapítható, a viztől ment kiemelkedést