Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-10-28 / 43. szám

PÁPAI HIRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: IJK. KŐRÖS E XI) R k. Kiadóhivatal: Petöfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. Liszt-ünnep. A nagy zeneköltőnek s még nagyobb művésznek, kit már Vörösmarty a „hangok nagy tanárának" nevezett, születése 100 ik évfordúlója alkalmából olyan ünnepséget rendezett Magyarország, mellyel a külföld minden részéből összesereglett zenei kiválóságok legteljesebb elismerését vívta ki. Öt napon át operában, székesegyházakban, hangversenytermekben Lisztnek alkotásait szólaltatták meg hivatott, sőt választott művészek s a zene száz hangszere kelt csodás harmóniájú versenyre, hogy hirdesse Liszt szellemének dicsőségét. Ünnepeltük Lisztet, mint aki a miénk volt, mintha a miénk lett volna! Pedig ha valakire, akkor reá igazán ráillett a mondás : „Művész hazája széles e világ". A születés véletlenén alig kötötte öt egyéb szál ehhez az országhoz s ha rapszódiái révén a magyar dalt bevitte a zenei kultúrába, ezt sem nemzeti, de egyedül művészi érdekből tette. Hisz ő még azzal sem volt tisztában, hogy ez a zene magyar-e, vagy cigány, nála azok a szivünkhöz nőtt melódiák nem voltak egyebek zenei anyagnál, amit csak úgy fel lehet s fel is kell használni, mint a középkori egyházi liturgia magasztos dallamait, vagy bármi egyebet, ami fejlesztésre alkalmas és érdemes. Valóban Liszt életében nemzetközi nagyság volt s csak halálában lett — talán éppen a rendezett, maga nemében páratlan ünnepség révén —- a magyar pantheon részesévé. És hogy így emlékezésünk ereje révén gazdagodtunk egy halhatatlannal, azért hála illeti meg azokat, akik a Liszt-ünnepeket rendezték. Hol legyen a színház? i. A belügyminiszter a képviselőtestület azon határozatát, hogy a helybeli ref. hitközségnek templomépítés céljaira a sétatér nyugati részén megfelelő nagyságú területet ajándékoz, jóváhagyta. Habár a templom építése még csak 10 év után fog megtörténni, azért mégis aktuálissá vált a színház hova-építésének ügye. Városunk oly szerencsétlen módon van építve, hogy színháznak sehol helyet nem találunk; hanem azt csak több ház megvétele és lebontása után lehet megszerezni. A v. képviselőtestület több közgyűlésén igen behatóan vitatták meg a színház elhelyezésének ügyét; de senkisem tudott oly helyet ajánlani, mely a városi képviselők egyrészét is megnyugtathatta volna. Többen azok közül, akik a templomépítést legjobban sürgették, ajánlották a Woitatelket; de ennek nagyon sok hátránya van. Föhibája az, hogy a város központjától távol fekszik; pedig a színháznak oly helyen kell lenni, hol igen könnyen megközelíthető és hol nem kell nagyobb utazást tenni, míg az ember odaér. Pedig ez a Woita-teleknél így lenne. Egy másik nagy hibája az, hogy a város egy igen értékes telket és házat vesztene el, melyre talán még többizben nagy szüksége lesz. Egy harmadik hibája az, hogy ha a színházat odaépítenök és a Jókai-utcáról egy új utcát nyitnánk a Zrinyi-utcára —melyre a városnak oly nagy szüksége van — nem utcát, hanem jóformán csak közlét nyernénk. A közegészségi szabályok megkövetelik, hogy a színháztól a legközelebbi épület legalább 20 méter távolságra legyen, mely a Woita-teleknél csak úgy volna elérhető, ha a mellette levő Horváth Lajos-féle és annak háta mögött a Zrinyi-utcán levő házat a város megvenné és lebontatná. A v. képviselőtestület az illető urak erőlködése dacára sem fogadta el indítványukat, hogy határozatilag mondassék ki a színháznak felépítése a Woita-telken és igen helyesen cselekedett, hogy ezt nem mondta ki. Igaz, hogy még csak 10 év múlva lesz a jelenlegi szinház lebontva; de nem szabad várni több évig a jövö szinház helyének megválasztásával és megszerzésével; mert városunkban sem 10, sem 20, sem 50 év multán nem fogunk helyet találni színházunknak, mert csak több ház megvétele útján lehet színháznak való helyet találni. Már több mint 10 éve, hogy a ref. hitközség jelenlegi lelkésze egy nagyobb értekezleten kérte a sétatér egy részét templomépítésre és a szinház innen való eltávolítását, amelyért az ó-kollégium ingyenes átadását helyezte kilátásba. Ha a város már akkor, mikor ígéretet tett a sétatér egy részének átengedésére, hozzáA „PAPAI HIRLAP" TARCÁJA. Az én falum. Irta: Pálflfy István. Látogatóba mentem haza. Éppen jókor. Mondhatom, ilyen szüret se voh mostanába, mint az idén. Annyi a bor, hogy az ember nem tudja hova tenni. Le is szállott az ára, csaknem ingyen vesztegetik a drága jó nedűt, pedig hát ízre nemcsak fölér a tavalyi terméssel, hanem meg is fölözi azt. Beteljesült a szentírás szava, hirdetvén, hogy „megadja vala a föld az o népének az ő gyümölcsét". így tanitja meg az emberiséget arra, hogy a fáradságos munka meghozza a gyümöloeöt, vagyis „add meg a földnek, ami a földé, e a föld megadja néked, ami megadható". Amerre jár az ember, mindenütt boldogságtól sugárzó, elégedett arcokat lát. Mintha mind azt akarná mondani : Gyüjjék hozzám egy pohárra, van hál' Isten elég. Unalomból kivetődöm a szőlőhegyre. Délelőtt van. A nap szépen süt. A száradó szőlőlevelek peregnek alá a földre. Csupaszok lesznek a venyigeszárak. Imitt amott látni lehet néhány embert, amint a szőlőben foglalatoskodik. Legelső ember Varga György uram, akivel találkozom. Nini — gondolom magamban — ezt a Varga György uramat megint itt találom. Valami Öt esztendővel ezelőtt jártam erre, akkor is itt találtam. Csupa véletlen. Akkor mégis neheztelt, mikor megírtam az újságba. Nem csoda. Azt hitte, hogy akinek neve az újságban megjelenik, annak van Bzégyelni valója. Azóta már megbékülhetett, mert mosolyogva közeledik felém. Köszön. Nézem gondolkodva, hogy megváltozott. Ot esztendő alatt fehér lett, mint a hó. Az* aroa bár piros, egészséges, de az idő, hiába, már bemeszelte a fejét. Hallottam, hogy három évvel ezelőtt meghalt egy derék menyecske leánya. Korán meghalt szegény, hátrahagyván néhány kis apró árvát az urának . . . — Hová, hová ? — kérdeztem tőle mire feleli : — Hazafelé. Azonban hozzáteszi rögtön : — De mindjárt visszajövök. Hogy ez mirevaló, azt csak én tudom. Ez a „visszajövök" azt teszi, hogy várjam meg, nyitva áll a pince néhány pohár borra. Utam tovább visz. Amott Kiss Ferenc uram ballag. Meg kel szólítani, mert régi jó ösmerősöm a fiai révén. Patikus ember fiai vannak. Hála Isten, már letett róluk. Sok pénzbe került a taníttatásuk. — No gyüjjék már be egy pohárra! — mondja, miközben a vele hozott kaszát leemeli a válláról. Nem mondok ellent, mert akkor megneheztel reám. Bemegyünk a pincébe, letelepedünk ós kociDgatva fogyasztjuk az Isten áldását. Hiába, a szőlősgazda a legboldogabb ember a világon. Akkor iszik, amikor akar. Így megy az egész délelőtt. Most ez, azután meg amaz invitálja meg az embert egy kis kóstolóra. Délután meg már azért is ki kell jönnöm a szőlőbe, mert a tiszteletes úr hivatalosan meghitt. Hazafelé menet fölmegyek a hegy tetejére. Onnan nézem a falut. Nem tudom másnak az-e, de nekem szépnek tetszik ez a falu. Ha módomban lenne, lefotografálnám innen, aztán mindenkinek megmutatnám. Tele a falu akácfával. Alig látni a fehérre meszelt házakat tőle. Csak a templom tornya mered az ég felé, mint egy nagy fölkiáltó jel. Hirdeti az Isten dicsőségét a gyarló embereknek. Amilyen szép az én falum, ha olyan jók lennének benne az emberek, gyönyörűsége telnék benne az Istennek is. De az emberek nem olyan jók ; pedig az Isten egyszer már megfenyegette őket. Haragos menny kövét belevágta a templomukba. Még ma is meglátszik a helye, de meg fog látszani mindig is, annek jeléül, hogy nem jó vele kikezdeni. Kevés úr van abban a faluban. Csak a pap, a tanítók, a doktor és a patikus, meg néhány földbirtokos. Jobbára polgár emberek. De akinek két hold földdel több van, mint a másiknak, az már fennen hordja az orrát. Szomorú dolog ez nagyon jóravaló magyar embereknél. Valami hiányzik itten. A papon kivül ninos ember, aki a felnőtt népet oktatná, vezetné. De az is osak a templomban. Máshol talán meg se hallgatnák. Oda is csak hiányosan járnak, osak nagy ünnepnapon. Akkor se azért, hogy meg. hallgassák, hanem mert ez úgy szokás, hát elmennek. De nem osoda. Az urak volnának a vezetők vagy mi, aztán azok se szeretnek templomba járni. Már most azt mondja a nép, ha azok nem kárhoznak el, akkor mi sem, ha pedig úgy se kárhozunk el, hát akkor minek járjunk templomba. így született meg aztán a azociálizmus. Nyáron, aratáskor, mikor a legnagyobb